A magyar múzeumi digitalizáció ma már nem egyszerűen lemaradásban van: a félbemaradt stratégiák, az intézményi átalakítások és az elmaradt döntések következtében a terület gyakorlatilag darabjaira hullott. Szakmai tudás, módszertanok és működő jó gyakorlatok léteznek, ám nincs olyan országos szereplő, amely összefogná a munkát, kijelölné a közös irányokat, következetesen képviselné a szakmai szempontokat, és valódi segítséget nyújtana a múzeumoknak. Miközben egyes intézmények jelentős eredményeket érnek el, mások még az analóg nyilvántartás rendezetlenségével, elavult vagy alkalmatlan szoftverekkel, szakemberhiánnyal és bizonytalan szabályozással küzdenek. Kómár Évával és Odler Zsolttal 10 témakör mentén arról beszélgettünk, hogyan jutott ide a múzeumi digitalizáció, mi veszett el az elmúlt években, és milyen szakmai, intézményi és kormányzati lépések nélkül nincs esély az újrakezdésre.
I. UGYANAZOK A PROBLÉMÁK, ELMARADT ALAPOK
BERÉNYI Marianna: Mielőtt a jelenlegi helyzet értékelésére térnénk, kérem, röviden mutassátok be, milyen intézményi pozícióból és szakmai tapasztalat birtokában beszéltek, képviselitek a múzeumi digitalizáció területét!
KÓMÁR Éva: 2025 januárja óta a Nemzeti Filmintézet Filmarchívumának igazgatóhelyettese vagyok. Elsősorban a gyűjteményi részleg munkáját koordinálom, emellett operatív feladatokat is ellátok. Előtte 2017-től 2023-ig a Magyar Nemzeti Múzeum módszertani központjában a Digitalizálási és Tartalomfejlesztési csoportot vezettem, majd 2023-tól 2025-ig az OMMIK főosztályvezetője voltam. Emellett 2019 és 2025 között vezettem a múzeumi informatikai szakfelügyeletet is.
ODLER Zsolt: A Néprajzi Múzeum Nyilvántartási és Digitalizálási Főosztályának vezetője vagyok. Szakmai tapasztalataim szempontjából két jelentős projektet emelnék ki, amelyeket vezettem, illetve vezetek az intézményben. Többéves előkészítő, tervező és fejlesztő munka után 2025-ben sikeresen bevezettük a MuseumPlus nemzetközileg is elismert integrált gyűjteménykezelő rendszert, elvégezve annak komplex nyelvi lokalizációját és a hazai jogszabályi környezethez való igazítását. A projekt egyértelműen megmutatta, hogy a digitális gyűjteménykezelés nem pusztán technológiai fejlesztés, hanem stratégiai döntés: hosszú távon meghatározza az intézmény működését, szakmai hitelességét és társadalmi relevanciáját. A másik fontos projekt egy határon túli örökségvédelmi digitalizálási program, amelynek keretében 2020 óta folyamatosan segítjük öt jelentős székelyföldi múzeum kulturális javainak digitalizálását. Részt vettem a Múzeumi Spektrum, valamint a nyilvántartási rendelet módosítását és korszerűsítését előkészítő munkacsoportokban is. Éveken keresztül dolgoztam Kómár Éva mellett informatikai szakfelügyelőként, majd idén áprilisban felkérést kaptam a szakfelügyelet vezetésére. A kinevezési folyamat még nem zárult le.
BERÉNYI Marianna: Mikor születhet döntés a vezető szakfelügyelői kinevezésről?
ODLER Zsolt: Pontos időpontot nem tudok. Úgy tudom, erre azt követően kerülhet sor, hogy elfogadják a minisztérium szervezeti és működési szabályzatát.
BERÉNYI Marianna: Amikor 2023-ban legutóbb beszélgettünk, a Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia, vagyis a KDS lezárása után, nem lehetett pontosan látni, milyen szakpolitikai és intézményi keretek között folytatódhat a munka. Több ígéret is elhangzott, ezek azonban nem vezettek érzékelhető változáshoz. Hogyan jellemezhető ma a magyar múzeumi digitalizáció és nyilvántartás helyzete?
KÓMÁR Éva: Az a sajnálatos helyzet, hogy sok minden nem változott. Ez a mai napig rendkívül frusztráló mindazok számára, akik részt vettek a múzeumi digitalizációban, dolgoztak rajta, és igyekeztek előmozdítani a terület fejlődését. Amikor erre az interjúra készültem, újra átnéztem a szakfelügyelet, az OMMIK és a múzeumi digitalizáció koordinálásában részt vevő szakemberek korábbi anyagait, beadványait. Tényleg több mint tíz-tizenöt éve beszélünk ugyanazokról a megoldatlan problémákról. Több ígéret született, és többször is nekifutottak a megoldásuknak, mégis körülbelül ugyanott tartunk. Zsolttal mindketten közelről láttuk ezeket a folyamatokat, ezért talán az okokról is érdemes beszélnünk.
BERÉNYI Marianna: Mi magyarázza, hogy a különböző stratégiák, programok és intézményi átalakítások ellenére ennyi idő után is ugyanazokkal az alapvető problémákkal szembesül a terület?
ODLER Zsolt: A KDS alapvetően jó elképzelésre épült, amely elméletben működőképesnek tűnt, a gyakorlati megvalósításban azonban már komoly hiányosságok mutatkoztak. Mindenképpen hasznos lenne elengedni az állandó statisztikai megfelelési kényszert. A stratégia rendkívül magas célszámok teljesítését várta el az intézményektől, mintha a digitalizáció sikerét önmagában az mutatná meg, hogy sikerül-e elérni az előírt százalékos arányokat vagy sem. Szerintem nem ebből kellene kiindulni, mert ez továbbra is csak mennyiségi megközelítés. Sokkal fontosabb volna, hogy az intézmények a minőségi digitális feldolgozás pályájára álljanak. Elhiszem, hogy a mennyiségi eredményeket könnyebb bemutatni, mert az Excel-táblákban jól mutató számok és grafikonok jelennek meg. A rendszer azonban már sokszor bebizonyította: attól, hogy nagy számokat írunk le, a munka egy centivel sem lesz eredményesebb vagy hatékonyabb.
BERÉNYI Marianna: Mit jelent a gyakorlatban a minőségi digitalizálás? Milyen nyilvántartási, szakmai és technikai alapok szükségesek ahhoz, hogy a digitalizáció ne pusztán a teljesítendő darabszámokról szóljon?
KÓMÁR Éva:
A KDS első szakaszában 2021-ig egy várakozással teljes optimizmus volt jellemző. Úgy gondoltuk, hogy a megígért forrásokkal jelentős eredmények érhetők el. Ugyanakkor egyetértek Zsolttal abban, hogy a kitűzött célok irreálisak voltak. Ezt szerintem már a kezdetektől lehetett sejteni. A digitalizált tartalmak állományának negyvenszázalékos növelését még akkor is nehéz lett volna elérni, ha valamennyi tervezett forrás teljes egészében rendelkezésre áll. A Magyar Nemzeti Múzeum akkor ágazati aggregátorként működött: feladatai közé tartozott, hogy összegyűjtse, egységesítse és a MuseuMap portálon publikálja az intézményekből érkező digitális adatokat. Ebben a szerepben azt láttuk, hogy a 2019 és 2021 között zajló mintaprojekt indulásakor sok múzeum nem állt készen a programra. A digitalizáló műhelyeket gyakran úgy fogadták, hogy az intézményekben nem állt rendelkezésre a szükséges tudás, és nem volt egyértelmű, mit jelent a minőségi adatszolgáltatás.
Hiányoztak azok a nyilvántartási és módszertani alapok, amelyek lehetővé tették volna, hogy a létrejövő digitális tartalmak beépüljenek a gyűjteménykezelés rendszerébe.
Az EMMI felkérésére az OMMIK szervezett képzéseket részben a Fehér Könyvhöz kapcsolódóan. Ezeket a Múzeumi Spektrum-munkacsoport tagjai, valamint az informatikai szakfelügyelet szakemberei tartották. A képzéseken már el lehetett mondani, milyen nyilvántartási és adatkezelési alapokra volna szükség, de mindez valóban későn történt.
A KDS másik problémája az volt, hogy elsősorban a digitális tartalmak felhasználására összpontosított: az oktatási megjelenésre, az online hozzáférésre és a különféle szolgáltatások kialakítására. Megfelelő nyilvántartási alapok, minőségi feldolgozás és következetesen rögzített metaadatok nélkül azonban ezek a szolgáltatások nem működhetnek hatékonyan.
ODLER Zsolt: Mintha kimaradt volna egy-két lépcsőfok. A döntéshozók érzékelték, hogy Nyugat-Európában, valamint a közgyűjteményi terület más ágazataiban is meghatározó irány lett a digitalizáció. Ezt a folyamatot természetesen a magyar múzeumoknak is követniük kell. Ahhoz azonban, hogy mindez megfelelő minőségben történjen, először az analóg nyilvántartásnak és a gyűjteménykezelés alapjainak kell rendezettnek lenniük. Éppen ez hiányzott. A KDS céljainak és mutatószámainak megfogalmazásakor mintha nem vették volna figyelembe, hogy a magyar múzeumi ágazatban sok helyen még az analóg alapok sem stabilak. Ha a műtárgyak nyilvántartása, az adatok pontossága és a gyűjtemények feldolgozottsága nincs rendben és főleg egységes rendszerben, akkor a mennyiségi alapú digitalizálás csak egy Patyomkin-jellegű irány lesz.
II. MIÉRT MARADT LE A MÚZEUMI ÁGAZAT?
BERÉNYI Marianna: Milyen különbségek figyelhetők meg ma az egyes múzeumok között az infrastruktúra, a szakemberállomány, az intézményi szemlélet és a gyűjteménykezelési gyakorlat terén? Mivel magyarázható, hogy a digitális nyilvántartásban és az adatok egységes kezelésében a könyvtárak és a levéltárak jóval előrébb járnak?
ODLER Zsolt: Akár a nyilvántartási adatbázisokat, akár a gyűjteménykezelő rendszereket tekintjük, szerintem a három nagy közgyűjteményi terület – a könyvtárak, a levéltárak és a múzeumok – közül jelenleg a múzeumi ágazat a sereghajtó. A könyvtárak és a levéltárak messze előttünk járnak. Ennek természetesen sok összetevője van. Könnyű volna azzal elintézni a különbséget, hogy a könyvtárak elsősorban könyveket írnak le, ezért egyszerűbb a feladatuk. Viszont óva intenék mindenkit attól, hogy ennyire leegyszerűsítse a helyzetet, mert alapvetően másról van szó. A könyvtári területen évtizedek óta sokkal nagyobb figyelmet fordítanak a szakemberek képzésére, kiemelten az adatleíró módszertanra és a szakmai nyilvántartásra, illetve a közösen alkalmazható szabványok és segédletek kidolgozására. Ennek ma már jól látható az eredménye. Kissé provokatívan azt is mondhatnám, hogy a könyvtárak és a levéltárak komolyabban vették a nyilvántartás jelentőségét, az analóg és a számítógépes rendszerekben egyaránt. Ezért ma jóval következetesebb és egységesebb fogalomkészlettel dolgoznak: ha például egy adatkategóriáról vagy nyilvántartási műveletről beszélnek, minden könyvtáros ugyanazt érti alatta.
A múzeumi ágazatban ez az egységesség nem alakult ki. Ez az egyik oka az intézmények közötti jelentős különbségeknek. Az egyik múzeum mást ért digitalizálás alatt, mint a másik, és abban sincs feltétlenül egyetértés, mit nevezünk megfelelő minőségű nyilvántartási rekordnak. Az ágazati szintű egységesítés és az ehhez szükséges szakmai diskurzusok nagyrészt elmaradtak.
Természetesen azt is lehet mondani, hogy az egyik intézménynek több pénze van, a másiknak kevesebb. Én ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy nézzünk meg egy kisvárosi könyvtárat. Nagy valószínűséggel ott is számítógépes nyilvántartást használnak, aminek nyilvánvalóan oka van, de a különbséget nem lehet egyszerűen arra visszavezetni, hogy a könyvtáraknak van pénzük, a múzeumoknak pedig nincs. Ha kizárólag a forráshiányra hivatkozunk, részben elhárítjuk magunktól azt a felelősséget, amely a múzeumi ágazatot terheli. Sok esetben nem vették kellően figyelembe a szakfelügyelet figyelmeztetéseit és javaslatait, illetve a már elkészült módszertani dokumentumokat. Ilyen volt például a már említett, a múzeumi digitalizálás szakmai alapelveit összefoglaló Fehér Könyv vagy a Múzeumi Spektrum. Ezek a dokumentumok elkészültek, a feladatot formálisan teljesítettük, utána azonban sokszor következmények nélkül tették őket félre akár a legfelsőbb szinteken is.
BERÉNYI Marianna: Ha rendelkezésre állnak módszertani útmutatók, szakfelügyeleti jelentések és konkrét javaslatok, miért maradhat mégis következmények nélkül, ha egy intézmény súlyosan hibás, hiányos vagy kizárólag saját belső elképzeléseit követő nyilvántartási gyakorlatot alkalmaz?
ODLER Zsolt: Évivel sokszor beszéltünk erről. Amikor egy-egy intézménynél kirívó nyilvántartási hibákkal találkozunk, akár az analóg, akár a számítógépes rendszerben, vagy azt látjuk, hogy a múzeum teljesen egyedi, más intézmények gyakorlatához nem kapcsolódó módszert alakított ki, annak többnyire nincs valódi következménye.
KÓMÁR Éva: A könyvtári és levéltári területen a szakemberek már a képzésük során megismerik a kötelező szabványokat, az egységes fogalmakat és adatkezelési elveket. A nyilvántartásuk ezért jóval részletesebben szabályozott. A múzeumi területen ezzel szemben több mint tíz éve ugyanazokról a hiányosságokról beszélünk. A 20/2002-es miniszteri rendelet meghatározza ugyan az alapvető kötelezettségeket és adatmezőket, de nem ad kellően részletes szakmai standardokat, számos kérdést pedig nyitva hagy. A múzeumi szakemberek képzéséből is gyakran hiányzik annak tudatosítása, hogy a pontos nyilvántartás nem egyszerű adminisztráció, hanem a gyűjtemény kutathatóságának és digitális felhasználhatóságának alapja. Amikor az informatikai szakfelügyeletet vezettem, többször jeleztük a minisztériumnak, hogy rendszerszintű problémákról van szó, központi megoldások azonban csak részben születtek.
III. A KDS OPTIMISTA KEZDETE ÉS A KÖZPONTOSÍTÁS FORDULATA
BERÉNYI Marianna: A 2017-ben induló Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia (KDS) előkészítését megelőző helyzetfelmérés már pontosan azonosította a múzeumi terület lemaradásának legfontosabb okait: a korszerű nyilvántartási szoftverek és a megfelelő szakmai kompetenciák hiányát, valamint az intézmények eltérő mértékű elkötelezettségét. A stratégia első éveiben mégis elindult egy közös szakmai építkezés. Hol és miért tört meg ez a lendület? Hogyan változtatta meg a folyamatot a közgyűjteményi intézményrendszer azóta kudarcot vallott központosítása (MNM KK), illetve az OMMIK, a múzeumi digitalizáció szakmai koordinációjában részt vevő szervezeti egység szerepének átalakulása?
KÓMÁR Éva: A KDS második szakaszáról és arról, hogyan jutottunk el a jelenlegi helyzetig, mindeddig nem készült nyilvános, átfogó beszámoló. Nagyon éles határ húzódik a stratégia első, 2017-től 2021-ig tartó szakasza és az azt követő időszak között. Az első évek alapvetően optimista időszakot jelentettek. Ritkán alakul ki olyan helyzet, amikor az állami fenntartó, a múzeumok és a múzeumi szakemberek egyaránt felismerik a változás szükségességét, és közösen gondolkodnak arról, miként lehet elősegíteni és felgyorsítani a digitális átállást. Az állam stratégiát dolgozott ki, és forrásokat is rendelt hozzá. A résztvevők joggal gondolhatták, hogy hosszú távú, következetesen végigvitt program kezdődik. Az eredetileg 2017-től 2025-ig tervezett időszak elegendőnek tűnt ahhoz, hogy érdemi eredményeket lehessen elérni.
A KDS forrásai azonban már az első szakaszban is évről évre csökkentek. Ennek hamar megmutatkoztak a következményei. Az ország különböző pontjain működő mobil digitalizáló laborokból például – emlékeim szerint nyolcat terveztek – végül mindössze egy kezdhette meg a munkát. Már ez is jól jelezte, hogy a kitűzött célok és a tényleges lehetőségek egyre távolabb kerülnek egymástól. Ebben az időszakban megpróbáltuk újragondolni a múzeumi informatikai szakfelügyelet és az OMMIK szerepét is. Sok munkát fektettünk abba, hogy létrejöjjön egy működő szakmai háttérrendszer. 2022-ben elindult a múzeumi nyilvántartást szabályozó rendelet módosításának előkészítése a Spektrum-munkacsoport és az informatikai szakfelügyelet bevonásával. Megfogalmaztuk, milyen követelményeknek kellene megfelelnie egy korszerű múzeumi gyűjteménykezelő szoftvernek, és képzéseket szerveztünk. Számos olyan folyamat indult el, amely megfelelő idő és támogatás mellett évekkel később hozhatta volna meg az eredményét.
Ebben a helyzetben jelentek meg új döntéshozók és új kultúrpolitikai szereplők, akik által az a narratíva fogalmazódott meg, hogy a KDS első szakasza kudarcos, az aggregátorintézmények nem működnek eredményesen, ezért a programot le kell állítani, illetve újratervezni és más szereplőkkel folytatni. A digitalizáció központi irányítását a Digitális Bölcsészeti Központba kívánták áthelyezni, és egy új, KDS 2.0-nak nevezett program kidolgozását tervezték.
Az aggregátor intézmények ezt joggal érezték igazságtalannak. A minisztériumnak rendszeresen készítettünk beszámolókat, mégsem kaptunk valódi lehetőséget arra, hogy bemutassuk az elért eredményeket, reagáljunk a kritikákra, vagy elmondjuk, mi történt a gyakorlatban. Nem előzte meg átfogó szakmai értékelés az irányváltást. Egyszerűen megszületett az a döntés, hogy a KDS irányítása új szereplőhöz kerül. Elkészült egy új stratégiai anyag (KDS 2.0), tudomásunk szerint ez azonban elakadt a minisztériumi döntéshozatalban, és további forrásokat sem rendeltek hozzá. Így nemcsak az addigi folyamatok szakadtak félbe, hanem az új rendszer sem épült ki. A központosítás a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNM KK) létrehozásával pedig tovább erősödött.
2022-től egyre világosabbá vált, hogy a digitalizáció már nem élvez olyan szakpolitikai prioritást, mint a KDS elindítását követő években. A minisztériumban más szempontok kerültek előtérbe, a szakfelügyeletnek és az OMMIK-nak pedig egyre kisebb mozgástere maradt. Az MNM KK-n belül az az elképzelés vált meghatározóvá, hogy a közgyűjteményi digitalizáció úgynevezett egyablakos rendszerben működjön. Ez azt jelentette volna, hogy a könyvtári, levéltári, múzeumi és audiovizuális terület digitális folyamatait egyetlen központból irányítják, ennek székhelye pedig az Országos Széchényi Könyvtár lesz.
Azt még sikerült elérni, hogy ne az OSZK-ban akkor még bevezetés alatt álló LibMate szoftvert javasolják a múzeumi terület nyilvántartó rendszerének, de a múzeumi digitalizáció OSZK-ból történő központi irányításának elképzelése megmaradt. Ezzel szakmailag nem tudtam egyetérteni, ami természetesen konfliktusokhoz is vezetett. A könyvtári, a levéltári, az audiovizuális és a múzeumi terület eltérő típusú gyűjteményeket kezel, ezért a feldolgozási módszereik, szabványaik és a leírás részletessége is különbözik. Ez nem hiba, hanem az egyes szakterületek sajátossága.
A metaadatok – vagyis a tárgyakat és dokumentumokat leíró adatok – között természetesen vannak átfedések, de ugyanazt a dokumentumot vagy tárgyat egy könyvtár, egy levéltár és egy múzeum más szempontok szerint írja le, és eltérő mélységben dolgozza fel. Nem ezeket a szakmai rendszereket kellene uniformizálni. A közös pontokat magasabb szinten, az adatcserében és a digitális szolgáltatásokban kellene megteremteni. A mai technológia lehetővé teszi, hogy a különböző gyűjteménykezelő rendszerek kapcsolatba lépjenek egymással, közös keresőfelületeket és szolgáltatásokat hozzanak létre, illetve összekapcsolják az egymáshoz tartozó információkat. Ehhez nincs szükség arra, hogy valamennyi ágazat ugyanazzal a módszerrel és ugyanabban a rendszerben dolgozzon.
Az erőteljes központosítás következtében azonban szakmai vezetőként szinte semmilyen önálló mozgásterem nem maradt. Tágabb értelemben a múzeumi szakma lehetőségei is jelentősen beszűkültek.
IV: A MÚZEUMDIGITÁR, A HUNTÉKA ÉS A SZABÁLYOZÁSI CSAPDA
BERÉNYI Marianna: A stratégiai bizonytalanság egyik legkézzelfoghatóbb következménye a nyilvántartási szoftverek körül kialakult szabályozási csapda. Hogyan terjedhetett el ennyiféle rendszer?
KÓMÁR Éva: Amikor 2019-ben átvettem a múzeumi informatikai szakfelügyelet vezetését, két alapvető, régóta megoldatlan problémával szembesültem: az elavult szabályozással és a megfelelő szoftveres környezet hiányával. A mai napig az egyik legsúlyosabb mulasztásnak tartom, hogy a múzeumi területen széles körben elterjedhetett egy olyan program, amely nem felelt meg a hivatalos elektronikus nyilvántartás jogszabályi követelményeinek. Többen jeleztük ezt, és kértük, hogy a minisztérium egyértelműen tájékoztassa az intézményeket. A szóban forgó MúzeumDigitár felhasználói felülete kényelmesebb és korszerűbb volt, mint az akkor elérhető másik, már auditképes rendszeré, a HunTékáé, ezért a muzeológusok szívesen használták. Az intézmények azonban a beszerzéskor nem feltétlenül kaptak világos tájékoztatást arról, hogy a program alkalmas ugyan adatok rögzítésére és közzétételére, de nem válthatja ki a jogszabályok szerint vezetett papíralapú nyilvántartást. Ez sokszor csak akkor derült ki, amikor a múzeumok kezdeményezték a digitális nyilvántartásuk hivatalos ellenőrzését, az úgynevezett auditot. Voltak intézmények, amelyek két éven át párhuzamosan vezették a papíralapú és a digitális nyilvántartást, majd az audit során szembesültek azzal, hogy mégsem térhetnek át kizárólag a digitális rendszerre. Nem tartom megfelelő válasznak – ami sokszor elhangzik –, hogy az intézményeknek a vásárlás előtt alaposabban kellett volna tájékozódniuk. Természetesen nekik is volt felelősségük, de a minisztériumnak és a szakmai irányításnak egyértelműen közölnie kellett volna, mire használható a szoftver, és mire nem.
BERÉNYI Marianna: Miért alakulhatott ki mégis olyan szakmai bizalom a rendszer iránt, amellyel az intézmények joggal gondolhatták, hogy biztonságos megoldást választanak?
KÓMÁR Éva: A helyzetet különösen érzékennyé tette, hogy a szoftver magyarországi képviselője több éven át részt vett a múzeumi informatikai szakfelügyelet munkájában, és maga is szakfelügyelő volt. Ez érthetően azt az érzetet kelthette az intézményekben, hogy szakmailag és jogilag is megfelelő rendszert vásárolnak. A 2019 után működő szakfelügyelet áttekintette a problémákat, és részletes javaslatokat készített a minisztérium számára, ezek azonban nem jutottak el a megvalósításig. 2025-ig jelentős mennyiségű anyagot készítettünk elő a szakfelügyelőkkel (Kómár Éva, Katona Júlia, Odler Zsolt, Szalai Zsolt) és több kidolgozott megoldási javaslat állt rendelkezésre. Nem kell tehát mindent elölről kezdeni. Döntésre és végrehajtásra volna szükség, valamint egy olyan szoftveres környezetre, amelyet az intézmények számára valóban fel lehet kínálni.
BERÉNYI Marianna: A MúzeumDigitár elterjedését mennyiben magyarázta a technológiai és szolgáltatási előnye, illetve az, hogy betöltötte az állami és piaci fejlesztések elmaradása miatt kialakult űrt?
ODLER Zsolt: A MúzeumDigitár valóban egy létező űrt töltött be. Kész, azonnal használható termékként jelent meg, és a bevezetéséhez nem volt szükség jelentős informatikai eszközparkra. Nemcsak egy programot kínált, hanem segítséget is adott az induláshoz. Abban a helyzetben, amikor az intézmények régóta vártak valamilyen működő megoldásra, ez komoly előnyt jelentett. Közben a HunTéka fejlesztése nem követte kellő ütemben a technológiai változásokat és a felhasználói igényeket. Sokáig gyakorlatilag nem volt versenytársa, ezért nem kényszerült arra, hogy korszerűbb felületet, erősebb szolgáltatást vagy aktívabb kommunikációt kínáljon. A MúzeumDigitár ezzel szemben tudatosan épített a könnyű használhatóságra, a személyes segítségre és a kommunikációra. Egy huszonegyedik századi digitális termék esetében ezek meghatározó szempontok.
Mindenképpen említsük meg ismét a Néprajzi Múzeum által megvalósított projektet. A MuseumPlus nemzetközi gyűjteménykezelő rendszer honosításával és hazai adaptálásával egy kultúrstratégiai szerepvállalást teljesített, amely a teljes magyar múzeumi szféra számára új lehetőséget teremt. Az így elérhetővé vált magyar nyelvű integrált rendszer tartalmazza a szükséges paramétereket: nem szakágspecifikus, megfelel a nemzetközi szabványoknak és a hazai jogszabályi környezetnek. Bízom benne, hogy az elvégzett munka már rövid távon is hozzájárulhat a hazai múzeumi szoftverpiac élénkítéséhez.
KÓMÁR Éva: A HunTékát használó intézmények hosszú ideje kérték, hogy a rendszer váljon webalapúvá, és újuljon meg a felhasználói felülete. Ezek a fejlesztések azonban nem történtek meg. Mivel más új szereplő sem jelent meg a piacon, érthető, hogy a könnyen elérhető és kényelmesebb MúzeumDigitár vonzóvá vált a múzeumok számára.
BERÉNYI Marianna: Milyen gyakorlati következményekkel járt, amikor az intézmények már nagy mennyiségű adatot rögzítettek a rendszerben, majd kiderült, hogy a nyilvántartásuk jogilag nem tekinthető szabályosnak?
KÓMÁR Éva: Elsőként a régészeti szakfelügyelet jelezte a probléma súlyosságát, mert a régészeti gyűjtemények és feltárási dokumentációk kezelése korán átkerült digitális környezetbe. Az adatok mennyisége miatt több intézmény elhagyta a párhuzamos papíralapú nyilvántartást. Ez szakmailag és munkaszervezési szempontból logikus lépésnek tűnt: ha minden adat rendelkezésre áll digitálisan, miért kellene ugyanazt kézzel is rögzíteni? Amikor kiderült, hogy a rendszer nem felel meg a rendelet előírásainak, az intézmények megoldhatatlan helyzetbe kerültek. Nem lehetett felelősen azt mondani nekik, hogy folytassák a szabálytalan gyakorlatot, de az sem volt reális, hogy több ezer tételt évekre visszamenőleg kézzel írjanak vissza a leltárkönyvekbe. Hasonló bizonytalanság alakult ki az auditok körül is. A minisztériummal abban állapodtunk meg, hogy az új szabályozás megjelenéséig felfüggesztjük azokat. Az intézmények éveken át azt hallották, hogy várjanak, mert hamarosan elkészül a rendeletmódosítás és elindul az auditok új rendszere. Mivel ez nem történt meg, az ígéret idővel hiteltelenné vált.
Az OMMIK és a szakfelügyelet a rendelkezésére álló szűk mozgástérben képzésekkel, workshopokkal és szakmai javaslatokkal próbált segíteni, ez azonban nem helyettesíthette a központi döntéseket. Sem a minisztérium, sem ennek következtében a szakfelügyelet nem tudott egyértelmű és alkalmazható választ adni. Az intézmények lényegében magukra maradtak, ezért ma is léteznek rendezetlen nyilvántartások. A megoldás nem az intézmények megbüntetése, hiszen a kialakult helyzetért a szakmai irányítás és a minisztérium is felelős. Olyan cselekvési tervre van szükség, amely rendezi a már létrejött digitális nyilvántartások helyzetét, újraindítja az auditokat, és mielőbb megfelelő szoftveres környezetet kínál a múzeumoknak.
ODLER Zsolt: Ehhez hozzátartozik a szakmai bizalom kérdése is. Ha egy intézményvezető vagy muzeológus számára egy hitelesnek tekintett szakmai szereplő ajánl egy könnyen használható és megfizethető rendszert, érthető, hogy elfogadja a javaslatát. Éppen ezért különösen nagy a szakfelügyelő felelőssége: a múzeumok bíznak a szavában, ez pedig nemcsak szakmai tekintélyt, hanem komoly felelősséget is jelent.
Nagyon rossz légkört teremtett, hogy az Évi által említett minisztériumi megállapodás után a szaktárca nem kommunikálta transzparensen az ágazat felé a kialakult helyzetet. Ez különösen kellemetlen volt a szakfelügyelőknek, akiket az intézmények gyakran kértek számon. Ez kellemetlen volt a szakfelügyelőknek, akiket gyakran kérdőre vontak az intézmények.
V. MŰKÖDŐ MODELLEK: MÓDSZERTAN, HÁLÓZAT, EGYÜTTMŰKÖDÉS
BERÉNYI Marianna: Az előzőekben egy erősen központosított, a múzeumi szakma önálló mozgásterét szűkítő rendszert írtatok le. A Néprajzi Múzeumban ugyanakkor egy másik, együttműködésre és tudásmegosztásra épülő modell alakult ki. Zsolt, hogyan kezdett el az intézmény a székelyföldi múzeumokban digitalizálni?
ODLER Zsolt: 2020-ban, a nemzeti összetartozás évéhez kapcsolódva indítottunk el egy digitális örökségvédelmi mintaprojektet. Az volt a célunk, hogy a határon túli intézmények saját maguk tudják digitalizálni kulturális javaikat, az adatokat egységes rendszerben rögzíthessék, a feldolgozott anyag pedig kutathatóvá és hozzáférhetővé váljon. A szimbolikusan a Nemzeti Összetartozás évében 2020-ban elindított program azóta is működik, ami önmagában jelzi, hogy valós igényre válaszolt. Jelenleg több mint huszonötezer tárgy feldolgozásánál tartunk. Ezúttal nem pusztán egy jól mutató számról van szó, hanem egy tartósan működő rendszer eredményéről, ami fontos. A Néprajzi Múzeum két mobil digitalizáló stúdiót alakított ki Székelyföldön, az egyik a síkágyas digitalizálást segíti, míg a másik a tárgyfotózást. A munkatársaink megtanították a partnerintézmények szakembereit az eszközök használatára, majd a felszerelés ideiglenesen 6-7 hónapig maradt egy helyszínen. A programban öt intézmény vesz részt, amelyek között folyamatosan mozgatjuk az eszközöket. A kollégák ma már önállóan, megfelelő szakmai színvonalon végzik a munkát. Nem az volt tehát a cél, hogy helyettük digitalizáljunk, hanem hogy képessé tegyük őket erre a feladatra.
Amikor a modellt a Petőfi-program keretében magyarországi intézmények számára is elérhetővé tettük, meglepően széles körű érdeklődéssel találkoztunk. Nemcsak kisebb gyűjtemények, hanem városi és megyei hatókörű múzeumok is jelentkeztek. Több mint tizenöt intézményben dolgoztunk, és az igény továbbra is jelentős. Ez világosan mutatja, hogy a digitalizáció megoldatlansága nem kizárólag a kis múzeumok problémája. Az intézmények nemcsak eszközöket, hanem külső szakmai segítséget és módszertani útmutatást is várnak. Többször előfordult, hogy egy vidéki múzeum pályázati forráshoz jutott, és még a beszerzés előtt megkérdezte tőlünk: mire volna valóban szüksége, és segítsük a beszerzésüket szakmai javaslatokkal. Ez előrelátó gondolkodás, mert a pénz önmagában nem oldja meg a problémát.
BERÉNYI Marianna: A különböző méretű és eltérő felkészültségű intézmények számára tehát nem feltétlenül ugyanaz a megoldás. Mire van nagyobb szükség: újabb eszközbeszerzésekre, vagy olyan hálózatokra és közös szolgáltatásokra, amelyek a kisebb múzeumokat sem hagyják magukra?
KÓMÁR Éva: A Magyar Nemzeti Múzeumban, a KDS mintaprojektje idején azt tapasztaltuk, hogy a kisebb múzeumok nem központi utasításokat várnak. Nem azt szeretnék, hogy valaki pontosan előírja számukra, mit és hogyan kell csinálniuk, hanem többféle, a saját helyzetükhöz igazítható megoldást, szakmai segítséget és hosszabb távú támogatást igényelnek. A stratégia ezt a feladatot eredetileg az országos aggregátor intézményekhez rendelte. Nekik kellett volna felmérniük az eltérő intézményi helyzeteket, és olyan programokat kidolgozniuk, amelyek nem ugyanazt a megoldást kényszerítik mindenkire.
ODLER Zsolt: A Néprajzi Múzeumban pontosan az Évi által is vázolt módszert alkalmaztuk a székelyföldi projektünk kapcsán. Felmértük és a saját intézményi helyzetekhez igazítottan valósítottuk meg a feladatot, annyi különbséggel, hogy nem a KDS keretein belül történt mindez, mivel nem voltunk részesei a KDS aggregátori intézményeknek. Tulajdonképpen így nehezebb dolgunk volt, hiszen teljesen önerőből végeztük el a feladatot. Egyébként én sem tartom feltétlenül jó iránynak az egyszerű eszközbeszerzésre épülő támogatást. Mind a határon túli, mind a magyarországi digitalizálási program során azt láttuk, hogy egy kisebb intézmény gondjait nem oldja meg önmagában egy professzionális fényképezőgép vagy egy teljes fotóstúdió. Nem biztos, hogy lesz olyan munkatársa, aki megfelelően tudja használni az eszközöket. A tárgyakat a fényképezés előtt tisztítani, restaurálni és előkészíteni kell, ez megint szakértelmet kíván. Az sem vezet eredményre, ha egy múzeum változatlanul csak analóg leltárkönyvvel rendelkezik, közben pedig nagy mennyiségben készíti a digitális fényképeket a „fióknak”, amelyekhez nem kapcsolódnak rendezett nyilvántartási adatok és nem kerülnek publikálásra.
A nagyobb felbontású képek ráadásul újabb igényeket teremtenek: nagyobb teljesítményű számítógépre, képfeldolgozó programra és jelentős tárolókapacitásra van szükség. Ezért érdemes feltenni a kérdést: valóban minden intézménynek saját fotóműtermet kell-e fenntartania? Szerintem nem. Sokkal inkább az együttműködésekre és a megosztott szolgáltatásokra kellene építeni. Az erdélyi partnereknél például már az eszközök átadása után kiderült, hogy a több száz megabájtos képfájlok rövid idő alatt felhasználják a rendelkezésre álló tárhelyet. Ezért a Néprajzi Múzeum mindmáig felhőalapú tárolási lehetőséget biztosít számukra. E nélkül hiába lenne fényképezőgépük és módszertani tudásuk, a munka nem volna fenntartható. Az ilyen együttműködési modell az állam számára is gazdaságosabb lehet, mint ha minden intézmény külön-külön kapna eszközbeszerzési támogatást. Kipróbáltuk és működik, itt egy jó pilot!
KÓMÁR Éva: A Magyar Nemzeti Múzeumban is hálózatban gondolkodtunk. A megyei hatókörű városi múzeumokat olyan szakmai központoknak tekintettük, amelyek a környezetükben működő kisebb intézményekkel együttműködve közös szolgáltatásokat szervezhetnek. Életszerűtlen volna elvárni egy kis múzeumtól, hogy ugyanolyan infrastruktúrát tartson fenn, és ugyanolyan volumenű digitalizálási programot valósítson meg, mint egy országos intézmény. A feladat csak hálózatosan működhet. Ehhez azonban nem elég létrehozni az együttműködés szervezeti kereteit: szükség van olyan szakemberekre és kompetenciákra is, amelyek életben tartják a rendszert.
ODLER Zsolt: A lényeg nem egyetlen, mindenhol változtatás nélkül bevezethető megoldás, hanem a működő modellek helyi viszonyokhoz igazított átvétele.
KÓMÁR Éva: Ez azért is fontos, mert a technológiai környezet rendkívül gyorsan változik. Nem kell minden múzeumi szakembernek informatikussá, fotóssá vagy adatbázis-fejlesztővé válnia. Annyi tudásra azonban szüksége van, hogy amikor szolgáltatást rendel meg vagy fejlesztésről dönt, felismerje a lényeges kérdéseket, és tudja, mit kell megkérdeznie. Enélkül könnyen előfordulhat, hogy az intézmény sok pénzt költ valamire, amit később nem tud megfelelően használni vagy fenntartani.
VI. A SZAKFELÜGYELET HELYREÁLLÍTÁSA
BERÉNYI Marianna: Ha a működő minták és a kidolgozott javaslatok már rendelkezésre állnak, hol kellene azonnal beavatkozni? Mi volna az intézmények, a szakfelügyelet és a most formálódó Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium első feladata?
ODLER Zsolt: Az egyik legfontosabb tanácsom azoknak a múzeumoknak szól, amelyek digitális nyilvántartás bevezetését tervezik. Ne csak akkor keressék meg a szakfelügyeletet, amikor már kiválasztották és megvásárolták a szoftvert, hanem akkor, amikor az intézményben megszületik az elhatározás, hogy elindulnak ezen a többéves úton. Többször kértük a korábbi minisztériumoktól, hogy hívják fel erre az intézmények figyelmét, és alakítsanak ki olyan eljárást, amelyben a szakfelügyelet már az előkészítés kezdetén bekapcsolódhat. Ezzel jelentős kiadásokat és akár több évnyi felesleges munkát lehetne megtakarítani. Ha egy intézmény már több millió forintot költött egy rendszerre, és munkatársai másfél-két éve dolgoznak benne, nagyon nehéz utólag közölni, hogy az adott megoldás nem felel meg a követelményeknek. Ilyenkor a szakfelügyelő óhatatlanul konfliktusba kerül az intézménnyel, miközben a pénzügyi és szakmai veszteség már bekövetkezett.
KÓMÁR Éva: Ehhez azonban az is szükséges volna, hogy a szakfelügyelet könnyen elérhető legyen. Korábban az sem volt egyértelmű, hogyan találhatja meg egy intézmény a múzeumi informatikai szakfelügyelőket. Ezért 2022 körül kidolgoztunk egy olyan honlap és online szakmai felület tervét, amelyen elérhetők lennének a szakfelügyelők, megjelennének a legfontosabb tájékoztatók, és az intézmények választ kaphatnának a gyakran felmerülő kérdésekre. A javaslat és a felület szerkezete elkészült, a megvalósítás azonban elmaradt.
BERÉNYI Marianna: Melyek a szakfelügyelet újjászervezésének legsürgetőbb gyakorlati feladatai?
ODLER Zsolt: Elsőként fel kell állítani a szakfelügyelői stábot, miután megtörténik a vezető szakfelügyelő kinevezése. Ezzel párhuzamosan átlátható módon tájékoztatni kell azokat az intézményeket, amelyek már benyújtották auditkérelmüket, de hosszú ideje nem kaptak választ. Felül kell vizsgálni az auditálás szempontrendszerét is, hogy ismét hatályos(!) és a gyakorlatban alkalmazható legyen. Ezt azonban nehéz elválasztani a múzeumi nyilvántartást szabályozó 20/2002-es miniszteri rendelet módosításától. A jogszabály megújítása már kormányzati és minisztériumi feladat, amelyet a szakfelügyelet önmagában nem tud elvégezni. Emellett pontosan fel kell mérni valamennyi függőben lévő ügyet. Amikor felkérést kaptam, hogy átvegyem a szakfelügyelet vezetését, nem tudtam én sem, hogy mely intézmények nyújtottak be auditkérelmet, és milyen ügyek vannak folyamatban. A rendszer újraindításának ezt az adminisztratív alapját is meg kell teremteni.
KÓMÁR Éva: A probléma hátterében a minisztériumi közgyűjteményi főosztály szerepének átalakulása is ott van. A központosítás során több olyan koordinációs feladat került át a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központhoz, amelyet korábban a minisztériumnak kellett ellátnia. Csakhogy az MNM KK vezetése nem rendelkezett felhatalmazással a teljes múzeumi ágazat irányítására. Ez a szakfelügyelet működését és a vezető szakfelügyelő felkérését is bizonytalanná tette. A legfontosabb teendő ezért a minisztériumi koordináció helyreállítása. A minisztériumnak meg kell határoznia a kereteket, a célokat és a felelősségi viszonyokat; ezután a szakemberek el tudják végezni a rájuk bízott feladatokat. Világos ágazati irányítás nélkül azonban a rendszer nem működhet megfelelően.
ODLER Zsolt: A felkérés elfogadásának egyik feltételeként én is azt fogalmaztam meg a minisztérium felé, hogy egyértelmű keretrendszerre van szükség. Pontosan látni kell, mit vár a minisztérium a szakfelügyelettől, és milyen együttműködésre számíthat a szakfelügyelet a minisztériumtól. A feladatot nem lehet az auditkérelmek ellenőrzésére szűkíteni. A vonatkozó rendelet szerint ennek a szakfelügyeleti ágnak a múzeumok nyilvántartási, számítógépes nyilvántartási és digitalizálási tevékenységét egyaránt vizsgálnia és koordinálnia kellene. Az „informatikai szakfelügyelet” elnevezés ezért félrevezető, mert a tényleges feladat ennél jóval összetettebb.
BERÉNYI Marianna: Ezeket a problémákat és javaslatokat már évekkel ezelőtt megfogalmaztátok. Miért nem történt érdemi változás, és hogyan lehetne elérni, hogy a jövőben a szakfelügyelet betöltse szerepét?
ODLER Zsolt: A szakfelügyeleti rendelet alapvető szerkezete megfelelő, csak kisebb pontosításokra volna szükség. A fő probléma nem a szabályozás szövegével, hanem annak gyakorlati alkalmazásával van. A rendelet szerint a szakfelügyelet működését a miniszter koordinálja. Éppen ez a tudatos koordináció hiányzott az elmúlt évekből. Három-öt évre előre meghatározott, következetes vizsgálati tervre volna szükség. Az országos múzeumokat háromévente, a többi intézményt ötévente kellene ellenőrizni, majd szükség esetén utóvizsgálatot tartani.
A szakfelügyelet feladatköre nagyon széles: vizsgálnia kellene a szakmai munka színvonalát és hatékonyságát, a kulturális javak védelmét és biztonságát, a statisztikai adatszolgáltatást, a múzeumpedagógiát, a nyilvántartást és a digitalizálást. Ezek jelentős része azoknak a problémáknak is, amelyekre az ICOM Magyarország szakmai munkacsoportjai jelenleg megoldásokat keresnek. Ehhez azonban szükség volna az elmúlt évek szakfelügyeleti vizsgálatainak összegzésére és értékelésére is. Jelenleg nincsenek könnyen hozzáférhető, átfogó elemzések, amelyekből világosan látható volna, milyen visszatérő problémákat tártak fel a vizsgálatok, és milyen intézkedésekre volna szükség.
KÓMÁR Éva: Vizsgálatok azért korábban is zajlottak, és az ágazati szakfelügyeleteknek volt éves munkarendjük. A jelentéseket egy informatikai rendszerbe kellett feltölteni, és meg kellett küldeni a minisztériumnak is. A korábbi közgyűjteményi főosztálynak azonban nem volt elegendő kapacitása arra, hogy ezeket összesítse, értékelje, és intézkedési terveket készítsen belőlük. A feltárt problémákat tehát sokszor rögzítették, valódi következményük azonban nem lett. Az informatikai szakfelügyelet helyzete különösen bizonytalan volt. Az ágazati szakfelügyelők mellett külön kategóriaként működött, de nem határozták meg világosan, hogyan kapcsolódik a többi szakfelügyeleti területhez. Az ágazati szakfelügyelők sem mindig tudták, hol ér véget az ő vizsgálati körük, és hol kezdődik a nyilvántartási és digitalizálási szakfelügyeleté. Bár a rendelet meghatározza, milyen feladatokat kellene ellátnia, a gyakorlatban az informatikai szakfelügyelőket szinte kizárólag auditokhoz rendelték ki. 2019 és 2025 között egyetlen alkalommal kaptam megbízást arra, hogy egy múzeumban átfogóan vizsgáljam meg a digitális nyilvántartást. A többi megbízás kizárólag auditvizsgálatra vonatkozott.
BERÉNYI Marianna: Vagyis miközben az ágazati szakfelügyeleti vizsgálatoknak volt éves rendjük, a nyilvántartási és digitalizálási területen nem alakult ki önálló, előre megtervezett ellenőrzési program?
ODLER Zsolt: A mi szakterületünkön jelenleg nincs tudatos minisztériumi vizsgálati terv. A beérkező auditkérelmeket osztják ki a szakfelügyelőknek, ez azonban ad hoc működés: mindig arra az ügyre reagál a rendszer, amelyik éppen beérkezik, ebben nincs koncepció. A minisztériumnak olyan többéves programot kellene kialakítania, amely tervszerűen vizsgálja a múzeumok nyilvántartási és digitalizálási gyakorlatát. Ennek egyik lehetséges módszere volna, ha egy-egy intézménytípust valamennyi szakmai szempontból, összehangoltan vizsgálnának meg. Így nem elszigetelt intézményi hibák, hanem rendszerszintű összefüggések is láthatóvá válhatnának.
VII. BEZÁRT MÚZEUMOK ÉS LEZÁRT GYŰJTEMÉNYEK
BERÉNYI Marianna: A fejlődés nemcsak a rendelkezésre álló forrásokon, hanem az intézményi tudás folyamatosságán is múlik. Mi történik ezzel a tudással, amikor olyan, korábban meghatározó szerepet betöltő múzeumok, mint az Iparművészeti, a Közlekedési vagy részben a Hadtörténeti Múzeum, hosszabb időre bezárnak, költöznek vagy átalakulnak? A zárva tartás lehetőséget adhat a gyűjteményi alapok rendezésére, vagy inkább tovább növeli a lemaradást?
ODLER Zsolt: Szerintem egy ilyen időszak lehetőséget is teremthet arra, hogy az intézmény visszatérjen az alapokhoz. El lehet végezni olyan revíziókat és adatgazdagítást, amelyekre a folyamatos kiállítási és programtevékenység mellett korábban nem jutott idő, és megkezdődhet a beleltározatlan tárgyak feldolgozása is. A magyar múzeumokban jelentős mennyiségű feldolgozatlan kulturális javak találhatók. A nyilvántartás és a digitalizálás tipikusan olyan terület, amelyen egy átmenetileg zárva tartó intézmény rendezheti a sorait. Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha a munkatársak hozzáférnek a gyűjteményekhez, és rendelkezésre állnak a szükséges személyi és technikai feltételek.
A Közlekedési Múzeum példája azért is érdekes, mert az intézmény már évekkel korábban bevezette a MuseumPlus gyűjteménykezelő rendszert, tehát rendelkezett digitális nyilvántartási tapasztalattal. Ennek tapasztalatairól azonban nem sokat tudhatott meg a szakma, illetve elmaradt a rendszer lokalizálása, a 20/2002-es nyilvántartási rendelethez történő igazítás, illetve az online gyűjtemény kialakítása. A legfájóbb következménye, hogy a hazai piac így mozdulatlan maradt, nem változtatott a helyzeten. Általánosságban azt látom, hogy a nyitva tartó múzeumok a kiállításokra és a közönségprogramokra hivatkozva gyakran halasztják el a feldolgozó háttérmunka komplex elvégzését. Egy hosszabb zárva tartásban ezért ezt a lehetőséget is érdemes meglátni.
BERÉNYI Marianna: Ugyanakkor a kiállítások és a programok sokszor maguk is ösztönzik a gyűjteményi feldolgozást. Milyen feltételek mellett válhat egy bezárás valóban a szakmai alapok rendezésének időszakává?
KÓMÁR Éva: Ez intézményenként nagyon eltérő lehet. Az Iparművészeti Múzeumban például a külső raktározás miatt még a műtárgyakhoz való hozzáférés is nehézkes. A munkatársaknak egy külső raktározó szolgáltatóval kell egyeztetniük, ha dolgozni szeretnének a tárgyakkal. Ilyen körülmények között a bezárás önmagában nem jelent automatikusan több lehetőséget a gyűjteményi munkára. Abban azonban egyetértek Zsolttal, hogy a kedvezőtlen helyzetben is keresni kell a szakmai építkezés lehetőségét. A Néprajzi Múzeum példája azt mutatja, hogy a digitális átállást, a nyilvántartás rendezését és a gyűjtemény költöztetését nem lehet gyors, néhány éves programként kezelni. Ezek egymásra épülő, hosszú folyamatok.
A KDS egyik hibája éppen az volt, hogy rövid idő alatt várt látványos mennyiségi eredményeket. Egy ilyen programot ütemezni kell, világos részcélokat kell meghatározni, és elegendő időt kell hagyni arra, hogy az egyes lépések eredményei beérjenek. A Néprajzi Múzeumban a bezárás, a revízió, a digitalizálás, a MuseumPlus-ra való átállás és a költözés egymásra épült. Ez a folyamat jól mutatja, hogy hosszabb távú tervezéssel a zárva tartás időszaka valódi gyűjteményi és nyilvántartási eredményeket is hozhat.
BERÉNYI Marianna: Milyen országos szinten is hasznos tapasztalatokat hozott a Néprajzi Múzeum gyűjteményi adatbázisának a megújulása?
ODLER Zsolt: Szerintem ez nagyon fontos kérdés, mert vannak olyan tapasztalataink, amelyek ágazati referenciaként is szolgálhatnak. A projekt során olyan, ma is hasznosítható know-how halmozódott fel, amely nemcsak más intézmények, hanem a fenntartó számára is kiemelt jelentőségű lehet. Hiszen itt nem pusztán technológiai kérdésről van szó: legalább ilyen fontosak a módszertani és szervezeti tapasztalatok.
Jól látható, hogy a digitális gyűjteménykezelésnek ez a szintje jóval több egyszerű technológiai vagy nyilvántartási fejlesztésnél. Hosszú távon meghatározza az intézmény működését, szakmai hitelességét és társadalmi relevanciáját, ezért alapvetően stratégiai döntés. Egy ilyen rendszer bevezetése komplex folyamat, amelynek minden fázisa jelentős szakmai és gyakorlati tudást igényel. Ha rendszerátállásról van szó, és nagy mennyiségű adatot kell migrálni, az további speciális szaktudást és kompetenciákat feltételez.
Ezt az ágazati koordinációnak is pontosan látnia kell, amikor stratégiát és jövőképet fogalmaz meg. Egy ilyen átállás nem két-három hónapos feladat, hanem többéves folyamat. Arra is fel kell készülni, hogy egy intézmény képes-e ennyi időn keresztül megfelelő kapacitást biztosítani hozzá. Lesznek-e olyan munkatársai, akik erre koncentrálnak, és rendelkeznek a szükséges szaktudással?
Pusztán anyagi források biztosításával ez a feladat rendszerszinten nem oldható meg. Természetesen pénzre is szükség van, de önmagában ez kevés. Ha közös múzeumi keresőkről, névterekről és más, ágazati szintű szolgáltatásokról gondolkodunk, mindezt nagyon tudatosan kell felépíteni ahhoz, hogy később valóban rendszerben tudjunk működni. Jelenleg ezen a téren meglehetősen fragmentált az intézményi körkép.
A projekt tapasztalataiból az is pontosan kirajzolódik, milyen szakmai viták maradtak el, milyen kérdésekben nem születtek közös következtetések, illetve milyen módszertani leírások és útmutatók hiányoznak még a múzeumi nyilvántartás területén. Az is láthatóvá válik, miért járnak előttünk a könyvtárak és a levéltárak, és hol kellene jelentősen fejlesztenünk, például a képzésben.
Gondoljunk bele: első látásra mindenki egyszerűbb feladatnak gondolja egy könyv metaadatokkal történő leírását, mint egy múzeumi tárgyét. A könyvtárosképzésben mégis több féléven, több tantárgy keretében tanítják a dokumentumok leírásának módszertanát. Könyvtárnyi szakirodalom és módszertani útmutató áll rendelkezésre, külön munkacsoportok foglalkoznak folyamatosan ezekkel a kérdésekkel, konferenciákon és szakmai napokon elemzik a legapróbb részleteket is. Miközben gyakran azt mondjuk, hogy „egy könyvet elvileg könnyebb leírni” – ami persze önmagában is felszínes megközelítés –, a múzeumi területen jóval kevesebb figyelem jutott ugyanerre. Ebben van egyértelmű ellentmondás.
Ugyanakkor az is látszik, hogy a könyvtári és levéltári területen kialakított módszertanokat nem lehet egyszerűen másolás–beillesztés logikával átvenni. Meg kell találni, mely elemek adaptálhatók a múzeumi sajátosságokhoz, és hol van szükség önálló módszertanra. A projekt során természetesen ennél jóval több tapasztalat halmozódott fel, amelyet érdemes volna ágazati szinten is hasznosítani.
VIII. A RENDELETMÓDOSÍTÁS ÉS A FÉLBEMARADT SZAKMAI FOLYAMATOK
BERÉNYI Marianna: Az eddigiekből élesen kirajzolódik, hogy az auditok, a szoftverváltás, valamint a digitálisan keletkező és az audiovizuális anyagok kezelése ugyanahhoz a hiányos szabályozási környezethez vezet vissza. Hol tart a 20/2002-es nyilvántartási rendelet módosítása, milyen kérdéseket kellene rendeznie, és mire számíthatnak az intézmények?
KÓMÁR Éva: Az egyik legsürgetőbb feladat az volna, hogy a minisztérium mielőbb egyértelműen tájékoztassa az intézményeket: hol tart a rendelet módosítása, és milyen ütemezésre lehet számítani. A korábbi szakmai javaslatok több olyan kérdést is azonosítottak, amelyet a jelenlegi rendelet nem vagy nem megfelelően kezel. Szabályozni kellene az audiovizuális gyűjteményi anyagok leltározását és nyilvántartását, valamint a digitálisan keletkező – úgynevezett born digital – tartalmak kezelését. Rendezni kellene azt is, hogyan válthat szoftvert egy már auditált digitális gyűjtemény anélkül, hogy elveszítené a korábban megszerzett engedélyét vagy újra kellene kezdenie az egész folyamatot. Ezekről részletes módosítási javaslat készült, amelyet átadtunk a minisztériumnak. A kérdés most az, mikor folytatódhatnak az egyeztetések, és mikor juthat el a munka a jogszabály-módosításig.
ODLER Zsolt: Sok látszólag apró, a gyakorlatban mégis meghatározó kérdést kellene rendezni. Ahogy Évi említette, ezek közül számos kérdésben fogalmaztunk meg javaslatokat, amiket a minisztérium megfelelő főosztályára letettünk. Többszöri kérésünk ellenére sem történt előrelépés. A rendelet módosításának előkészítéséhez kapcsolódott a Spektrum-munkacsoport tevékenysége is, viszont az a rendkívül aggasztó tény, hogy ebben az esetben is 3-4 év távlatáról beszélünk. Tényleg olyan, mintha hosszú éveken keresztül céltalanul dolgozott volna több szakember is, hogy javaslatokat, megoldásokat állítson össze - nem találtunk támogató szakminisztériumi közeget.
BERÉNYI Marianna: Milyen szakmai munkát végzett el a munkacsoport, hogyan kapcsolódott ehhez a Fehér Könyv, és miért szakadtak félbe ezek a folyamatok?
ODLER Zsolt: A Spektrum jó szakmai célokkal, megfelelő lendülettel kezdte meg a működését. Alapvető cél volt, hogy az eredetileg a brit múzeumok gyűjteményeire vonatkozó, nemzetközileg is elismert folyamatleíró standard módszertanát lokalizáljuk és adaptáljuk a hazai környezethez. Ennek alkalmazásával egységes múzeumi gyakorlat, módszertan és fogalomrendszer alakítható ki. Így biztosítva van a hatékony és minőségi feladatellátás, a belső és külső ellenőrzésekre történő rendszerszintű felkészülés. Továbbá ezzel azonosíthatók a munkafolyamatok az intézményekben. Maga a múzeumi működés egy integrált rendszernek tekinthető, mindenképpen így kellene tekinteni rá, különben továbbra sem lesz egységes a rendszer. Kiemelendő, hogy egy ilyen logikára épített folyamatleírás nem függ az intézmény méretétől és státuszától.
Nagyon fontos, hogy pl. egy minőségi gyűjteménykezelő rendszer alkalmas legyen a Spektrum licenc mentén működni és kezelje a folyamatokat. A kettő szorosan összefügg, így ér össze minden irányból egy nemzetközi standard praxis-szintű használata.
A munka azonban a befejezés előtt megszakadt. A munkacsoport működése túlságosan szorosan kötődött az OMMIK mindenkori szervezeti helyzetéhez és vezetéséhez. Amikor az OMMIK-ban személyi és intézményi változások történtek, a munkacsoport is elveszítette a működési hátterét. A munkák elhaltak, a bevezetési folyamat teljesen leállt. A munkacsoport tagjai arról sem kaptak tájékoztatást, hogy a testület megszűnt-e, folytatódik-e a munka, és mi lesz a részben vagy teljesen elkészült anyagok sorsa.
Ez is azt mutatja, hogy az egész ágazat számára fontos szakmai munkacsoportokat célszerűbb volna közvetlen minisztériumi koordináció alatt működtetni. Így kevésbé függnének egy-egy intézmény szervezeti vagy vezetői változásaitól. A már elkészült anyagokat mindenképpen érdemes volna felhasználni egy újraindított szakmai folyamatban, mert a múzeumok részéről továbbra is jelentős igény van rájuk. Illetve egy ilyen standard alkalmazása nyitja meg a lehetőséget, hogy tényleg csatlakozzunk egy nemzetközi vérkeringéshez. Nyilván kurátori, kölcsönzési szinten most is vannak kapcsolatok, de praxis szinten egyelőre elszigeteltek vagyunk mondjuk a nyugat-európai mezőnytől.
Külön nehezítő körülmény volt, hogy a munkacsoport eredeti feladatköre is fokozatosan kibővült. A Múzeumi Spektrumnak a revíziós és a nyilvántartási rendelet áttekintésével is foglalkoznia kellett egy idő után. Folyamatosan újabb feladatok érkeztek, miközben a korábban megkezdett munkák sem fejeződtek be, ami szétfeszítette a munkacsoport eredeti kereteit, és lassította az előrehaladást.
Később felmerült egy külön, a nyilvántartási rendelet módosításával foglalkozó szakmai munkacsoport létrehozása is, melynek felkértek a vezetésére, viszont a szervezeti és irányítási feltételek nem voltak tisztázva. Úgy kellett volna vezetnem a munkacsoportot, hogy az akkori főigazgató Demeter Szilárd felé tartozzak elszámolással, amit nem tudtam vállalni. Egy ilyen, a teljes múzeumi ágazat működését alapvetően meghatározó jogszabály módosítását nem szerencsés egyetlen intézményhez vagy intézményvezetőhöz kötni. Minisztériumi felhatalmazással, ágazati részvétellel és világos felelősségi rendben kell megvalósítani. Mivel ez a keret nem jött létre, ez a történet is elhalt. Tényleg szomorú, hogy ezt nem lehetett főosztályi szinten koordinálni, és egy politikailag potentált szereplő jelenléte felülírta a szakmaiságot.
KÓMÁR Éva: A Spektrum-munkacsoport tevékenységének megakadásában szerepe volt annak, hogy 2022-től a Magyar Nemzeti Múzeum vezetése is többször változott, ezért minden alkalommal újra kellett kezdeni az egyeztetést arról, milyen szerepet vállaljon az intézmény ágazati aggregátorként, és milyen irányban folytatódjon a múzeumi digitalizáció. A különböző beszámolókat, problématérképeket és stratégiai javaslatokat újra és újra be kellett mutatni az új vezetésnek. A döntések folyamatosan elhalasztódtak, miközben egyre világosabbá vált, hogy a múzeumi digitalizáció elveszítette korábbi prioritását. Szóban minden vezetés fontosnak nevezte a területet, érdemi intézkedések azonban nem történtek . Az ágazati aggregátori feladatok fokozatosan háttérbe szorultak. Még a már működő digitális szolgáltatások fenntartásáért is külön erőfeszítéseket kellett tenni. Ugyanez történt a Spektrum-munkacsoporttal és a szakfelügyelettel: a döntések rendre későbbre halasztódtak.
IX. KELL-E ÚJ ORSZÁGOS MÚZEUMI DIGITALIZÁLÁSI STRATÉGIA?
BERÉNYI Marianna: Az elmúlt években több stratégia, program és szakmai munkacsoport indult el, majd maradt félbe. Van-e még értelme új országos múzeumi digitalizálási stratégiát készíteni? Ha igen, miben kellene különböznie a KDS-től a célok, az időtáv, a koordináció, a folyamatos visszajelzés és a végrehajtás szempontjából?
ODLER Zsolt: Országos szintű szakmai programra mindenképpen szükség van. Ez az ICOM munkacsoportjának javaslataiban is megjelenik majd.
KÓMÁR Éva: Szerintem sem a stratégiaalkotással van önmagában probléma. Akik a KDS kezdetétől részt vettünk ezekben a folyamatokban, az évek során egyre több, egymást követő stratégiai és projektanyagot készítettünk. Nemcsak a KDS-re gondolok, hanem például a Nemzeti Adattár Projektre vagy a Digitális Közgyűjteményi Infrastruktúra-Fejlesztési Stratégiára és más közgyűjteményi kezdeményezésekre is. Sokszor ugyanazokkal a szereplőkkel, hasonló kérdésekről kezdtünk újra tárgyalni, miközben az előző programok még nem értek célba. A legfontosabb kérdés ezért az, hogy amikor az ágazati irányítás elindít egy programot, valóban vállalja-e annak következetes végrehajtását. Nem volna szabad félúton leállítani, újrakezdeni vagy teljesen más irányba fordítani. A szakmai és pénzügyi támogatásnak a teljes folyamat során fenn kell maradnia. A korábbi programok tapasztalatait is fel kell dolgozni. Már elegendő tudás áll rendelkezésünkre arról, milyen hibákat nem szabad újra elkövetni.
ODLER Zsolt: Én nem feltétlenül egy újabb, több tucat oldalas stratégiai dokumentum elkészítésével kezdeném. Először össze kellene gyűjteni azokat a projekteket és intézményi gyakorlatokat, amelyek valóban eredményesek voltak, és amelyekben egy intézmény eljutott egy kezdeti állapotból egy működő megoldásig. Ezeket a tapasztalatokat más múzeumok számára is adaptálható módszertanokká kellene alakítani. Egy intézmény így nemcsak egy dokumentumban olvashatná, mit kellene elérnie, hanem azt is láthatná, hol működik már hasonló rendszer, kitől kérhet segítséget, milyen nehézségek merültek fel, és milyen feltételek szükségesek a fenntartásához. Lehet, hogy a „stratégia” szó önmagában már túlhasznált a szférában. Inkább olyan országos programra volna szükség, amely a működő modellekre és az átadható módszertanokra épít.
KÓMÁR Éva: Én is projektként gondolkodnék benne: világos célokkal, feszes, de reális határidőkkel, átlátható ütemezéssel és erős koordinációval. A KDS első szakaszában az intézmények megkapták ugyan a forrásokat, de nem működött olyan folyamatos szakmai követés, amely időben lehetővé tette volna a korrekciót. Rendszeres visszajelzésre volna szükség arról, hol tartanak az egyes projektek, milyen problémák jelentkeztek, és min kell változtatni. Egy országos programnak egyszerre kell következetesnek és rugalmasnak lennie: ragaszkodnia kell a hosszú távú célokhoz, de reagálnia kell a végrehajtás során szerzett tapasztalatokra.
Emellett vissza kellene hozni a szakmai párbeszéd rendszeres fórumait is. A KDS időszakában nemcsak programok indultak, hanem olyan ágazati és közgyűjteményi diskurzusok is létrejöttek, amelyek tudást közvetítettek, inspirálták a résztvevőket, és lehetőséget adtak a különböző modellek megismerésére. Ezek a fórumok később megszűntek vagy visszaszorultak, az intézmények pedig ismét bezárkóztak a saját működésükbe. Az informális szakmai kapcsolatok természetesen továbbra is léteznek, de hiányoznak a rendszeres, támogatott találkozási pontok, szakmai műhelyek és konferenciák. Ezekre nemcsak a múzeumi ágazaton belül, hanem a különböző közgyűjteményi területek között is szükség volna.
A Filmarchívumban rendszeresen találkozom azzal, hogy a múzeumokban nincs elegendő ismeret az audiovizuális anyagok kezeléséről. Gyakran keresnek meg bennünket olyan intézmények, amelyek mozgóképes gyűjteményi anyagot szeretnének digitalizálni, de nem tudják pontosan, milyen hordozókkal rendelkeznek, és hogyan kellene azokat tárolni vagy gondozni. Egy alkalommal egy nagy múzeum gyűjteményében több tucat nitrofilmtekercset találtunk. Ez különösen veszélyes és speciális tárolást igénylő anyag, amelyet a többi filmtekercs között nem mindig könnyű felismerni. Az ilyen esetek jól mutatják, hogy az intézményeknek nemcsak technikai eszközökre, hanem más ágazatokban meglévő tudásra és szakmai kapcsolatokra is szükségük van. Az új országos programnak ezért a tudásmegosztás és a közgyűjteményi együttműködés fórumait is helyre kellene állítania.
X. MIT JAVASOLNAK AZ ÚJ DÖNTÉSHOZÓKNAK?
BERÉNYI Marianna: A terület kormányzati irányításában most olyan vezetők kaptak szerepet, akik korábbi intézményi munkájukból személyes tapasztalatokkal rendelkeznek a digitalizációról, és korábban maguk is támogattak digitális projekteket. Melyek azok a legfontosabb lépések, amelyekkel visszaadhatják a szakma bizalmát, és elindíthatják a tényleges változást?
ODLER Zsolt: Nagyon jó, ha a problémákat most összegyűjtik, de ez önmagában kevés lesz. Fel kell térképezniük az ágazatban már működő, eredményes gyakorlatokat is. Ez rendkívül fontos, mert olyan tudásvagyont jelentenek, amelyre egy országos programot is lehet építeni. Jelenleg elsősorban arról kapnak jelzéseket, mi nem működik, mi hiányzik, és hol vannak problémák. Ugyanilyen fontos volna megismerniük azokat a helyeket is, ahol egy intézmény már létrehozott valamilyen működő megoldást. Érdemes volna rendszeresen ellátogatniuk a múzeumi műhelyekbe, nemcsak a kiállítóterekbe, hanem a háttérben működő gyűjteményi, nyilvántartási és digitalizálási műhelyekbe is.
Csak egy gyakorlati példát említsek. Amit az integrált gyűjteménykezelő rendszerek terén létrehozott a Néprajzi Múzeum, annak jelentősége túlzás nélkül messze túlmutat egy intézményen. A komplex lokalizálás simám említhető összmúzeumi, ágazati érdekként és főleg lehetőségként! Többszöri kérésem és felvetésem ellenére az érintett minisztérium szakmai főosztályáról egyetlen személy sem jött el 1,5 év alatt, hogy élőben bemutassunk egy magyar nyelven működő új gyűjteménykezelő rendszert. Szóval ezen szerintem változtatni kell.
Beszélniük kellene azokkal a szakemberekkel, akik ezeket a rendszereket létrehozták és naponta működtetik. A megoldás sokszor éppen a gyakorlati részletekben rejlik. A „stratégia”, a „terv” és a „statisztika” szavaknak az elmúlt években megkopott a hitelük. Ezt csak úgy lehet helyreállítani, ha a meghirdetett programok mögött valódi végrehajtás, kiszámítható támogatás és számonkérhető felelősség áll.
KÓMÁR Éva: A nyitottságot és a közvetlen tájékozódást én is alapvetőnek tartom. A döntéshozóknak nem kizárólag jelentésekből és statisztikákból kellene megismerniük a múzeumi területet, hanem közvetlenül is látniuk kellene az intézmények működését és eltérő helyzetét. Szükség volna a szakmai döntés-előkészítés szélesítésére is. Az elmúlt tíz-tizenöt évben gyakran néhány meghatározó szakember véleménye alakította a digitalizáció irányát. Fontos, hogy továbbra is támaszkodjanak a tapasztalt szakemberek tudására, de új szereplőknek, eltérő intézménytípusoknak és fiatalabb szakembereknek is lehetőséget kell adni a véleményük megfogalmazására. A döntéseket természetesen a felelős vezetőknek kell meghozniuk, de a szakmai információáramlásnak nyitottabban és átláthatóbban kellene működnie. Ehhez vissza kell állítani a rendszeres konzultáció, a szakmai műhelyek és a közös gondolkodás fórumait.
A szakemberképzés támogatása szintén állami feladat. Sok múzeum nem tudja finanszírozni, hogy munkatársai hosszabb képzésen, nemzetközi tanulmányúton vagy szakmai csereprogramban vegyenek részt. Ehhez célzott pályázati lehetőségekre és kiszámítható támogatásra volna szükség.
ODLER Zsolt: Meg kell erősíteni azt a szemléletet, amely szerint a gyűjtemény a múzeum legfontosabb szakmai és kulturális tőkéje, az intézmény „aranyfedezete”. Ebbe ma már a digitális adatvagyon is beletartozik. Az analóg műtárgyak, az azokhoz kapcsolódó nyilvántartási adatok, digitális képek és más dokumentációk együtt alkotják a gyűjteményt. Ennek felismeréséhez és következetes érvényesítéséhez valódi szemléletváltásra van szükség.
A reprezentatív feladatok mellett a politikai szereplőknek, az ágazatért felelős döntéshozóknak érdemi szakmai szerepet is vállalniuk kell, többek között ezen a területen is. Ne maradjanak elárvult projektek, akkor indítsunk el egy munkacsoportot vagy feladatot, ha azt következetesen végig is visszük, legyen az akár egy rendeletmódosítás is. Emellett türelemre van szükségük, hiszen a múzeumi nyilvántartás és digitalizálás rendezése nem rövid távú kampány, hanem többéves, következetes építkezés, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az analóg alapoknál kell kezdeni.
