A Ludwig Múzeum kiállítása A cukiság faktor, mely a művészeten keresztül élve felboncolja a cukisághoz kapcsolódó vattacukorszerű képzettársításainkat, hogy a mélyére tekintve megint csak találkozzunk azzal az elrejtett (elfelejteni akart) mocsokkal, ami bennünk lakozik.
Először a bébirépáról…. Egy ártatlan ebéddel kezdődött… pontosabban, merült fel, a kérdés, hogy mi is az a bébirépa? Biztos mindenki ismeri a cuki és pici, édes, szabályos formájú apró répát, amit előszeretettel szolgálnak fel rizs mellé és összességében az az élményünk vele kapcsolatban, hogy sokkal jobb (???) megenni, mert pici és aranyos.
Namármost, feltűnt, hogy az ismerős és barátságos narancsszín zöldségek mennyire egyformák és szabályosak? Hát nem hátborzongató? Ekkor kezdünk élni a gyanúval, hogy a bébirépa nem is csak úgy a mezőn terem, hanem talán gyártják??? Utána pedig az az érzésünk, hogy az nem lehetséges, hogy csak azért, hogy pici és aranyos legyen egy zöldség, akkor valaki elkezdi legyártani. Elsőre, ez a sejtés nagyon valószerűtlen opciónak tűnik, így azzal nyugtatjuk magunkat, hogy biztos van olyan répafajta, ami ilyen pici, ahogy azt a paradicsom és a koktélparadicsom példája előrevetíti. Azonban a répák egyformasága és szabályos volta nem hagyott nyugodni. Oké, hogy léteznek nemesített növényfajták és mindenfélét bevetnek, hogy minél kívánatosabb és vonzóbb formájú zöldségeket termesszenek, de akkor is abszurd ez az uniformizáltság, ami a bébirépakonzervben manifesztálódik. Így kénytelen voltam utánajárni a témának, melynek kapcsán a konklúzió: igen tényleg létezik olyan répafajta, ami mini és nagyon édes, azonban ezekre főként a szabálytalanság jellemző, tehát nem az a tökéletesség, mint ami a bébirépát általában jellemzi. A megdöbbentő (annyira azért nem) igazság azonban az, hogy valóban gyártják a bébirépát, méghozzá kb. az 1980-as évek óta. Amerikai találmány és a célja az volt, hogy a nem túl szép és nem annyira szabályos répákat is maradéktalanul el tudják adni.
A bébirépa cuki? Igen. Többet tud, mint egy sima répa? Nem. A cukisága elfed valamit? Igen. Mit fed el? Hogy a nem olyan jól eladható zöldséget energiaráfordítással sokkal értékesebbnek mutassa, mint az valójában. Tehát manipulál és félrevezet.
Ez az eset is példa arra, hogy a „cuki” habkönnyűnek tűnő fogalmával mennyi mély réteget el lehet leplezni. A Ludwig Múzeum kiállításán arra vállalkoztak a kurátorok, Maj Ajna és Jan Elantkowski (A kiállításhoz készült kisfüzet itt elérhető), hogy olyan kortárs műalkotásokat válogassanak össze, melyek kapcsán a cukiság fogalmának minél több aspektusát fel tudják fedni és be tudják mutatni a látogatók számára, mint például a bébirépa esete.
A kiállítás első ránézésre olyan, mint amilyet várunk, színes, szagos (tényleg), vibráló, sokféle anyaghasználat és technika jellemzi. Lehet benne egy jót sétálni. Azonban mindenképp érdemes egy-egy alkotásnál megállni, elolvasni a falszövegeket, műleírásokat, mert a termek tematikus egységein keresztül nyakig elmerülhetünk a cukiságban és az nem lesz annyira felszínes és ragadós, mit azt elsőre gondoljuk.
Az első szekcióban – Nagy szemek - A cukiság fiziognómiája – olyan művek csoportosulnak, melyek formai szempontok alapján mind a kisgyermekkorhoz kapcsolódnak, például magukon viselik azokat a jellemzőket, amelyek miatt aranyosnak tartjuk a kisbabákat (nagy szem, nagy fej, elesettség, gondoskodásra szorultság), vagy a művek színvilága a gyerekszoba színes és kissé infantilis világát idézi meg, amely a végtelen játék tereként jelenik meg.
Az egyik első mű Joakim Ojanen hatalmas faliszőnyege, ami a virágokon átgázoló, kétségbeesett arcot vágó, sok lábon rohanó órát ábrázol (Az idő eddig az én oldalamon állt, mi történt?, 2020). A komplementer színpárokra építő, bolyhos faliszőnyeg egyszerre idéz meg, egy síró kisgyermeket és gondolkodtat el, hogy hogyan is kapcsolódik ez a cukisághoz? Ez a mű már el is vezet ahhoz a témához, amely valójában ennek a teremnek a tétje.
Joakim OJANEN: Az idő az én oldalamon állt, mi történt? | The Time Used to Be On My Side, What Happened?, 2020
gyapjú, selyem, csalánszövet, a szőnyeget Jan KATH készítette | design wool, silk, nettle, carpet produced by Jan KATH; 300 x 200 cm
A művész és a Ruttkowski jóvoltából | Courtesy of the artist and Ruttkowski
Miért szeretjük körbevenni magunkat cuki dolgokkal, amik első sorban a gyermekkorhoz kapcsolódnak, azt elevenítik fel? Valójában Ojanen faliszőnyege a „kiűzetés a paradicsomból” toposzát ülteti át az emberi életre. Mert az időtudat, az idő érzékelés kialakulásának pillanatát mutatja be, azt a pillanatot, amikor rájöttünk, hogy az időnk telik és véges. Az idő múlásának megértésével megszűnik a végtelen játék jelene, és megjelenik a szorongató gondolat: ha egyszer minden véget ér, akkor én is véget érek, és a gyerekszoba színes és megnyugtató világát a haláltudat árnyékolja be.
A terem nem csak ennek a paradicsomi állapotnak az elvesztéséről, hanem az oda való örök visszavágyódásról, a gyermekkor iránt érzett nosztalgiáról is szól. Például Bozó Szabolcs képein megjelenő gyermekrajzokra is emlékeztető mesefigurák képében (A katicabogár türkiz csizmában, 2022) vagy Makai Mira zománcozott kerámia gombái (Daydream, 2023; Tropical Boogie, 2023; Sky Blue Sky, 2023) által, melyek egyszerre jelenítik meg a rajzfilmek és a számítógépes játékok vizualitását. A teremben található műalkotások arra mutatnak rá, hogy azt hisszük, ha cuki, – ebben az esetben a gyermekkorra emlékeztető – azaz a végtelen idő gondtalanságát megidéző tárgyakkal és vizualitásával vesszük körbe magunkat, akkor megvédhetjük magunkat attól, amivel felnőtként nem akarunk, de mégis kénytelenek vagyunk szembenézni.
A „cukiság” egyfajta regresszív állapot, amivel az én védekezni próbál az őt körülvevő világ zord valóságával szemben. Ojanen a teremben látható kerámia figurái már ezeket a szorongató állapotokat mutatják be. A tizenhárom kerámiafigura címét elolvasva, nehéz nem saját belső monológjainkra visszagondolni, rögtön az első magába roskadva eszegető alak üzeni: „1.Az életem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna (zöld) (2023)”, Az egyik posztamensen egy maszkot próbálgató lény elgondolkozik: „10. Minden másképpen fest a maszk mögül (világoskék) (2023)”. Ojanen figurái között van néhány megnyugtató pillanat is, csak azért, hogy ne taszítson végleg a kút mélyére minket: „11. A felhők csodálatosak ma (narancssárga) (2023)”, aztán újra az aggasztó gondolatok törnek elő, és hogy azok megoldása általában nem egyszerű: „12. Fejjel lefelé sem jobb (narancssárga) (2023)”
A második terem – A cuki és a hátborzongató – már azokat a témákat vonultatja fel, amelyeket a cukiság skáláján a „sötét oldal” felé vezetnek. Itt olyan műalkotások kaptak helyet, amelyeken valamilyen ismerős dolog köszön vissza ránk, de nem a megszokott és ezáltal megnyugtató formájában.
A tér nagy részét Anette Messager „Az állatok bosszúja (2019-2021)” című installációja foglalja el. A fekete geometrikus és szabálytalan formák tömbjeiből egy lepusztult város képe (Párizs) rajzolódik ki, amelyet plüssállatfejekből és fekete egyszerű testekből álló hibrid lények szálltak meg. Az elpusztult (leégett?) kísérteties várost ezek az antropomorfizált lények lakják be, ahol a barátságos és szelíd, gyermekként a megnyugvást jelentő alvótársak lefejezve és újra konstruálva egyfajta élőholt zombiapokalipszist szabadítanak el. A figurák ijesztő és hátborzongató volta, több elemből tevődik össze. Eredetileg a cuki tárgyakat, jelen esetben a plüssállatokat a gyerekek hajlamosak lélekkel felruházni, játékaik során gyakran megszemélyesítik, antropomorfizálják őket (gondoljunk például a Kázmér és Huba című képregényre, ahol az író/rajzoló erre az aspektusra játszik rá az egész képregényfolyam során), már ez az attitűd a kísérteties határán billeg, azonban ezt a faktort nagyítja fel Messager alkotásában azáltal, hogy az aranyos és szeretnivaló figurákat megcsonkítja, új testet konstruál nekik (felidézheti bennünk a Frankenstein történetet) és a hátborzongató faktort tovább növeli, hogy egy romos városban egyfajta panoptikumot rendez be, annak megszállásáról.
Annette MESSAGER: Az állatok bosszúja | La revanche des animaux, 2019-2021
installáció: különböző anyagok, fekete fólia, festék, plüssállatok | installation: various materials, black wrap, paint, soft toys; 300 x 498 x 430 cm
15 darab rajz: akril Japán papíron | 15 drawings: acrylic paint on Japanese paper; 100 x 80 cm
installációs nézet | installation view: Annette Messager - Désirs désordonnés / Disordered Desires, ARoS Aarhus Art Museum
A művész és a Marian Goodman Gallery jóvoltából | Courtesy the Artist and Marian Goodman Galleryű
Fotó | Photo: Jens Henrik DAUGAARD
Az újra konstruált „élő-holt” lények (zombik) támadása, már abszolút a hátborzongató, vagy horrorisztikus elemeket vegyíti. Az élőlény és tárgy az élő és holt határán táncoló lények mind erősítik azt a bizonytalanság érzést, amiből a kísérteties táplálkozik. Az ismerőset és az otthont jelentő elemek (emberlakta város, szeretnivaló alvótársak) új kombinációja ebben a formában hátborzongatóvá válik. A disztópikus város emberek nélkül, már az antropocén utáni világot sejteti. Az álattfigurák, mint cselekvő lények pedig a különböző poszthumán víziókat is felelevenítik. Az ember utáni világ, amelynek romjain új élet sarjad egyfajta rideg idegenséget, az elmúlás szomorúságát juttathatja eszünkbe.
A harmadik szekcióban a cukiság eredetéhez kapcsolódóan, a kawaii jegyében főként japán alkotók munkáit válogatták össze a kurátorok. Egy terem kevés arra, hogy ennek, a japán kultúrában mélyen gyökerező hagyománynak teljes skáláját, minden társadalmi vetületét és kontextusát be lehessen mutatni. Teppei Kaneuji több asszamblázzsal is szerepel a kiállításon, köztük a Tinédzser rajongói klub sorozatából két mókás szoborral. Ezeket a kisplasztikákat műanyag manga figurák hajából építette össze, a két alkotás az olyan evidens fogalmak mellett, mint a fogyasztói társadalom, túltermelés, környezetszennyezés még más rejtett tartalmakra is felhívja a figyelmet. Ilyen például a rajongás, regresszió, érzékenység, érzékiség, erotika, fétis, melyek mind áthatják a „cuki” japán megfelelőjének jelentését.
Az alapanyag-választással a művész beemeli a mangakultúrát és ezáltal ezek a jelentések az előtérbe kerülnek. A művek túlhajtott, túlstimulált, vibráló, tömör, különböző textúrákat felhasználó formavilága mindezeket a jelentéseket megerősítik. Így van ez Misaki Kawai kis szőnyegekből álló alkotása (Cím nélküli szőnyegek, 2021) esetében is, ahol otthon megtalálható anyagokból szőtt textíliáit lámpafüzérrel, műanyag gyöngyökkel dekorálja. Takashi Murakami két festményén ugyanúgy a túlzás eszközeivel él, de annak másik végéről közelít. Míg az előbbi két alkotó a térbeli túlburjánzás mentén ragadja meg a kawaii esztétikát, addig Murakami a festészeti sík kiüresített vásznait alkotja meg (DOB 2020 Rózsaszín, 2020 és Zöldzöld, 2020). A Superflat festészeti stílus képviselőjeként a festmény felülete teljesen síkszerű, a mozgalmasságát a háttér ismétlődő mintázata adja. Festményein minden szupersima és csillogó, bosszantóan tökéletes, alakjai mintha csak valamilyen cukorka csomagolásának kabalafigurái lennének. A képei tökéletesen mozdulatlanok, megszűnik körülöttük az idő, mintha a teljesen lecsupaszított felület arra emlékeztetne, ha nincs anyag, akkor nincs halál, csak az örök jelen és ezzel a gondolatattal vissza is utal az első terem üzenetére. Letisztult formaalkotása előrevetíti a számitógéppel készített illusztrációk tematikáját.
A következő tér – Politikai cukiság: Puha hatalom, sötét oldal és cuki agresszió – arra próbál rávilágítani, hogy a cukiság segítségével, hogyan tudják elaltatni a figyelmünket és ezáltal, hogyan válunk mi is legalább olyan sebezhetővé, mint az általunk cukinak és ártalmatlannak gondolt dolgok. A terem közepét egy hatalmas plüssrakéta foglalja el, amelyet egy fekete plüssmadár lovagol meg (Cosima von Bonin: Sötét pipi, puha rakéta, semmi hányás, 2014). Amellett, hogy a mű humoros, rávilágít arra, hogy a politika fegyvertárában a propaganda és manipuláció eszköze is lehet a cukiság. Megmutatja azt a működésmódot, amivel a regnáló politikai hatalom gyakran a céljainak megfelelő döntés árnyoldalait próbálja szerethető és aranyos dolgok segítségével elfedni. Ha csak a konkrét műnél és ezáltal a rakéta témájánál maradunk, ezt a működésmódot jól példázza, hogy a hidegháború idején az űrutazást milyen jól sikerült mindkét félnek az emberiség jövőjét jelentő tettként, legfőbb jóként, haladásként eladni, holott, természetesen a technikai fejlődés eredményeit el nem vitatva, nem volt más, mit két nagyhatalom pénzt és emberéletet nem sajnáló versengése. (Közben persze mind imádjuk a sci-fit). Azonban a cukiság segítségével ezek a dolgok átkeretezhetőek. A mű címe esetében, azért érdekes lehet elgondolkodni a „puha” rakéta aspektuson is…
A teremben a GELITIN osztrák művészcsoporttól több alkotása is látható. A kiállított három gyurmakép mindegyike a képsík és a tér határán egyensúlyoz, színes, amorf, állatokra emlékeztető formák töltik ki a képek felületet és ami még zavarba ejtőbbé teszi őket, hogy minden pacának van szeme, amivel minket figyel. A vizualitáson túl ezek a képek gyurmaillatukkal is sajátos atmoszférát teremtenek maguk körül, az illat segítségével idézve meg a gyurmázás élményét. A szabálytalan és esetleges formák a gyerekek által készített műveket elevenítik fel, amikor a szépség iránti szándék és a kivitelezés nem feltétlen találkozik. A kurátorok itt hívják fel a figyelmet egy nem biztos, hogy a cukiság esetében teljesen evidens aspektusra is, mégpedig az agresszióra, ami a gyurmaképeknél az elkészítéshez szükséges fizikai erőben jelenik meg. Hajlamosak vagyunk a gyerekkorra, mint valami idilli állapotra visszagondolni, holott ez az ez elemi érzelmek időszaka is, amelybe az agresszió is ugyanúgy beletartozik, mint az öröm.
Az egyik falon egy polcon szépen megvilágított befőttek sorakoznak, azonban ezekbe az üvegekbe a nagyi lekvárja helyett parafinba áztatott plüssfigurák kerültek, szintén a GELITIN művészcsoport alkotásai. Az üvegek alsó megvilágítása még horrorisztikusabbá teszik a biológiaszertárból ismertpreparátumokat, azonban itt valós élőlények helyett, „csak” plüssállatok estek a procedúra áldozatává. Ezek az állatok viszont alig férnek el a tároló edényükbe, kényelmetlen módon, kicsavart helyzetben láthatjuk őket.
Érezni a „belegyömöszölés” aktusát, az agressziót, ami által ezek a kis figurák megnyomorodva és szerencsétlenül egyfaja memento moriként lebegnek előttünk. A mű reflektál az ember – állat viszony humanizmusból eredő alárendelő voltára és ennek az alárendelő viszonynak a kegyetlenségére. Itt csak játékfigurákról van szó, tehát, csak eljátsszuk, azt, ami valójában megtörténik. A tudomány nevében bármi megtehető?
A következő tér – A cukiság és a technológia összefonódása – már a számítógépes világ vizualitására reflektáló műveket gyűjti egybe. Itt a pixelart stílusában festett festményeken át (Maja Djordjevic és Max Freund) a korai számítógépes játékok vizualitását felhasználó videó mű (Ben Jones: Utazás II., 2012) is helyet kapott. A padlón Hunter Potter fafigurái állnak, melyek egyszerű formái és színei a videójátékok NPC karaktereiből inspirálódnak.
Az utolsó előtti terem – A gyermekkor és a felnőttkor határának elmosódása – főleg a rajzokra, mint a gyermekkor egyik elsődleges kifejezési formájára koncentrál. Gallov Péter ceruza rajza a Low Quality After Party (2023) aranyos rajzos stílusban egy határozottan nyomasztó és kiábrándult világot teremt meg, a forma és a tartalom között meghúzódó kontraszt ugyancsak rámutat a cukiságban rejlő kétélű fegyverre. A cukiságban talán az az egyik leg zavarbaejtőbb, hogy élesnek gondolt határokat sért meg és ezzel kérdőjelezi meg a rendet. Édesen elfedi és elrejti azt, ami nem megengedett, mivel egyszerre hordozza a gyermeki naivitást és a felnőttséghez kapcsolt szexualitást, és mivel szeretjük azt gondolni, hogy ez így van, nem jó szembesülni azzal, hogy valójában ez nincs is így, hogy a gyerek nem naiv és az ember születésétől fogva testiséggel rendelkező kíváncsi lény. Egy kisebb teremben látható, a tartalmilag ide tartozó felnőtteknek szóló animáció, a Paul Chan által készített a Boldogság (végre) 35 000 évnyi civilizáció után (2023), amely a szexualitást is beemeli a diskurzusba.
Az utolsóként vizsgált terem – Az absztrakció és a figuralitás között –, ahol a két ábrázolási mód ütközik össze. A falakon az absztrakció különböző fokán álló festmények láthatók. Fel is tehetjük a kérdést, mennyire kell ábrázolónak lennie egy alkotásnak ahhoz, hogy cuki lehessen? Mennyire kötődik a cukiság a figuralitáshoz, a felismerhetőséghez? A csupa egyszerűsített forma, az elfolyó festék, a különböző textúrák, a színek és formák elegendőek-e ahhoz, hogy valami megkaphassa a cuki jelzőt?
Itt csatlakozik be a diskurzushoz az ember absztrakciós készsége, melyet már egészen gyerekkora óta fejleszt ki-ki a maga módján. Az első gyerekrajzok, még ha szándékuk ábrázoló is, a készségek hiányában először inkább absztrakt jelek sokasága és csak az „alkotó” maga tudja pontosan megmondani, mi volt a minta, a kézügyesség fejlődésével kezd el jobban figurálissá válni, izgalmas ránézni ebből az új nézőpontból ezekre a képekre.
A kiállítás egy alkalom a reflexióra, mert a „cukit” körülvevő szélsőséges érzelmi reakciók okait igyekszik feltárni a műalkotásokon keresztül. Kísérletet tesz annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy miért kapcsolódunk ehhez a jelenséghez ilyen intenzív módon (legyen ez akár pozitív, akár negatív). Rámutat arra, hogy mekkorát tévedünk, ha a cukiságra mint egy egydimenziós fogalomra gondolunk. A megtévesztés eszköze nem csak a semmi elfedése lehet, hanem a semminek mutatás is, mely talán még veszélyesebb, és a cuki mindkettőt tudja.
A művészet, mint oly sokszor, megint egy lehetőség a szembesülésre önmagunkkal és be kell látnunk – akár szeretjük, akár nem – a cuki, csak egy indikátor, ami rámutat arra, amivel nekünk van dolgunk.
A tárlat 2023. november 12-ig tekinthető meg.
Fotók: Biró Dávid
