Kaján Imre személyes hangú írása a múzeumi digitalizáció ma is aktuális kérdéseihez ad érdekes, helyenként kifejezetten tanulságos történeti adalékot. A Duna Múzeum kilencvenes évekbeli fejlesztésein keresztül azt mutatja meg, hogyan indult el a gyűjteményi adatok digitalizálása egy olyan korszakban, amikor még sem az internet, sem az egységes múzeumi informatikai rendszerek nem tartoztak a mindennapi működéshez.
1990-ben, a rendszerváltás évében végre eljuthatott nagyszerű, ám volt ferences gimnáziumi tanár „múltja” miatt útlevelet sem kapó (bizony, volt ám ilyen – ha még a fiataloknak mond az valamit, hogy „útlevél”) Deák András kollégánk Bécsbe a Kriegsarchivba kutatni. Mikor hazajött, az ott talált adatokat, leírt szövegeket jó egy-két hónap munkájával (nagyon sok mindent talált) szépen átmásolta a már az asztalán álló Commodore 64 gépére. Az akkori pár hónapjának nekem, friss múzeumigazgatóként legfőbb tanulsága az volt, hogy „ezt ne!”. Azaz: ne kelljen már kétszer leírni valamit, a nagy tudású szakemberek ideje annál sokkal értékesebb – nekik is, meg a múzeumnak is.
Azért az idő kereke akkor még nem forgott olyan gyorsan, mint manapság: még három év eltelt, míg az első laptopot megláttam – Budapesten az utcán egy, a Madách Színház melletti üzlet kirakatában. Még az árára is emlékszem, táskástól 70 ezer forintba került (ez háromhavi fizetésem volt, tehát ma, 2026-ban másfél millió fölött volna... hiába, újdonság volt az errefelé). Volt vagy hét és fél kiló, majd leszakadt a vállam, mikor elhoztam...
Amíg sikerült elérnünk (kb. 1 hét – még nem volt közbeszerzés!), hogy megkapjuk rá a pénzt, sikerült egy olyan fiatalembert is találnunk Esztergomban, aki a majdani megszerzett adatok kezelésével foglalkozzék (Deák Andris lótott-futott az ügyben a városban). A vízügy vezetése 1993-ban azonnal átlátta, mekkora fontossága van a múzeum számára is a digitális adatkezelésnek („is”, mert pl. az árvízi előrejelzés, adatelemzés már akkor digitális alapokon nyugodott), és engedélyezték a szakember felvételét a múzeumba. Ez a fiatalember Mézes Nándor volt, aki addig egy kereskedelmi cégnél dolgozott.
Mivel Deák kolléga következő bécsi útja már a küszöbön állt, Nándi első feladatát már akkor megkapta – mintegy tesztként – amikor még nem is volt a munkatársunk: írjon egy olyan programot, amibe bevihetők az adatok, szövegek ebbe a laptopba úgy, hogy aztán exportálhatók legyenek a múzeumi gépbe. (Mert hogy azt a laptopot pont csak „külső” kutatómunkára szántuk, minden munkatársnak, aki éppen „úton volt”.) El is készült ez a program pontosan és működően, András mehetett Bécsbe, hazatérve pedig igen hamar átmentette az ott találtakat az esztergomi gépére. Nem mellékes, hogy nem volt még internet, meg pendrive, ez 1993-ban történt.
Aztán 1999-ben, mivel a múzeum állandó kiállítása még 1980-ban készült, a szép, ha nem is bíborvörös, de még erős-rózsaszín „szockóban”, ráadásul ott volt az akkoriban botránykőnek számító, a Bős-nagymarosi vízlépcső-rendszerről szóló kis terem, a fenntartó vízügyi ágazat mindenképpen elérkezettnek tartotta az időt a változtatásra. Ehhez minket több tanulmányútra is elküldtek Európa nagy műszaki múzeumaiba. Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy ha már megyünk, a digitalizálási munkákra is nézhessünk rá.
A Deutsches Museumról az a hír járta, hogy ott már igencsak elöl járnak a gyűjteményi digitalizálásban. Ki is mentünk Münchenbe, be is jártuk a kiállításokat és gyűjteményeket, és mindenütt rá is kérdeztünk a digitalizálásra.
A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült: nem hálózatos a dolog, azaz a digitális gyűjtemény-feldolgozás gyűjteményrészenként történik, de „nagy egész” egyben nem látszik. Hazafelé a repülőgépen egyfolytában ezt mantráztam a minisztérium képviselőjének, hogy ez így szép és jó, de hálózatos kialakítás nélkül félkarú az óriás. Meg is lett az eredménye, felvehettünk még egy informatikust, és kaptunk némi pénzt programfejlesztésre is.
Ekkor került Nándi mellé Mező Ákos, aki a Linuxban volt jártas, és pont a hálózatok szakembere volt. (Ő „közhasznú munkásként”, azaz a nagy munkanélküliség idején a középiskolából kirepült új munkakeresőként jutott el hozzánk adatbevitelre, nagy örömünkre.) A „két lator” - így neveztem én őket, rá is szolgáltak! - újabb és újabb javaslatokkal állt elő (mikor ketten jöttek be az igazgatói irodába, még mielőtt kinyitották volna a szájukat, már keresgéltem a múzeum zsebében a minimum százezreket): internetes hálózat, fax helyett interneten továbbítsuk a leveleket, elektronikus aláírás, váltsuk ki az interurbán telefonálást netes beszélgetésekkel, és végül előálltak azzal, hogy ők – csak úgy – készítettek egy gyűjteményi keresőprogramot, ami a bevitt gyűjteményi adataink között adja ki a találatokat. Ebből a Processorg nevű informatikai fejlesztő cég segítségével, a múzeum pályázaton nyert pénzéből - ITP-02 (hálózatfejlesztés a könyvtár, levéltár és múzeum között) és ITP-07 (múzeumi nyilvántartó program) fejlesztettük tovább, ez a Kata program volt.
A Duna Múzeum első Év Múzeuma díjának elnyerésében egészen biztos, hogy ez a program is nagy szerepet játszott. A bíráló bizottság 2002 kora tavaszán bizony nagyon meg volt lepődve azon, hogy milyen egyszerű és gyors a keresés a múzeum teljes gyűjteményében ott, a képernyő előtt. Huszár Zoltán, a pécsi Janus Pannonius Múzeum akkori igazgatója, ismert DDSG-kutató a Magyar Múzeumi Történész Társulat konferenciáján (2002 ősze) az esti fogadáson kérdezte tőlem, hogy van-e valami DDSG-anyagunk? Gyere, – válaszoltam – megnézzük. Nándi is ott volt, leült a gépe elé – és 1 perc múlva a kolléga kezében volt az összegző műtárgylista leltári számokkal, rövid leírásokkal. Szóhoz se tudott jutni. Amikor pedig mondtuk neki, hogy ha belép a keresőnkbe Pécsről, ugyanezt részletesen is megtalálja, alig találta meg a kijáratot, annyira el volt varázsolva.
A 2002-es választás után az új kormány Informatikai és Hírközlési Minisztériumának államtitkára lett Csepeli György szociológus, egyetemi tanár, hozzá egy ismerősömön keresztül jutottunk be még júniusban. Kaptunk kb. 30 percet. Fel is vonultunk oda a Dob utcába hárman, Nándi, Ákos és én.
Elővezettük, hol tartunk, és elmondtuk mit szeretnénk ezzel: webes böngészőből futtatható (azaz ingyenes) programváltozat, fizetős adatbázis-szerver (Oracle) helyett PostgreSQL (azaz szintén linuxos) működtetés a kisebb költségekért, hálózatos, távoli elérésű működtetés és kereshetőség. Kb. ennyi volt az akkori tervünk, amit előre elérhetőnek láttunk.
Csepeli is elképedt, ahogy mindenki, aki külsősként addig látta az elkészülteket: teljesen beleveszett a keresésbe (a 30-ből 90 perc lett), végül azt mondta, hogy neki ez célja volt a négyéves kormányzati ciklusuk végére – és az első hónapjában itt áll előtte! Azonnal meg is ígérte a program továbbfejlesztéséhez a támogatást, amit rövidesen meg is kaptunk, további 8 millió forintot. Végig is csináltuk a korábbi céggel együtt, ez lett a KataLin, ami talán 2004-ben készült el.
Ebben az évben kürtölte világgá a kulturális tárca Közgyűjteményi főosztálya is, hogy végre elkészült az általuk fejlesztett program, a MUNYIR (Múzeumi Nyilvántartó Rendszer), bemutatójára invitáltak minket a Nemzeti Múzeum Pollack-termébe. Azonnal hívtam a főosztályt, hogy mi is szeretnénk bemutatni, hol tartunk, mert volt itt egy párhuzamos fejlesztés az informatikai tárca támogatásával. Nem örültek a dolognak, de hát mit lehetett tenni, kaptunk 15 percet.
A bemutatón a MUNYIR fejlesztői ismertették a programjukat, utána a minisztérium munkatársa mondta el, hogyan dolgozott ebben a Közgyűjteményi főosztály és hogy megfelel a program a 20/2002-es digitális nyilvántartási rendeletnek. Elmondta az árát is: 140 millió forint.
Na, akkor estem én hanyatt! (A Nemzeti Múzeumból eljövet kérdeztem, hogy hogyhogy 140 millió? Ő elértette a kérdésemet, talán kevesellte, mert azt válaszolta: Nem 140, hanem 180, csak nem mertem ezt ekkora nyilvánosság előtt kimondani...) Mi 12 + 8-ból, ők 140-ből – úgy, hogy a miénk háromszor többet tudott.
Mert hogy a MUNYIR után jött Mézes Nándi bemutatója és a Duna Múzeum prezentációja kihelyezett gépekkel. Láttuk a MUNYIR-fejlesztők döbbenetét és kétségbeesését, hogy mennyire le vannak maradva! És valóban, a programjuk sosem jutott el végül arra a szintre, amin a KataLin már akkor volt...
De persze a MUNYIR költségeit igazolni kellett mindenáron: pár múzeumot rávettek, hogy kisebb (és látványosabb) gyűjteményrészeket vigyenek be az adatbázisba. A kevéssé felhasználóbarát felületüket a múzeumi szakemberek utálták, a program is meglehetősen érzékeny volt a nem pontos bevitelre, nyelvezete is inkább volt informatikusi, mint múzeumi, szóval alig működött, lefagyott, ráuntak és az egész elfelejtődött – 140, vagy 180 millióért. (A KataLint pedig vagy tucatnyi múzeum kezdte használni lelkesen...) Nem is szerették ezért a Duna Múzeumot a kulturális tárca illetékesei, beleköptünk a levesükbe, úgy látszik.
Jó pár év eltelt, a MUNYIR-ról egyre kevesebb hír jött (az a kevés, vagy inkább semmi is csak akkor, ha rákérdeztem), mikor 2007-ben, már a Közlekedési Múzeumban fölkeresett két úr, hogy a könyvtári rendszerhez kapcsolódó múzeumi felületet készítenek, és hozzám küldték őket. Én, aki csak használni szoktam a gépet, sosem írtam (a műegyetemi vizsgán kívül) egyetlen programot se, énnekem kell az ügyben okosakat mondani. Amit tudtam, azt elmondtam (hálózatos, távoli működtetésű, egyszerű adatbevitel és keresés, legyen olcsó stb.), amúgy meg azt mondtam nekik, menjenek ki Esztergomba, keressék ott a két latrot és mindenben képbe kerülnek.
Ebből lett a HunTéka, de akkor már itt volt Magyarországon a Múzeumi Digitár és a többi, ilyen-olyan szakember-lobbista által „tolt” nyilvántartó program is. A magyar állam mindenkori szakirányítóinak felelőssége, hogy ez a káosz megtörténhetett, pláne úgy, hogy az ajánlásukkor elhallgatták: nem auditálható termékek vannak a „piacon”.
Az audit, azaz a KataLin elismerése önállóan, papír alapú nyilvántartás vezetése nélkül, na ez Esztergomban nálunk nagyon-nagyon sokáig tartott. Egyetlen oka volt: a kulturális tárca presztízse. Nem engedték hozzánk jönni az informatikai szakfelügyeletet, amíg a szerencsétlen MUNYIR-ral nem boldogultak legalább egyetlen helyen. Ez a botrányos eljárás vetett véget a KataLin „karrierjének”: sem a fejlesztőkben, sem a Duna Múzeumban nem volt több akarat a széllel szembeni cselekvéshez.
Közben persze lett országos digitalizálási stratégia – de az sem vált be.
Én mondtam, mikor elindult, hogy egyetlen stratégiát tudok elképzelni: csinálni kell végre! Nem hallgattak meg, tervek születtek, amiben megint a lobbisták győztek. Hiába, a döntéshozói szinten (szakminisztérium főosztály) csak jogászok ültek, mutatóban egy régésszel... ugyan miért is értettek volna bármit is a gyakorlathoz, a múzeumi valósághoz?!
A végeredmény? 2026-ban – azaz több mint 20 évvel a KataLin teljes elkészülte után is még mindig azon vitatkozik a múzeumi szakma, mivel-hogyan-mikor-kivel-miért kellene csinálni bármikor is valamit a múzeumi digitalizálásban. A muzeológia budapesti vezető szakemberei egymás után hagyják ott a süllyedő hajót, nekik is elegük lett (vagy vezetőik csinálták ki őket), a múzeumok pedig ölbe tett kézzel várnak, várnak és várnak.
Így aztán újabb eredmény: a múzeumok lemaradása a 10-15 évvel ezelőttihez képest drámaian megnőtt, a felhasználó közösségnek pedig már eszébe sem jut, hogy múzeumi tartalmakat keressen.
Feltehető a kérdés: ássuk akkor a múzeumok sírját? Mert aki nincs a neten, az ugye nincs?! A 2026-os választás után azt kell mondani, hogy ugyan várjunk még, de ne túl sokáig a válasszal. Egy generáció már felnőtt úgy, hogy a közgyűjteményi online térben nem látott ténylegesen múzeumi tartalmakat (bármennyire is villogunk egy-két-három „eredménnyel”, nem látszunk, tényleg nem!), a múlt megismerésére nem használt múzeumi adatbázisokat.
Ők egészen biztosan ítéletet mondanak, csak meg ne kérdezzék őket!
