A Déri Múzeum népi kerámia kiállítása egyszerre mutatja meg a múzeumi gyűjtemény egy önálló egységét, a kerámiagyűjteményt egy sajátos szempont szerint szelektálva, illetve két magángyűjtő kollekcióját. A kiállítás címét adó metafora ugyanis két erdélyi kötődésű orvos gyűjteményét nevezi párhuzamosnak, dr. Bódi Istvánét és dr. Sipos Józsefét, akik egyidőben (a 20. század utolsó és a 21. század első évtizedeiben) gyarapították közel négyezer tárgyat felölelő erdélyi népi kerámiagyűjteményüket. A két magángyűjtemény a Déri Múzeum állományának szerves része, ezekből most közel félezer darabot állítottak ki: a látogató figyelmét – a tárgyakon túl – a gyűjtési praxisra, a magángyűjtők személyére irányítva.
A gyűjtőcentrikus kiállításkoncepciót Magyari Márta, a kiállítás kurátora korábban is alkalmazta a Déri György gyűjteményét feldolgozó Ethno-trezor kiállításon. Ugyanerről a kiállításról is ismerős lehet a Déri Múzeum látogatójának a látványtervező, Kiss Beatrix neve. Kurátor és látványtervező a Párhuzamosok találkozásánál ismét együtt dolgozza ki vizuális és diszkurzív metaforaként a párhuzamot, s alkalmazza e két magángyűjtemény anyagára. A két párhuzamost ugyanis a népi kerámiák két domináns díszítőszíne, a kék és a zöld határozza meg, a kiállítótér látványelemeit is e két szín uralja. A kék szín dr. Sipos József, a zöld pedig dr. Bódi István gyűjteményének felel meg. E két szín végigfolyik, pontosan végigcsorog azon a fehér falfelületen is, mely a kétszintes kiállítóteret egybekapcsolja, de párhuzamosan halad az első szint falán is, s elválasztja egymástól a két gyűjtemény-egységet.
Ez a zöld és ez a kék úgy jelenik meg látványelemként, hogy folyamatosan visszautal arra a különbségre, melyet Baudrillard a hagyományos színről a „természetes” színre való átmenetként írt le. A hagyományos szín volt az a szín, melyet „körülírt a forma, nem kereste a többi színt, nem volt szabad érték. A hagyomány alávetette a színt a belső jelentésnek és a vonalak zártságának.” (Jean Baudrillard A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987, 35.) A „természetes” szín pedig akkor szabadul fel a forma és a belső jelentés uralma alól, amikor látszólag őszintén, „természetesen” képes kifejezésre jutni anélkül, hogy bárminek is alá kellene rendelődnie. Baudrillard figyelmeztet arra, nem szabad hinnünk a színek őszinteségének, hiszen ez a természetesség éppen a természetes állapot megjelenésének lehetetlenségét fejezi ki. A kiállítás színhasználatában pedig éppen ez a kettőség jut erőteljesen érvényre: a funkcionális tárgy zománcos vagy matt égetett agyag, fehér vagy fekete színén a zöld és a kék „hagyományosan” kúszik végig, amíg az edény formája, a rajzolt minta kerete engedi, hogy aztán emancipálódva a forma uralma alól grafikai elemként kerüljön rá a falra, határozza meg a tárolót. A színeknek ez az önállósodása jól áll a népi kerámiának, egy olyan aktualizálási gesztus rejlik benne, mellyel a tárgyakhoz való hozzáférésünk is problematizálódik.
A gyűjtemény tárgyaihoz és párhuzamosaihoz a színek segítségével három megközelítésmódot rendelnek a kiállítók. Az első a muzeológus-szakember tudásáé: e tudás funkció, forma, régió szempontjai szerint rendezi a kiállítás tárgyait, láttatja a nagy kerámiaközpontok közötti hasonlóságokat és különbségeket. A kiállításon belül a két színnel egymástól elválasztott gyűjteményt földrajzi szempontok, népi kerámiaközpontok szerint, illetve tárgytípusok szerint választották el egymástól. Rögtön a bejárati ajtó után, a hirtelen kiszélesedő térben, kályhacsempéket láthatunk, a termet egyébként a régiók szerint elválasztott tárlók népesítik be, s az egyes régiókra jellemző kerámiák a két gyűjtő valamelyikéhez egyértelműen hozzárendelhetők. A két legnagyobb hangsúllyal bemutatásra kerülő központ Zilah és Torda, melyek nemcsak a szakterület szempontjából vett jelentésük okán, hanem amiatt is kiemelt helyen állnak, mert a két gyűjteményben sok volt az ide kapcsolódó anyag. A további megjelenő központok: Désháza, Nagybánya, Magyarlápos, Felsőbánya, Misztótfalu, Bereg, Vámfalu, Sóvidék, Korond, Makfalva, Udvarhelyszék, Csíkszék, Gorzafalva, Körösrév. A földrajzi szemléletmódra erősít rá a tárlat multimediális applikációja, a térkép, melyen az egyes tárgyak egyértelműen elhelyezhetők. E térkép adott részletei a falakon is megtalálhatók. Szintén a tudós tárgytapasztalatának szól az a 3D infografika is, mely az emeleti kiállítótérben található: a magyar népi kerámia Igaz Mária – Kresz Mária-féle tipológiai rendszere a kiállítás tárgyaiból kivitelezve.
A másik megközelítés a két gyűjtőé: számomra nagyon ismerős gyűjtői tapasztalat az, amely dr. Sipos és dr. Bódi gyűjteménye mögött áll – az erdélyi magyar orvosokra ugyanis jellemző volt a népi kultúra iránti autodidakta érdeklődés, mely gyűjtőszenvedéllyel társult. Az így felgyűlt tárgyakkal gyerekkoromban én is sokszor találkoztam zsúfolt orvosi rendelők várótermeiben. A tárgyi kultúra által kifejezhető ellenállásnak, a nemzeti identitás gyakorlásának, az örökségmentésnek olyan spontán gyakorlata volt ez, mely különösen erre a foglalkozáscsoportra volt jellemző.
A harmadik megközelítésmód pedig a látogatóé. Peter Sloterdijk hírhedt metaforája szerint a kiállítás xenológiai természetű: az ott kiállított tárgyak „idegenségére”, vagy ahogy általánosabban fogalmaz, a világ idegenségére figyelmeztetnek. (Peter Sloterdijk: A múzeum – a megütközés iskolája, In: Palkó Gábor (szerk.): Múzeumelmélet. A képzeletbeli múzemtól a hálózati múzeumig, PIM-Ráció, Bp., 2012, 17-30). Mennyire és hogyan idegenek ezek a kerámiák? A Debreceni Egyetem kommunikáció és néprajz mesterképzős hallgatóival jártuk végig a tárlatot: e tárgyak nekik és nekem sem voltak idegenek. Mint kiderült, nekik másként voltak otthonosak, mint nekem. Sokan közülük a nagyszülők, szülők kamrájából ismerték az edények nagy részét, hagyományosan tisztában voltak a tárgyak szerepével, rendeltetésével. Esetleg azon ütköztek meg, hogy adott esetben komoly piaci értékük is lehet ezeknek az eszközöknek. Sokan vélték úgy, e tárgyak a mi kulturális tapasztalatunkhoz képest nem eléggé idegenek. Legalábbis ahhoz nem, hogy múzeumba kerüljenek. Én természetes ismerősökként néztem a kerámiákat: városi környezetben nőttem fel a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániájában, népi kerámia azért volt otthon, mert a családunk esztétikusnak látta ezeket a tárgyakat, másnak, szebbnek, jobbnak ítélte, mint az üzletben kapható „hagyományos” porcelánt. Én a felszabadított népi kerámiát ismertem jól, ők az emancipálatlant. De ők is, én is jól ismertük. És örültünk a falon végigfolyó, harsány színeknek, amelyek az ismerősség-érzést alakították idegenség-érzéssé.
Végül pedig (és ez a szempont érvényesül némileg az én természetesen ismerős tekintetemben) ezek a kerámiák szépek, jó nézni őket, az újmédia nyelvén szólva olyan tárgyak, melyekről szép kompetitív fotók készíthetők. A kompetitív fotó az a fotó, mely potenciálisan sok lájkot hoz a közösségi oldalakon: e tárgyak formái, színei, a belőlük építhető szériák ezzel a zölddel és ezzel a kékkel szcenírozva jól illeszkednek a közösségi média látványlogikájába. Illetve a régiók szerinti, a szakember szemével jól látható különbségeken túl, olyan egységes vizuális stílus jellemző rájuk, mely majdhogynem filterként képes működni.
A kiállítás friss és izgalmas megmutatása e két magángyűjteménynek, illetve jó kérdéseket tesz fel általában a Déri Múzeum kerámia-anyagának is. Debrecen után Nagyváradon is látogatható lesz.
Fotó: Lukács Tihamér
Párhuzamosok találkozása, A magyar népi kerámia emlékei két magángyűjteményben, Déri Múzeum,
Debrecen, időszaki kiállítás, 2018. augusztus 18 – 2019. február 17.
Kiállítási koncepció: Magyari Márta
Látványterv: Kiss Beatrix
Szöveg és kiállításrendezés: Magyari Márta, Kiss Beatrix, P. Szászfalvi Márta
