Tartu, azon túl, hogy Észtország második legnépesebb városa és kiemelkedő egyetemi központ, 2024-ben Európa Kulturális Fővárosa is egyben. Az új épületét 2016-ban megnyitó Észt Nemzeti Múzeum (Eesti Rahva Museuum) adott helyet október 30. és november 2. között a Sustainability in Practice: DIY Repair, Reuse and Innovation című nemzetközi konferenciának. A konferencia témája és célja az ökológiai fenntarthatóság újragondolása a kultúra, az örökség és a történelem által formált fenntartható „csináld magad” megoldások és életmód empirikus szemszögéből és ezeknek átültetése a mindennapi gyakorlatba.
A nagyszabású rendezvényen összesen 83 előadó vett részt szerte Európából és a tengerentúlról, ezért a szervezők három párhuzamos szekcióra voltak kénytelenek osztani a programot. Ez sajnos óhatatlanul is választás elé állította a hallgatóságot, hiszen (a legjobb szervezői szándék ellenére) Murphy törvénye alapján a közönség érdeklődési körébe tartozó előadások néha egy időpontra estek. Már a szerdai „nulladik” nap programja is nagyon intenzívre sikerült, mivel az EKF projekt elemeiként három múzeum, a Tartu Városi Múzeum (Tartu Linnamuuseum), az Észt Mezőgazdasági Múzeum (Eesti Maaelumuuseumid) és a leginkább közlekedési múzeumnak nevezhető Észt Út Múzeum (Eesti Maanteemuuseum) közös témájú tárlatait jártuk be.
A „Céklából mosógépet” (Peedistpesumasin; a kifejezés a „semmiből valamit” hétköznapi kreativitásra utal) címet viselő együttműködésben megvalósult kiállítások a három múzeum gyűjteményeire és (közösségeik aktív bevonásával) tárgygyűjtésre építkezve mutatják be a második világháborút követő négy és fél évtized sajátos észt kreativitását, amivel az emberek a hiányhoz alkalmazkodtak a tárgykészítésben és életstratégiáikban. Mivel a három intézmény teljesen különböző (gyűjteményi, infrastrukturális stb.) háttérrel rendelkezik, a közös gondolattól eltekintve teljesen más fókuszú és stílusú kiállítások jöttek létre. A témán kívül közös vonásuk, hogy nagyon erősen megjelennek a személyes történetek és rajtuk keresztül a nem túl távoli múlt nosztalgiától mentes feldolgozása.
A csütörtöki és pénteki program (ahogy az ilyen jellegű konferenciákon lenni szokott) egy-egy hosszabb gondolatindító előadással kezdődött. Az első nap Steven J. Jackson (Cornell University, USA) nagyívű prezentációjában (Broken World Thinking: Maintenance, Repair, Hope) a fenntarthatóság globális kérdéseit vizsgálta a konferencia alcímében szereplő szempontok (javítás, újra használat stb.) oldaláról. Ahogy kiemelte, a minket körülvevő világ (tárgyak, emberek, közösségek, vagy a társadalom egésze) működése annyira természetes számunkra, hogy csak akkor figyelünk fel rá, ha elromlik. Megközelítésmódjában a fókusz váltogatásán kívül filozófiai, társadalomtudományi és technológiai oldalról is árnyalta a fenntarthatóság és a (világ) (meg)javíthatóság(a) problémáit és lehetőségeit. Bár, bizonyos szempontból sötét képet festett, előadása végén mégis a reményt (mint gondolkodásmódot vagy életformát), a pozitív változtatások alapját próbálta kiemelni.
A második napindító Tomás Errázuriz (Universidad Andrés Bello, Chile) és Ricardo Greene (Universidad San Sebastián, Chile) szintén erős című (Care, Adapt, Survive) és hatású előadásával szervesen kapcsolódott az előzőhöz. Az előadók a fenntartható fogyasztói gyakorlatokat vizsgálják helyi szinten. Kiindulási pontjuk az emberi alkalmazkodás régóta velünk élő képessége és ennek az emberen túl a környezetre való kiterjesztésének, újraélesztésének fontossága.
Ricardo Greene kiemelte, hogy Észtország és Chile közelmúltbeli történelmében gyakran a hiány képezte a fenntarthatóság alapját. Megfontolandó a gondolata, mely szerint félrevezető, ha emiatt manapság (főleg egyes döntéshozók) a fenntarthatóságot a szegénységgel és megszorításokkal kötik össze. Tomás Errázuriz (Steven J. Jacksonhoz hasonlóan) szintén a reményt hangsúlyozta, hogy idővel felismerjük, hogy nemcsak a tárgyakat használjuk újra, hanem az életmódunkat is képesek leszünk újra értelmezni.
A két nap előadói között a múzeumi kollégák mellett jócskán képviseltették magukat a civil szférából és számos jól működő kezdeményezést mutattak be, ami egyrészt biztosította a sokszínűséget, másrészt megtörte a konferenciák egy részére oly jellemző elméleti egyoldalúság dominanciáját. A közösségi műhelyektől az online javító kurzusokon át a divat, a művészet, kézművesség kérdései egyaránt előkerültek, csak úgy, mint a rugalmas életmód és közösségek, az (alkalmazott) örökség, az aktivizmus formái, valamint a múzeumok és az emlékezet intézményeinek szerepe a fenntarthatóságban. A prezentációk egy részének közös gondolata, hogy a múltbeli gyakorlatok alkalmazása és a jelenhez való igazítása a fenntarthatósági gondolkodás fontos szempontja. A különféle áruk és anyagok javítása, újra felhasználása (amelyek a világ népességének többsége számára még mindig alapvető fontosságúak), valamint a hétköznapi leleményesség ma már egyre inkább a fenntartható fogyasztási kultúra részeként jelenik meg. E gyakorlatok szerepe és jelentése azonban az idők során a társadalmi, gazdasági és politikai környezettől függően változott.
Annak érdekében, hogy a jó gyakorlatok ne csak előadások formájában jelenjenek meg, a második nap délutánján lehetőség nyílt néhány előadó vezetésével „élesben” is kipróbálni az elhangzottakat rövid workshopok alkalmával. Szombaton pedig a Tartuban működő helyszínek közül közösségi műhelyeket, városi közösségi kerteket és ételmentő megoldásokat lehetett megismerni.
A szervezők mindent megtettek azért, hogy a lehető legtöbbet láthassuk a múzeumból, ezért csütörtök és péntek este kurátori vezetéssel lehetőséget adtak az Észt Nemzeti Múzeum 2016-ban megnyílt két állandó kiállításának (Encounters; Echos of Ural) kurátori vezetéssel történő megnézésére is (talán mondani sem kell, hogy ez csak minimális ízelítő volt a mérhetetlenül tartalmas, sokrétű és óriási kiállításokból). Az aktuálisan látogatható időszaki kiállítások közül az éjszakai életet ötletesen, interaktívan helyzetbe hozó (Who claims the night?), a használt újságpapír sokrétű felhasználásának példáján készült kamara kiállítás (Daily use), az állandó kiállítási térbe komponált világítóeszköz látvány(rak)tár (From a Fire-stick to the Spotlight), vagy a nemzeti motívumok rejtett alkalmazásairól szóló (Still Lifes on National Motifs) ugyanúgy megjelent a kínálatban, mint az EKF év végének nagy durranása, a japán kortárs művész, Ryoji Ikeda szóló kiállítása. Külön-külön és együtt is több napos program lenne az elmélyült bejárásuk, így ezekből is csak kóstolót lehetett kapni az észt múzeumi látásmódból, de abszolút megéri! A konferencia haszna vitán felül áll és eredményeinek, gondolatainak disszeminációja alapvető fontosságú.
A konferencián a Néprajzi Múzeumot Kőszegi Gábor és Móser Tamás képviselte, Objects Born of Lack: Peculiar Object Making Practices in Hungary during State Socialism című előadásukkal.
A konferencia és a kiállítás(ok) az EKF Tartu 2024 program részei voltak.
