„Fényképeket készítünk, hogy megértsük, mit jelent számunkra az életünk” – mondta Ralph Hattersly amerikai fényképész, és a szavai amolyan rózsafüzérként szegődhetnek kísérőinkké a mindennapokban. Megérteni az életünket, megérteni magunkat, másokat, a múltunkat, pillanatképek láncolataként, ha tetszik, rózsafüzéreként morzsolni lelkünkre perceket, melyek már létrejöttük után egyetlen momentummal múltidővé lesznek, melyek mindennapjaink imái, fohászai, könnyei, nevetései - ez nagy feladat. Ez bizony vállalás. Mert türelem kell hozzá, alázat, figyelem, nyitottság, belevetettség. Mindaz, ami a jó fotós ismérve. Mi törekedhetünk rá, egyszerűen, mert úgy mélyebb lehet a létezés és áthatóbb a megélés, de vannak, akik arra teszik fel az életüket, hogy mások pillanatait meglássák, megszelídítsék és az utókornak átadják. Ők Isten szemei, ők az élet balzsamozói, ők a mi megmentőink. Akik tanúként szegődnek a szépség, az őszinteség mellé.
Ralph Hattersly mondata rózsafüzérünk elmorzsolandó refrénje lehet a Hagyományok Háza Pixel és folklór - Magyar népművészet és fotográfia a 21. században című kiállításán is, mely megkapó válogatás, mind tartalma okán, azazhogy miként képes a fotográfia hidat képezni a múlt és jelen, a hagyomány és modernitás között, mind pedig a kiállítók névsora kapcsán, merthogy a szakma doyenjei mellett a fiatal generáció tekintélyei is képviseltetik magukat. Így Korniss Péter vagy Kása Béla fotói és Mohos Zsófia vagy Farbaky Tamás képei különleges kapcsolódással teremtik meg a kiállítás subtext tartalmát, ez pedig a Tradíció a modern fotográfia lencséjén keresztül gondolatiság lehetne. Merthogy a hagyományok jelen idejű ábrázolása iránti érdeklődés köti össze a tárlaton szereplő alkotók munkáit, sokféle stílust felvonultatva, más és más kontextusban vizsgálva ugyanazt a témát, számos csodát feltárva tradíciók, azok tovább élése és megújulása szent ürügyén - a szakralitást, a rituális felhangot pedig mi sem igazolhatná jobban, mint az azt kísérő és megörökítő, maga is folyton változó fotográfia.
A Szarka Klára fotótörténész kúrálta, gondozta kiállítás december 18-ig látható, és érdemes éppen a karácsonyi ünnepkörben megjutalmazni magunkat az élménnyel, mely élmény több, mint egy fotókiállítás, és több, mint egy hagyományainkat felmutató, újratanulást ígérő reprezentáció. A Pixel és folklór a valóság újrateremtésének művészi lenyomata, vagy ahogyan Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója mondta: „A fényképezőgép lencséjén keresztül a fotográfusok nemcsak dokumentálták, hanem egyúttal újra is alkották a világot, sajátos nézőpontjukat, érzelmeiket és gondolataikat is belefoglalva a képekbe”. A művészet és a művészetről való beszéd folyamatában a Hagyományok Háza által teremtett diskurzusok mindig fontos állomások, hiszen ezektől kísérve saját történelmünket, művészetünket csakúgy feltérképezhetjük, mint távoli kultúrákat – ezáltal gazdagítva világképünket, empátiánkat, önbecsülésünket, s tehetjük ezt éppen most, éppen ezen a kiállításon olyan fotográfusok lencséjén keresztül, akik a valóságot keresik, mert még hisznek benne.
Hogyan dolgozik a ma fotográfusa Magyarországon és a magyarlakta vidékeken egy olyan fontos és érzékeny témán, mint a magyar néphagyomány vizuális megörökítése? Van-e tovább élő fotóművészeti tradíció, vagy mindent másként, más gesztusokkal tesznek a jelenkor alkotói? Kérdésfelvetések, vita- és beszélgetésindító gondolatcsírák, melyek mentén nem csupán a hagyományokhoz való viszonyulásunk, de az egész magyar kortárs fotográfia átalakulását is végig kísérhetjük a kiállításon. Szarka Klára kurátor szerint „az ezredfordulónak nagy jelentősége van a kiállításban, hiszen azóta (...) különösen felerősödött a fiatalok figyelmének megnyeréséért folytatott állandó harc.” A hiánypótló válogatás képein az elmúlt évtizedekben markánsan átalakult fotográfiai alkotás időpillanatait, élettörténetének jól elkülöníthető stációit, fejlődési állomásait láthatjuk: az elkapott pillanat, a riportos fotográfia megtelítődésével megérkezett a rekonstruált világ, összesűrítve az időben és térben szétszóródott látványokat, de felfedezhetjük a 21. század kedvencét, a konceptfotográfiát is, mely szinte minden témában releváns megközelítésként tud érvelni. Érvelni, állást foglalni, választ kínálni egy - megint csak a kurátor szavaival élve - „tétova, útját tévesztett, különböző válságokban létező ember kérdéseire”.
Jó és igaz. Őszinte és figyelmes. Óvó és odaadó. Ilyenek a képek. És ilyenek a fotográfusaink. Jól és igaz módon, őszintén és figyelmesen, óvón és odaadóan hunyorogják élesre, valósra a választott pillanatot, legyen az 2024-ben vagy éppen 50 évvel korábban megállítva, kimerevítve, és az öröklét számára múltidőből időtlenné nemesítve. És persze ne feledjük a témát, azaz hagyományainkat, melyek felbukkannak, átalakulva tovább élnek, talán másként, mint gondoltuk, de azért mégiscsak mindennapjaink útjelzői maradnak – hála a fotográfiának, melynek megjelenése új dimenziókat nyitott meg a hagyományok és a népművészet megörökítésében és értelmezésében, múlt és jelen között az utat kitaposva, összehúzva, átrajzolva. Érdekes párhuzam a kiállításon, hogy amint a hagyományok átrendeződnek, keresik a helyüket, úgy az őket bemutató fotográfiák is igyekeznek betöltetni eredeti küldetésüket, miközben tagadhatatlanul új utakat keresnek. A képeken kétely, bizonytalanság és diszharmónia csakúgy tükröződik, mint szépség, őszinteség, és ez fontos visszatanulás, jelesül, hogy tudjuk, ahogyan Czingel Szilvia, intézményi kurátor fogalmazott: „a fotográfia nem csak arra való, hogy megörökítsen, hanem arra is, hogy szembesítsen”. És valóban: a fotográfia által tisztábban láthatjuk a múltunkat, a saját korunkat, benne magunkat, a fényképek magunkról tanítanak minket, és másoknak üzennek rólunk.
A kiállításra belépőt Korniss Péter Betlehemesek a bevásárlóközpontban című képe fogadja, amelyben benne van jelenkorunk összes ellentmondása, különössége, furcsasága, ugyanakkor gazdagsága is, de ezt leszámítva a kiállítás az időben visszafelé tart: 24 fotós munkáit láthatjuk, a fiataloktól az idősebb generáció felé haladva, megannyi sajátos felfogást, egyedi megközelítést, a témát mindig tiszteletben tartó, azt mindig vigyázó attitűdöt felvonultatva. Négy kiállítóval - Korniss Péterrel, Kása Bélával, Kaiser Ottóval és Mohos Zsófiával – beszélgetés is készült, amelyeket monitorokon láthatnak a látogatók. „Nem tudod kikerülni az ősiséget... úgy érzed magad, mintha egy filmbe kerültél volna” – mondja Kaiser Ottó a csángók között eltöltött mindennapokról. Mohos Zsófia a palócok pántlikáin át meglátott hagyományok kapcsán arról vall, hogy milyen „izgalmas mások élete” és hogy „talán az ő tempójuk az emberi tempó, csak mi vagyunk felgyorsulva”. Kása Béla a 70-es évek erdélyi útjain, a zenekari tagként készített fotókról mesél a felvételen, arról, hogy „mindig kívülállóként csinálja az ember, ott meg mintha belülről tenné”, Korniss Péter pedig a beállított fénykép ereje, sűrítő képessége kapcsán a varázslatról, a rituáléról vall, amiben „benne volt a fényképezés ünnepélyessége, (...) hogy ezt a képet hagyom örökül, ilyennek lássanak”.
Ilyennek lássanak. Az arcunkat, a ruhánkat, a mindennapjainkat, az ünnepeinket. És ami odabent van, ahová a szem nem lát. Csak egy elhivatott fotográfus. Ahogyan Jean-Luc Godard francia-svájci filmrendező mondta: „Amikor arcot fotózol (…), a mögötte lévő lelket fényképezed”. Isten szépségének a tanúja a fényképész és gépe, ők együtt életeket mentenek meg, valóságot írnak valódivá, Isten szemei, az élet balzsamozói, a megmentőink. Az életünkben mellénk szegődött rózsafüzér gyöngyszemei. Hagyományaink, művészetünk, történelmünk, történetünk, egyre több múltidővé lett pillanatunk felkent krónikásai. Tanúk. Köszönjük nekik.
A kiállítás kurátora: Szarka Klára fotótörténész
Intézményi kurátor: Dr. Czingel Szilvia
A kiállítás látogatható: 2024. december 18-ig
