AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Elsőként a Hagyományok Háza - Magyar Népi Iparművészeti Múzeum Szecesszió Art Deco Népművészet. Női lélek, népi formák című időszaki tárlatát mutatjuk be, amely 2024. január 31. és június 22. között volt látható.
„A bátorság azzal kezdődik, hogy feltűnünk és hagyjuk magunkat látni” – mondta Brené Brown amerikai pszichológus, kutató, író, és szavai nyomán mindannyian elgondolkodhatunk, vagyunk-e elég bátrak, tettre készek, motiváltak. A Hagyományok Háza „Szecesszió Art Deco Népművészet. Női lélek, népi formák” című kiállításán ilyesfajta tettvágynak, újító szándéknak, ha tetszik, influenszer törekvésnek lehettünk tanúi a huszadik század elejének két nagy stílusát górcső alá véve – csodás női alkotók életének vonzásában.
A különleges válogatás a szecesszió, illetve az art deco népművészettel történő találkozását vizsgálta, az aspektus pedig érzékeny és aktuális: női alkotók sajátos perspektívájából láthattunk rá az inspiráló kölcsönhatásra. A kiállítás olyan női művészek nézőpontján keresztül mutatta be a korszakot, mint Lesznai Anna, a Zsolnay nővérek, Mallász Gitta, Undi Mariska, Lukáts Kató vagy Zsindelyné Tüdős Klára, azaz megannyi úttörő hölgy munkásságának sarokpontjaiból vizsgálta a népművészetet, annak kutatását, feldolgozását és a megújítása felé vezető törekvéseket.
Mindezt számtalan történet tette plasztikussá, átélhetővé, amely történetek elmesélésében dr. Czingel Szilvia és Üveges Krisztina kurátorok tárgyakat, fotókat, terveket, plakátokat, grafikákat, kerámiákat, textileket, bútorokat, mozgóképeket, zenei idézeteket, korabeli újságokat hívtak segítségül. Egy látványos installáció által nyert értelmet hivatás, életút, elkötelezettség, bátorság, egyéni látásmód, női sors és női létélmény – egyszersmind vált érzékelhetővé a népművészet fejlődése, térkövetelése, involválódása az úgynevezett magas művészetekben.
A kiállításon a Hagyományok Háza – Magyar Népi Iparművészeti Múzeum által őrzött tárgyak és más köz-és magángyűjtemények relikviái közti érzékeny párbeszédnek lehettünk tanúi, ezek emelték piedesztálra a hímző parasztasszonyokat csakúgy, mint a tudatos karriertörténetet író női alkotókat, és rajzolták meg a sok szempontból is dinamikus, sajátos fejlődési ívet mutató korszakot.
A több mint száz éve töretlen népszerűségnek örvendő szecessziónak és art deconak a közép-kelet-európai országokban sajátos arculatot rajzolt a helyi népművészet hatása, aminek eredményeként a térség alkotói előszeretettel emeltek át motívumokat a népművészetből, s történt ez éppen akkortájt, mikor egyre szélesebb társadalmi rétegekben megindultak a népművészet iránti kutatások. A háziipar kereskedelmi célú felhasználása is szélesedett, az Izabella Háziipari Egyesület, a Gyarmathy Zsigáné által alapított kalotaszegi háziipari szövetkezet a népművészet felfedezése mellett már a népi tárgykultúra továbbvitelét tűzte ki céljául.
A kiállítás három fő témakörben vizsgálta a kérdéses időszakot. Az egyik aspektus a turizmus, mint a propagandaművészet egyik zászlóshajója - ennek kapcsán a Dallos Hanna – Mallász Gitta szerzőpáros plakátjai kérik a figyelmünket. Az idegenforgalmi plakátok az art deco egy új árnyalatát teremtették meg: egy dekoratív, festői, ugyanakkor a modern-konstruktív tervezés merész ötleteiből is merítő stílust. Az alkotópáros munkáin a modernista tervezés lenyomatai csakúgy tetten érhetőek, mint a népművészet formakincsei. A kiállítás egyik gyöngyszeme és egyben nosztalgikus korlenyomata Mallász 1933-as Magyarországot hirdető plakátja, melyen népies ruhában ábrázolt bájos kisfiú néz velünk szemközt.
A következő csomópont a divat és jelmezkultúra, melynek eltagadhatatlan hatása a népviselet és a nemzetközi divat kombinálásában érhető tetten. A Nőiruhakészítők Országos Szövetségében 1928. áprilisában Zadubánszky Irén azt mondta: „A régi, szép magyar ruhák helyét elfoglalta az idegen jövevény: a divat. Jól jártunk-e a cserével? Nem. A régi magyar ízlés és erkölcs fennmaradását elősegítő ruha helyett a modern ruhát öltöttük magunkra; kárára a magyar iparnak is. A modern divat ruháival szemben még a népviselet állja a harcot.” És valóban, a népművészet teret követelt magának. Erről mesélnek Undi Mariska munkái, Mallász Gitta jelmeztervei, Tüdős Klára jelmez- és ruhamodelljei.
A harmadik témakör nem más, mint a népművészet felfedezése - különös tekintettel a gödöllői művésztelep szerepére. A kiállításban megjelenő alkotók ízlése és tehetsége sikeresen kapcsolta össze a magyar nép régi motívumait a legmodernebb elvárásokkal, megmutatva népművészetünk értékeit és olyan alkotásokat hozva létre, melyek kiállták az idő próbáját, és amik a kényelmet, az egészséget igyekeztek párosítani a hagyományokkal. A társadalmi-gazdasági folyamatok lassan a hagyományos paraszti kultúra eltűnését eredményezték, és erre a változásra több tanult alkotó reagált, így például a harmincas években Lesznai Anna, aki korának egyfajta női polihisztora volt.
A kiállításban, melyhez kurátori, néprajztudományi, zenei, folklorisztikai, designművészeti tárlatvezetések, kézműves foglalkozások, táncelőadások, városi séták kapcsolódtak, a női sorsok médiumként jelentek meg, és szinte mind mögött színes-szagos történet, regények lapjaira kínálkozó életmese bontakozott ki. Mallász Gitta és Dallos Hanna barátsága például megható szál: előbbi Ljubljanában született, katonatiszt apától és osztrák anyától, magyarul 15 évesen tanult meg, amikor Trianon után Budapestre költöztek. Az ambiciózus fiatal lány az Iparművészeti Iskolába iratkozott be, ahol padtársával, a neológ zsidó családból származó Dallos Hannával életre szóló barátságot kötött. A két művésznő munkásságát különleges kapcsolat kötötte a népművészethez, Ilona utcai műteremlakásuk állítólag valóságos múzeum volt, és a szóbeszéd szerint Hanna magyar népviseletet hordott, hímzett vállasokban, mellényekben, sokszoknyában járt, kis kosárkával a karján.
A jómódú debreceni református családból származó Tüdős Kláráé igazi karriertörténet: 1925-ben került a budapesti Operaházhoz, ahol a jelmezműhely vezetője és jelmeztervezője lett. Az ő nevéhez fűződik a Háry János ősbemutatóhoz készült jelmezek elkészítése, de később, a Kristóf téren alapított szalonjában divatba hozta a paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat. Rendszeres vendége volt Szeleczky Zita, de szívesen rendeltek ruhát tőle a Horthy-család nőtagjai is. Híres mondása volt, hogy „egy ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindhárom egyszerre.”
Undi Mariska grafikus, festő, meseillusztrátor, játék- és bútortervező volt, gyűjtőutakon járt a Sárközben, Matyóföldön, Kalotaszegen, életével a modern nő megtestesítője volt. Feminista lapba írt cikkeket, eldobta a fűzőt, műtermében a maga tervezte bútorok között, maga tervezte ruhákban dolgozott, mégis örök ihletője a népművészet volt. Lesznai Anna modern gondolkodású, bátor alkotóként verseket, prózát írt, grafikus és iparművész volt, közel állt a Nyolcak művészeti csoporthoz. Mindenki csak Máli néven ismerte, közeli barátja volt Kaffka Margit, Balázs Béla, vagy éppen Ady Endre, utóbbi egyik első kiadású kötetének címlapját ő tervezte, erről a kiállításban egy hímzett párna tanúskodott.
Kis Jankó Bori szegényparaszti szűcscsaládból származott, 4-5 éves korában már ő osztotta a szűcsöknek a selymeket, megtanulva így a matyó színhasználat, színharmónia szabályait, az első matyó rózsát a köténye sarkára varrta ki titokban, a kemencesutban elbújva.
Király Ilus földművelőcsaládban született, tizenhárom éves korától kézimunkázott. És mivel sokat dolgozott a mezőn, mintáihoz a vadvirágokat használta fel. Természetközeli ábrázolásmódja sajátos volt, a régi kék-piros színhasználat helyett minden virágot azzal a színével hímzett ki, amiként azt a mezőn látta.
Asszonysorsok, nősorsok, női szerepvállalás, női gondolkodás, alkotás – sokféle sorskönyvön keresztül. Ami közös bennük: az elhivatottság, a bátorság, a népművészet invesztálásának vágya a mindennapokba és a művészetbe. A kiállítás szépen, finoman, egyetlen, tárlókkal felosztott, látványos, mégis letisztult térben mutatott be egy korszakot, amely különleges szimbiózisoknak adott teret, így a népművészet és az art deco, szecesszió találkozásának. Egy olyan korszakot, ahol a nők hallatták a hangjukat, és ami nélkülük minden bizonnyal szegényebb lett volna. Ezek a nők valóban „feltűntek és hagyták magukat látni”, ahogyan Brené mondta, és a Hagyományok Háza kiállításának kurátornői érzékenyen, alázatosan rájuk hangolódva, szó szerint feltüntették, felemelték, kiemelték őket. Láthatóvá tették mindannyiunk számára.
