Nedko Szolakov 2025 június végéig a Ludwig Múzeumban látható installációja kapcsán Szipőcs Krisztinával a kiállítás kurátorával, a múzeum szakmai vezetőjével beszélgettünk.
A Ludwig Múzeumnak hosszú évtizedekre visszanyúló kapcsolata van Nedko Szolakovval. Mit érdemes róla tudni? Hogyan indult ez a kapcsolat, és milyen fontos állomásai voltak?
A Szófiában élő Nedko Szolakov (1957) az egyik legismertebb bolgár kortárs művész, aki a világ neves múzeumaiban és a legfontosabb nemzetközi biennálékon állítja ki műveit. 1999-ben ő képviselte Bulgáriát a Velencei Biennálén, többször szerepelt a biennále központi kiállításán és kísérő rendezvényein, de a világ egyik legfontosabb kortárs kiállításán, a kasseli documentán is többször bemutatták a munkáit. Munkái szellemesek és egyediek, amellett, hogy nagyon személyesek, és mindig van egy speciális, számunkra nagyon ismerős kelet-európai nézőpontjuk és humoruk is, ami még izgalmasabbá és szerethetőbbé teszi őket.
Szolakov még pályakezdő művészként kereste meg Néray Katalint, a Ludwig Múzeum első igazgatóját egy kiállítási tervével, amelyet végül 1994-ben valósított meg. Szolakov kitalált egy történetet egy műgyűjtőről valahol Fekete-Afrikában, aki rajong az európai és amerikai művészetért, és mindent megtesz, hogy megszerezze a számára kedves darabokat, melyeket aztán törzsi kunyhójában halmoz fel. Ezt az izgalmas installációt építettük meg annak idején még a Budavári Palota ’A’ épületében. Az alkotást ezután még több alkalommal, több helyszínen is bemutatta, mindig az adott múzeum műtárgyaira építve, mi pedig 2011-ben rekonstruáltuk újra, a Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról című kiállításunkon.
A művekből (grafikák, tárgyak) többet is megvásároltunk, ezeket azóta is rendszeresen kiállítottuk, így legutóbb az Időgép vagy a Fordított tárgyak című kiállításainkon is látható volt például az a színes takaró, amelyet a „törzsfőnöknek” kedves festők hímzett aláírásai díszítenek.
Mesélnél az 1994-es kiállításról és a koncepcióról egy kicsit? Hogyan kötődik ez a muzeológia, illetve a kortárs művészet kérdéseihez?
A mű teljes címe „A műgyűjtő (Valahol Afrikában él egy nagy fekete ember, aki Európából és Amerikából gyűjt műalkotásokat, és 23 kókuszdióért vásárolja meg Picassóját...)” (1992–2000). A koncepciót a zürichi Rietberg Museum gyűjteményéhez kapcsolódva kezdte kidolgozni a művész, majd, amikor 1993 nyarán Budapesten járt és kézhez kapta a Ludwig Múzeum akkori katalógusát, a mi gyűjteményünkből választott műtárgyakat kezdte beépíteni a történetbe és a tervezett installációba. A kiállítás két részből állt: az előtérben egy tengerparti naplementét ábrázoló óriásposzter és a Természettudományi Múzeumtól kölcsönzött állatbőrök és preparátumok társaságában voltak láthatók Szolakov rajzai, melyeken keresztül bemutatta a törzsfőnököt és gyűjtőszenvedélyét, míg a hátsó, elsötétített térben megépítettük magát a kunyhót, amelyben a “nagy fekete ember” felhalmozta a gyűjteményét, vagyis a múzeum eredeti, nagyértékű műtárgyait, köztük Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg, Karel Appel, Georg Baselitz, Joseph Beuys stb. műveit, amelyek rendszerint a múzeum állandó kiállításán láthatók.
Szolakov koncepciója eredeti és aktuális volt több szempontból is, és lehet mondani, hogy korát megelőzve vetett fel olyan kérdéseket, mint a művészettörténet és a muzeológia dekolonizációja a fókusz radikális megváltoztatása révén. A törzsfőnök a nyugati intézményes gyűjtéstörténethez és napi gyakorlathoz képest prózai és személyes szempontokat vet fel: Dan Flavin neonművét például azért nem tudja megfelelően bemutatni, mert nincs elektromosság a kunyhóban (illetve az egész régióban), más műveknél pedig rendre felvetődik a műtárgy értékének kérdése, amikor a nagy fekete ember kókuszdiót, tojásokat és állatbőröket ajánl fel a művekért cserébe, melyeket nem materiális, hanem elsősorban spirituális és érzelmi okok miatt próbál megszerezni. A koncepció néhány évvel később érett be a 2000-es Lyoni Biennálén, ahol művészettörténészek, antropológusok és néprajzo szakemberek értékelték újra az egzotikum fogalmát a nyugati fehér felsőbbrendűségi tudat kritikájával párhuzamosan. (A zürichi Rietberg Museum pedig épp most rendezett egy kiállítást “Művészet, kolonializmus és restitúció” címen.)
A művész a Covid idején indította el az intézményenként változó tartalmú, helyspecifikus “Cornered Solo Show” sorozatot. Honnan ered ennek az ötlete, hol volt eddig látható, milyen témákat dolgozott fel korábban?
A “Sarokba szorított egyéni kiállítások” („Cornered Solo Show”) sorozata 2021-ben kezdődött, amikor Szolakov azzal a kéréssel fordult neves múzeumok igazgatóihoz és vezető kurátoraihoz, hogy biztosítsanak számára egy „jelentéktelen” sarkot az épületben – egy olyan helyet, amelyet nem használnak kiállításokra, de amit a közönség könnyen megközelíthet.
Nedko Szolakov: A Cornered Solo Show #5 (Az 5-ös számú sarokba szorított egyéni kiállítás), vázlat
A budapesti bemutató előtt négy helyszínen valósult meg a kiállítás:
#1 MUDAM – Kortárs Művészeti Múzeum, Luxembourg, 2021
#2 MAXXI – A 21. századi Művészet Nemzeti Múzeuma, Róma, 2022
#3 Felső Belvedere, Bécs, 2023-2024
#4 Nemzeti Galéria, Palota, Szófia, 2024
Mindegyik helyszín és történet más, erősen befolyásolják az adott körülmények, az épület adottságai, mint például nálunk a falon lévő biztonsági kamera, amit belefoglalt a kompozícióba. A legelső alkalommal elsősorban a COVID-okozta elszigeteltségre reflektált, míg a legutolsó helyszínen, egy történelmi épületben egy “lépcső alá szorult” udvari festő történetét mesélte le.
Nedko SZOLAKOV: Az 5-ös számú sarokba szorított egyéni kiállítás, 2024, helyspecifikus installáció, A művész ajándéka; fotó: Szabó Zsófia
Hogyan illeszthető be ez a projekt az életműbe? Milyen általánosabb/emelkedettebb, a művészléthez kapcsolódó kérdéseket jár körbe?
Szolakov műveinek mindig része egy történet, amelyet egy adott rajzhoz vagy installációhoz kapcsol. A történetek a művész élményeihez és félelmeihez, a mindennapokban átélt benyomásaihoz és szorongásaihoz kapcsolódnak, sokszor persze átvitt vagy szimbolikus értelemben. Adott egy babonás művész, aki 2008 óta nem ül repülőre, mert fél attól, hogy lezuhan; egy ismert és sikeres kelet-európai művész, aki bár a legmagasabb csúcsokra jutott a nemzetközi művészeti világban, nem tudja levetkőzni kisebbrendűségi komplexusait, és retteg attól, hogy a sikersorozatnak egyszer csak vége szakad. A művész történetei a művészet értelméről, a művész helyéről és szerepéről szólnak, miközben ironikus formában rávilágít az intézményrendszer működésére, a művek valódi és virtuális értékére is.
Hogyan került a projekt a Ludwig Múzeumba? Milyen történetet mesél el és miben rejlik az egyedisége / helyspecifikussága?
Nedko Szolakov a bécsi Belevederében nyílt kiállítása kapcsán ugrott be hozzánk és keresett meg engem a soron következő “Sarokba szorított egyéni kiállítás” ötletével. Körülnézett a múzeumban és talált egy alkalmasnak tűnő sarkot a ruhatár mellett, ahová aztán - a már említett biztonsági kamera ihletésére - kitalált egy új történetet egy művészről, aki egy divatos művészeti lapban olvasott cikk hatására úgy dönt, hogy radikálisan megváltoztatja az addigi nézőpontját, és fejjel lefelé fordulva kezdi szemlélni a világot. Ennek eredményeként hirtelen mindent igaz, a korábbinál progresszívebb módon kezd látni, ez azonban nem tetszik a “Szokatlan Művészeti Ötleteket Felügyelő Kormányzati Ügynökségnek”, ezért sarokba szorítják és megfigyelik egy biztonsági kamerával, amíg ki nem derül, hogy a szokatlan ötlet veszélyes-e a fennálló rend szempontjából.
A pontosan a sarokba festett, fejjel lefelé forduló árnyalak (a művész sziluettje) mellett a falon magyar és angol nyelven olvasható a történet, amelyet a művész sajátkezűleg írt a falra, a rá jellemző kézírással. Érdekesség, hogy eredetileg murális szakon tanult a szófiai Képzőművészeti Akadémián, így az építészeti terekben való gondolkodás és a közvetlenül a falra festett képek és szövegek valahol innen is eredhetnek.
A mű októberben, néhány nap alatt készült el, és egészen 2025 június végéig látható lesz. A “Sarokba szorított...” projekt egy műtárgyvásárláshoz, ill. adományhoz is kapcsolódik: az aacheni Ludwig Alapítvány egy 12 darabból álló Szolakov-rajzsorozatot vásárolt múzeumunk részére (Correctness, 2021), melynek fejében elkészült a “Cornered Solo Show #5”. A művész az installációt a kiállítás után a múzeumnak adományozza, csakúgy, mint a Bad Moves (2023) című három részes rajzsorozatát, így újabb Szolakov-művekkel gyarapodik gyűjteményünk is.
Borítóképen: Nedko SZOLAKOV az installáció készítése közben
Fotó: Szabó Zsófia
