Beszélgetőpartnereim mindketten izgalmas egyéniségek, az ELTE oktatói múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakon. Múzeumpedagógiai módszereket tanítanak nekünk, első éves levelező hallgatóknak. Az általuk tartott foglalkozások felvillanyoznak, kreativitásra és gondolkodásra ösztönöznek bennünket, csakúgy, mint a gyerekeket.
Kérdéseimet a “szerep” szó asszociációira fűztem fel. Kíváncsi voltam véleményük, gondolkodásuk hasonlóságaira, különbségeire, illetve kapcsolódási pontjaira.
Joó Emese
Etnográfus, múzeumpedagógus, főmuzeológus, a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum vezetője, a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ koordinátora és oktatója, az ELTE és a MOME oktatója, múzeumpedagógiai, cirkuszpedagógiai és kulturális esélyteremtési módszertanok és tananyagok fejlesztője, 2007-ben és 2013-ban múzeumpedagógiai nívódíjat elnyert, 2018-ban kiváló múzeumpedagógus díjjal, 2022-ben Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett múzeumi közművelődési szakember.
Németh Ádám
2011 óta vezet múzeumpedagógiai foglalkozásokat, sétákat, foglalkozik marketing-kommunikációval. 2010-től 2012-ig a Históriás Történeti Játszóház közreműködője. 2013 óta tagja a Mare Temporis Alapítványnak, ahol azóta is szerepel élő történelmi előadásokban, vív, zsonglőrködik, rendezvényeket szervez. 2013 és 2022 között a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum múzeumpedagógusaként működik, majd az Open History Bt.-nél dolgozik. 2024-től a váci Tragor Ignác Múzeumnál múzeumpedagógus.
Szerep mint attitűd
Milyen múzeumpedagógusi szerepben működsz az általad tartott foglalkozáson?
J.E.: Inspirátorként, aki megadja a kereteket. Bátorítom a résztvevőket, hogy minél többet mutassanak meg magukból annak ürügyén, amit a kiállításban magunk körül látunk. Az a kérdés, hogyan tudnak kapcsolódni ahhoz, ami körülveszi őket, és hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz. Legkevésbé hozzám, mert a foglalkozás nem a velem való kapcsolatról szól. Nekem az a dolgom, hogy egy olyan nyitó helyzetet, meghökkentést, akár provokációt teremtsek, amiben ők maguktól elindulnak, és kifejezik azt, amit éreznek és gondolnak, és képesek valamit közösen létrehozni. Én ennek a kereteit tartom fenn, miközbenmindenkirefigyelek, mindenkit differenciáltan motiválok és segítek, hogy onnan, ahol ő tart, be tudjon kapcsolódni abba a dologba, amit éppen csinálunk. Mindez legyen akadálymentes, tehát senkinek ne jelentsen gondot egy nyelvi megfogalmazás, vagy akár egy olyan téma, ami őt érzékenyen érinti vagy nem érti, mert sosem találkozott vele. Nem a tudományból indulok ki, hanem a résztvevőkből. Nem az én tudásom, értékrendem számít, sem az iskolai tananyag, kizárólag ők és amit behoztak magukkal. Inspirálok mindenkit, hogy szabadon kifejezze magát, elmondja véleményét, és tanuljuk meg egymástól, hogy a sokszínűség érték.
N.Á.: Ha az ízlésemet kérded, a múzeumpedagógiai munkámban (és ebbe beleértem az idősekkel és más korosztállyal való munkát), alapvetően egyenrangú szerepben szeretek fellépni, a diákokkal különösen. Ott van a választóvonal a szerepeim között, hogy az illetőt hozták, tehát kvázi valamiféle puha kényszerrel vagy önként jött, ugyanis a diák legtöbbször nem szavazza meg, hogy múzeumba akar menni, hanem elhozzák. Onnantól kezdve a legnagyobb fokú partnerséget és egyenrangúságot próbálom neki biztosítani. Ha viszont valaki a saját szándékából jön, akkor eldobom a szám kulcsát, és onnantól szerepelek, bohóckodom, dől belőlem a móka.
Századfordulós családi délután - kísérőprogram a "Mesterektől élményekig" című szabadtéri kiállításhoz (Várkert Bazár)
Én elmentem a vásárba című program ovisoknak
Szerep és életszakasz
Az eddigi életszakaszbeli szerepeid (gyerek, társ, szülő, nagyszülő stb.) közül melyik formálta leginkább a múzeumpedagógusi gondolkodásodat?
J.E.: Egyértelműen a szülőség. 12 évig voltam otthon a lányommal és a fiaimmal, 12 évig számolgattuk a pitypangokat a kertben, lettek kutyáink, tyúkok és bárány is, építettünk közösen kerti játékszereket. Megfigyelhettem a gyerekeim személyiségének hasonlóságait és különbözőségeit. Igyekeztem őket úgy terelgetni, hogy ez a három nagyon különböző kicsi ember egymást elfogadja, megszeresse, együttműködjön. Én ezalatt szedtem össze a legtöbb tapasztalatot, amit a múzeumpedagógiában, cirkuszpedagógiában hasznosítok a csoportokkal. Azt figyelem, hogy ők milyenek, mit hoznak be, mi van abban a pillanatban, és azt hogyan tudom a legjobban támogatni, hogy abból egy óra alatt egy bizonyos műtárgykörnyezetben és történetben feloldódva számukra élmény, őket boldogító tevékenységek, érzések szülessenek. Ahogyan szülőként, kulturális pedagógusként is célom a sikerélmény és az öröm, olyan tevékenységek révén, amik építenek és erősítenek, rámutatva olyan értékekre és tehetségekre, amik családi vagy iskolai környezetben nem értékként jelennek meg, vagy nem is tudnak róla.
N.Á.: A gyermeki „szerepem”. Édesapám mindig racionálisan elmagyarázott mindent, mindig partneri viszonyra törekedett, és sosem alkalmazott - hacsak nem az volt a végső esélye - autoriter módszereket. Ez egyrészt nekem nagyon komoly alapozást adott arra, hogy mi az, amivel fel lehet nevelni vagy fejleszteni valakit, illetve ő adott nekem tapasztalatot azáltal, hogy hatodikos koromban, amikor tanultuk a tatárjárást az iskolában, felolvasta nekem Szabó Magda Béla király című dráma trilógiáját estéről estére, hogy közelebb hozza a korszakot. Hogy ez az ötlete az én apámnak honnan jött, azt nem tudom, de hogy ép eszű ember szerintem egyébként ilyet nem csinál…(mosolyog). De jó, hogy megtette, mert ez aztán pozitív irányba határozta meg későbbi pályámat. Ahogy olvasott, emberek jelentek meg a szemem előtt, és nem üres papírok. Motivációk, büszkeség, félelem, próbálkozás - tehát emberi sorsok. Ez egy életre meghatározta az érdeklődésemet, valószínűleg az élő történelembe is ezért szerettem bele mint műfajba.
Szerep és dráma
Melyik a kedvenc drámás játékod, és miért? (Amit te ezalatt értesz.)
J.E.: Azt a fajta szerepjátékot kedvelem, amiben világos a kerettörténet, a probléma vagy a konfliktus, és amelynél mindenki tudja, hogy fiktív helyzet, de mégis hihető, közel áll a valósághoz, jó játék benne lenni és szabadon alakítani. Nagyobbakkal játékvezetői szerepben vagyok, igyekszem bekeretezni, mederben tartani, majd lezárni a játékot. Kisebbekkel ez kicsit más. Velük közösen megyünk bele a mesébe, amiben játékvezetőként mesei szerepet játszom, pl. a Sárközi sárkány mesejátékban a sárkány titkáraként segítem őket utolérni a félelmetes sárkányt (ld. a borítóképen - a szerk., A sárkány titkára és a láthatatlan Billog Banda), vagy a Kanálmesében mint kanálkutató együtt vizsgáljuk a világ kanalait. A drámás játék természete szerintem attól függ, milyen korosztállyal mit szeretnénk elérni. Kicsiknél indirekt cél a múzeummal kapcsolatosan a pozitív érzelmek és fantáziavilág erősítése, nagyobbaknál az összefüggések és a gondolkodás inspirálása, még nagyobbaknál a kritikai gondolkodás és a kreativitás kifejezése. Szerepjátékban mindezeket nem direkt célként, nem feladatként érjük el, hanem játékban, közvetetten éljük át. A klasszikus drámás módszerek közül az „állóképet” szeretem használni, jól működik a statikus kiállításokban, ahol szintén minden áll, a játék és a környezet nagyon jól rímel egymásra.
Élő népművészet című foglalkozás
Tárgyas ragozás című foglalkozás
N.Á.: Egy nagyon egyszerű forma, a „szoborjáték” avagy „élőkép” (ugyanaz, mint az állókép - a szerk.). Rengeteg féle tartalmat lehet neki adni: lehet műtárgyhoz kötni, lehet információ visszaidézésére használni, lehet kreatív alkotásra és emocionális kifejezésre is. Mondok egy példát: mindenki kap egy pici kis papírt, és azon van a körülötted lévő műtárgyakból egy kép, de úgy, hogy a többiek nem látják. A gyerekek beállnak egy képbe, és a többieknek meg kell tippelni, hogy melyik tárgyat jelenítik meg. Vagy csapatok kapnak képeket, és amelyik csapat ki tudja találni, az kap pontot, de jó arra is, hogy például, amilyen hangulatot éreznek a festményből, álljanak be úgy. A legjobb, hogy egész csoportos és egyéni is lehet, ráadásul minimális emocionális kockázattal jár, egy szoborba mindenki képes beállni, legfeljebb unalmas lesz… A szoborjátéknak mindenféle verzióját szeretem.
Portré Gerbeaud Emil cukrászmester hiteles mellszobrával
Szerep és “jelmez”
Mesélj olyan szituációról, amikor az öltözeted különösen befolyásolta az általad tartott foglalkozást!
J.E.: Színesen öltözködöm, a hajam most éppen kék. A kinézetem a személyiségemhez tartozik. Amit csinálok, attól hiteles, ahogyan mozgok, ahogyan beszélek, ami rajtam van – ez egy rendszer. Nem emlékszem olyan helyzetre, amikor ez a múzeumban nagyon pozitív vagy negatív hatású lett volna. Azzal viszont számolok, hogy bár én sem a színes ruhámat, sem a színes hajamat nem látom foglalkozás közben, a résztvevők látják, és ezzel óhatatlanul hatással vagyok rájuk, ahogyan egy kutató is befolyásolja a célcsoportot, akiket kutat. Ugyanígy van ez a múzeumi csoportoknál is, hiszen biztosan van tapasztalatuk vagy elképzelésük, hogy a múzeumpedagógus az milyen, és ha én attól a képtől számukra eltérek, akkor számolnom kell vele, hogy ez befolyásolhatja őket. Például elszabadítóan hathat, építhet vagy lebonthat korlátokat, közel hozhatja őket, de el is távolíthat egyeseket, és ugyanúgy számomra is jelzésértékű, hogy kit milyennek látok. Azonban ha az emberek a maguk rendszerében következetesek maradnak, akkor ez elősegíti a közös munkát.
N.Á.: Van két konkrét esetem, ami nagyon emlékezetes. Az egyik életem első foglalkozása volt. A Históriás Történeti Játszóházba, ami Lovas Márta kezei alól került ki, kaptam meghívást. Szent István király egyik lovagját alakítottam egy kölcsönzött normann vértezetben, és egy éjszakai meglepetés vendég voltam. A nagyobb gyerekek elcsentek dolgokat a kisebbektől, ők voltak az „öreg pogány” hívek, és Szent István új hívei a kisebb gyerekek voltak. Én, mint a német lovag vezettem a kisebbeket próbákra a nagyok ellen. A nagyobb gyerekek kicsit elkéstek a kezdéssel…Egy órát álltam az esőben éjszaka várakozva, mozdulatlanul a vértezetben. De jól sikerült a meglepetés program. Egy másik sztori: egy péntek éjszaka mentem haza egy előadásról: 1880-as évekbeli körgalléros kabát, 1880-as cilinder, és emlékszem, részeg kamasz fiatalok ácsorogtak a megállóban. Túl voltak az “alapozáson”, az egyik néz engem, szorongatja az üvegét és azt mondja: „……… (káromkodás), ez James Bond!” Erre a másik megfordul, és ütögeti a haverját: “Az nem James Bond, hanem Willy Fog, te hülye!" Hozzátenném, hogy eltalálta a korszakot (nevet).
Mesél a főpincér című programhoz promóciós kép
Interaktív tárlatvezetés a vendéglátás történeti kiállításon (épp szilveszteri csokimalac formát ad körbe Ádám)
“Szerepálom”
Mesélj olyan tervről, amit a közeli vagy a távoli jövőben szeretnél megvalósítani!
J.E.: Résztvevő lennék közös gondolkodásban, intenzív diskurzusban a múzeumpedagógia, a művészetpedagógia és tágabban a korszerű kulturális pedagógiák szemléletmódjáról, társadalmi hasznosságáról, magasabb rendű küldetéséről. Biztos vagyok abban, hogy a kulturális pedagógia valamennyi ága nagyon releváns eszköz pozitív személyi és társadalmi változások – önismeret, önértékelés, tolerancia, együttműködés – generálásában, ami egyelőre szerintem kihasználásra váró lehetőség.
N.Á.: Ez nem más, mint Görgei Artúr tábornok, egy tragikusan félreértett figura, akit a hálátlan fantazmagóriákból élő köztudat elképesztően igazságtalanul meghurcolt, miközben minden siker, amit a szabadságharcban valaha elértek, - kis túlzással - neki köszönhető. Még a felszerelését is megcsináltattam. Fantasztikus figura. Nagyon szeretném eljátszani.
Mindkettőtöknek köszönöm az interjút, nagyon élveztem a beszélgetést veletek! Kívánom, hogy álmaitok, terveitek mihamarabb megvalósuljanak, és ezeknek mi is - akár látogatóként, akár múzeumpedagógusként - részesei lehessünk!
A szerző a Múzeumpedagógiai szaktanácsadó Szakirányú továbbképzés (ELTE PPK) hallgatójaként készítette a cikket.
