A történetmesélés (storytelling) egyre divatosabb: nemcsak marketing szakemberek és tartalomgyártók fedezték fel maguknak, hanem múzeumi berkekben is gyakran tárgyalt módszerről van szó. Vajon mennyire új ez a technika, és mik az előnyei?
Az emberek mindig is történeteket meséltek: a legrégebbi emlékeink erről a barlangrajzok, a kutatók pedig bizonyos mesék eredetét sok ezer évre vissza tudják vezetni. Egyes becslések szerint a szóbeli történetmesélés a beszéd kialakulásával egyidős, kb. ötvenezer éves lehet.
A narratív paradigma elterjedése nagy szerepet játszott a tudományos módszertani gyakorlatok változásában. Ez a fogalom Walter Fisher (1931-2018) nevéhez köthető, aki az 1980-as években dolgozta ki és fogalmazta meg elméletét: az emberek alapvetően történetmondók, az egyének a környezetüket narratív módon közelítik meg, narratív keretrendszerben cselekednek és hoznak döntéseket (lásd 1. ábra). Fisher népszerűsítette a Homo narrans elnevezést is, amely arra utal, hogy a történetmesélés alapvetően meghatározza emberi létünket. Az olvasónak talán ismerős lehet Johan Huizinga elmélete, a Homo ludens (ez az 1938-ban megjelent könyve címe is) – szerinte az emberi kultúra meghatározó eleme a játék.
A narratíváknak van kezdetük, közepük és befejezésük: strukturáltak; a narratívában felvetett konfliktusok megoldódnak a történet végére. A narratíva így több alapvető emberi szükségletet is kielégít: a struktúraéhséget, kiszámíthatósága miatt a biztonság iránti vágyat, valamint mintákat ad arra, hogyan birkózzunk meg az életünkben felmerülő nehézségekkel. [Szőke-Milinte 2022]
Forrás: Forrás: Szőke-Milinte Enikő, 2022, Bruner, 1990 és Fisher, 1984 nyomán
A múzeumok négy alapfeladatának egyike a bemutatás, melyhez egyre inkább társul az oktatás és a kommunikáció is. A múzeumok nagyjából az 1970-es évekig elsősorban a tudományos világértelmezésen alapuló, a logikai-tudományos megismerésmódot előnyben részesítő kiállításokat rendeztek, majd éppen a narratív fordulatnak köszönhetően egyre több helyen döntöttek úgy, hogy személyes történeteken keresztül mutatják be a gyűjteményük egyes darabjait.
Szép példája a történetmesélés alkalmazásának a cardiffi városi múzeum, mely teljes egészében a tárgyakhoz kapcsolódó történetekből áll: alapításától, 2011-től 2019-ig The Cardiff Story néven működött, pontosan utalva a választott módszertanára. A múzeumnak alapítása előtt nem volt saját gyűjteménye: az előkészítő fázisban a város lakóit kérték meg, hogy adakozzanak olyan tárgyakból, melyek a várost és a benne élőket jól jellemezték. Minden adományozott tárgyhoz a történetét is felvették, és az így befutott történetekből válogatták ki azokat, melyek az állandó kiállítás alapját adták: ezzel a városiak is magukénak érezték a gyűjteményt, valamint a jelenleg élő közösségekhez is kapcsolódási pontok nyíltak.
A történetmeséléshez számos eszköz áll rendelkezésünkre: az egyik klasszikus alkalmazása a tárlatvezetés során történik, amikor a vezető elbeszélésében megismerkedhetünk a kiállítás létrejöttének körülményeivel, illetve az egyes tárgyak történeteivel. Szűkebb értelemben a tárgyak mellé kirakott, illetve brosúrákban, vezetőkben elérhető szövegek is mesél(het)nek történeteket, ám a digitális platformok is rendkívül jól használhatóak személyes történetek megosztásához. A közösségi médiák erejét számos múzeum is felfedezte: történetünket megoszthatjuk blogbejegyzés, instagram poszt vagy youtube videó formájában. A világ leglátogatottabb múzeumi Tiktok-ja, a Black Country Living Museum közösségi oldalán a történelemből kilépett szereplők mesélik el, hogyan éltek az emberek az elmúlt háromszáz évben Anglia Fekete Vidékén, a világ egyik legrégebbi iparterületén.
Ahhoz, hogy a múzeumok minél több embert meg tudjanak szólítani, egyre fontosabb, hogy jól átgondolt internetes jelenlétük legyen. A digitális történetmesélés (digital storytelling) egyre többeket foglalkoztat. A témában született írások közül külön említést érdemel Kómár Éva cikke 2016-ból, valamint érdemes megismerkedni olyan eszközökkel, melyek segítenek megragadó történeteket mesélni (angol nyelvű online programok).
"a város lakóit kérték meg, hogy adakozzanak olyan tárgyakból, melyek a várost és a benne élőket jól jellemezték"
Anna Faherty összegyűjtötte a MuseumNext-en megjelent cikkében azokat a kérdéseket, amelyeket történetek összeállításakor, kiválasztásakor fel kell tennünk, ha szeretnénk azokat kiállításokban, múzeumi események során vagy közösségi médiában felhasználni. A kérdéseket átvettem, a magyarázatokat azonban lerövidítettem, majd kiegészítettem.
A történet szereplőinek megválasztása fontos, hiszen a leendő nézők/olvasók könnyebben be tudják fogadni a történetet, ha valamelyik szereplővel azonosulni tudnak. Ezért is érdemes sokféle szereplőről mesélni történeteket, olyanoknak is hangot adva, akikről egyébként nem biztos, hogy sok ismerettel rendelkeznek a látogatók.
El kell döntenünk, hogy a főszereplő nézőpontjából meséljük-e a történetet, vagy valaki mást szólaltatunk meg, aki találkozott vele? A nőkről szóló történetek elmeséléséhez gyakran férfiak nézőpontját használták, ez azonban magában hordozza annak a veszélyét, hogy igazságtalanul ítéljük meg a főszereplőt. Tanulságos lehet, hogy ha addig ismeretlen nézőpontokat vizsgálunk, akár alacsonyabb társadalmi státuszú vagy más ok miatt hátrányos helyzetű szereplőkét.
Mi a történetünkben fellépő konfliktus, illetve mi a probléma, mellyel a szereplők szembesülnek? Egy jó megoldanivaló probléma kíváncsivá teszi a látogatót, és még jobban bevonja a történetbe, hiszen ő is szeretné megtalálni a megoldást.
A narratívák elsősorban nem időben játszódnak le, hanem események láncaként értelmezzük őket. Ahhoz, hogy a történetünk előremozduljon, új információkhoz jussunk és közelebb kerüljünk a megoldáshoz, valaminek történnie kell: a legjobb, ha az egyik szereplő tesz valamit, mellyel kimozdulunk az alaphelyzetből.
A részletek fontosak, segítenek az értelmezésben és a kontextus megismerésében. A történet értelmezése közben nemcsak az események egymásutániságát éljük meg, hanem a rétegeket is felismerjük [Füzi-Török 2006]. A részletekkel tehetjük élővé, igazivá az elbeszélést és segíthetjük a látogatóinkat abban, hogy igazán elmerülhessenek a történetben. A részletek hozzáadásakor használjuk a “mutasd, ne mondd” szabályt: ne rágjunk minden tartalmat a látogató szájába, hanem hagyjuk, hogy felfedezzék a környezetet, melyben a történet játszódik. Faherty példának hozza azt, hogy az Anne Frank házban a falon látható ceruzavonalak jelzik, ahogyan a család gyermekei nőttek.
"ceruzavonalak jelzik, ahogyan a család gyermekei nőttek " Anna Frank ház
A történet végére a probléma megoldódik, a konfliktus nyugvópontra jut a főszereplő tetteinek következtében: a néző/olvasó megnyugszik, feloldódik a feszültség, melyet a látogató érzett a konfliktus kirobbanása óta. A szereplőt körülvevő világ, ő maga, vagy mindkettő megváltozik a történet végére.
Ha a fenti kérdésekre adott válaszainkat végiggondoljuk, hatásos történeteket fogunk tudni összeállítani, melyekkel segíthetünk látogatóinknak, hogy magukénak érezzék a múzeumok világát. Biztatunk minden olvasót, hogy térjenek még vissza a blogra, hiszen még fogunk foglalkozni a storytelling technika különböző aspektusaival, jó példákkal, bevált módszerekkel.
Szőke-Milinte Enikő: A narratívák és a történetmesélés szerepe a konfliktuskezelésben. In: Máltai Tanulmányok, 2023/04 123-145 o.
Füzi Izabella, Török Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe. Szeged, 2006
Anna Faherty: Why do stories matter to museums and how can museums become better storytellers? MuseumNext, 2023 augusztus 23.
Kómár Éva: Újrafűzött történetek. A digitális storytelling alkalmazása a kulturális örökség közvetítésében. In: MúzeumCafé 55-56., 2016.
.JPG&sa=D&source=docs&ust=1712737685093721&usg=AOvVaw2oo6MqHZtM60nnGn-OVQdN){kind=link}