A magyar múzeumügy történetének egyik, ha nem a legnagyobb alakja, Pulszky Ferenc 125 éve hunyt el. Negyedszázadon át (1869-1894) irányította a Magyar Nemzeti Múzeumot és ebben a korszakban meghatározó szerepet játszott a kultúra majd minden területén is. Báró Eötvös Loránd vallás- és közoktatásügyi miniszter 1894. december 31-én kelt levelében közölte hivatalosan Pulszkyval a nyugdíjazásáról szóló királyi döntést. Ezt követően is megtarthatta múzeumi lakását, ami példátlan volt az intézmény történetében. A nyugalmazott igazgató, aki továbbra is a Múzeumok és Könyvtárak országos főfelügyelője volt, haláláig szeretett múzeuma falai között élt.
Pulszkyt mindenki egy aktív, nagy munkabírású embernek ismerte. Egészségével kapcsolatosan ismeretes, hogy élete utolsó harminc évében (tehát múzeumigazgatói működése alatt) időnként kiújuló tüdőhuruttal küszködött. Állítólag egészsége akkor rendült meg, amikor élete fő műve, a Magyarország acheológiája 1896-ban, az Akadémia Semsey-pályázatán nem kapott támogatást. Végül azon a napon, amikor elkészült az említett munkával, jobb kezét szélütés érte és többé nem tudott vele írni. 1897 áprilisában pedig vérköpéssel járó betegségéből már alig tudták kigyógyítani. Halála előtt két hónappal aztán családja levitte Pápára és ott is tartózkodott egészen augusztus 30-ig. Ekkor azonban állapota hirtelen annyira súlyos lett, hogy aggódó környezete úgy döntött, visszahozzák a fővárosba. Hazatérte után két nappal baloldali hurutos tüdőgyulladást kapott, amit sikerült kikezelni, de a halála előtt két nappal fellépő jobboldali tüdőgyulladás már végzetessé vált. Ez a legyengült szívműködést még tovább gyengítette. Felesége folyamatosan betegágya mellett virrasztott. Szeptember 8-án egész nap jól érezte magát, fel is kelt karosszékéből és jó étvággyal megvacsorázott, de estére kiderült, hogy ez csak ideiglenes javulás volt, mert este 10 óra tájban ismét lázas lett és az egész éjszakát nyugtalanul töltötte. A láza hajnalra valamelyest lement és elaludt, de többé már nem ébredt fel.
Pulszky Ferenc alatt a Magyar Nemzeti Múzeum Európában elismert intézménnyé vált (MNM Történeti Fényképtár)
A Vasárnapi Ujság halála után három nappal megjelent számában így írt Pulszky egészségi állapotáról: „Nyugalomba lépte óta egyre gyöngült erőben. Lassanként rommá lett az egykor elpúsztulhatatlannak vélt szívós testű és élénk szellemű ember, ki hetven éves korában kezdett el néha tréfásan panaszkodni, hogy «már ő is őszülni kezd». A düledező rom e hó 9-ikén a halál lehelletére végképen összeomlott…” Ekkor, azaz Pulszky halála napján – még az előző napi állapotról beszámolva – a következő hír jelent meg a sajtóban: „Pulszky Ferenc nagynevü tudósunk, a Nemzeti Muzeum igazgatója [helyesen: nyugalmazott igazgatója], mint értesülünk, tüdőgyulladásban sulyos betegen fekszik hosszabb idő óta a lakásán. Kezelőorvosai, dr. Korányi Frigyes és dr. Frank Ferenc tanárok biznak a beteg szivós természetében és reménylik felgyógyulását.” Pulszky azonban már – mint említettük – nem gyógyult fel, 1897. szeptember 9-én reggel 6 órakor, ahogy a család által kiadott gyászjelentés fogalmaz „hosszabb betegeskedés után” hunyt el nemzeti múzeumi lakásán. Halotti anyakönyvi bejegyzésében tüdőgyulladás szerepel a halál okaként.
Pulszky halotti anyakönyvi bejegyzése (Deák téri Evangélikus Lelkészi Hivatal)
Halálhírét minden újság hozta, a legtöbb lapban részletes életrajza is megjelent, kiemelve és méltatva érdemeit. Sokrétű, több helyen megnyilvánuló munkásságát és elismertségét az is jelezte, hogy legalább 7 gyászjelentést állítottak ki halála után. A család hármat adott ki: özv. Pulszky Ferencné szül. Gessner Róza Teréz egyet, Pulszky Ferenc legidősebb fia, Ágost pedig kettőt, az egyiket francia nyelven. A családon kívül négy testület is saját halottjának érezte Pulszkyt. A Magyar Tudományos Akadémia „nagyérdemű” másodelnökének, igazgató és tiszteleti tagjának, a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács elnökének, a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselő kara pedig nyugalmazott igazgatójának és a Múzeumok és Könyvtárak országos főfelügyelőjének állított ki gyászjelentést.
Az Országos Régészeti és Embertani Társulat a következő rövid szöveget írta gyászjelentésére:
„PULSZKY FERENCZNEK
a hazai régészettudomány büszkeségének,
az országos régészeti társulat egyik megalapítójának és tiszteletbeli elnökének 1897-ik évi szeptember hó 9-én, életének 83-ik évében történt elhunyta felett mély fájdalmát jelenti.
AZ ORSZÁGOS RÉGÉSZETI ÉS EMBERTANI
TÁRSULAT
EMLÉKE ÖRÖKKÖN ÉL.”
Pulszky Ferenc halálának híre gyorsan elterjedt a fővárosban. Még szeptember 9-én kikerült a fekete lobogó a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia, az egyetem és több kulturális intézet épületére.
A család már kora reggel együtt volt az elhunyt múzeumi lakásában. Jelen volt özvegye, lánya, az ugyancsak a múzeumban lakó Hampelné Pulszky Polixéna, fiai, Ágost és Garibaldi, valamint menye, a híres színésznő, Márkus Emília. Itt helyezték el először holttestét (halála után néhány órával) a ravatalon, melynél már az első napon többen lerótták kegyeletüket. A Magyarország című napilap a következőképpen írja le a gyász helyét: „A halott, az egészen feketével bevont szobában, arannyal áttört ékes fekete selyemsátor alatt nyugszik, gazdagon díszített, görög stílusu, kettős érczkoporsóban. Körülötte kandeláberben száz meg száz égő gyertya lobog s a szobában pálmák és más szép délinövények pompáznak. A ravatal mellett kétoldalt az első temetkezési egyesület testőrei állanak.”
A Kis Ujság címlapja Pulszky Ferenc múzeumi ravatalának ábrázolásával
A lapok részletesen beszámoltak arról, hogy a ravatalt ki látogatta meg és ki küldött részvétnyilvánító levelet, pl. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter és Jókai Mór levelét nem egy közölte is. A kultuszminiszter Pulszky Ágost országgyűlési képviselőnek a következő levelet írta:
„Tisztelt Barátom!
Megilletődéssel és mély részvéttel értesültem édes atyádnak elhunytáról. Hosszu időn át volt a boldogult a tudománynak európai hirümüvelője, a müvészetnekelsőrangu ismerője és e kettős müködése révén a legelső magyar kulturális intézetnek, a Magyar Nemzeti Muzeumnak igazgatója, amely állásában személyes összeköttetései és bámulatos sokoldalúsága által mindenkor egybefüző kapocs volt a külföldi és a magyar tudományos világ között.
A magyar kulturát is fájdalmasan érintő e gyászeset alkalmából legőszintébb részvétemet fejezem ki édes atyád elhalálozása fölött, akinek emlékezete mindenkor feledhetetlen lesz a magyar közmüvelődés történetében.
Fogadd kérlek, kiváló tiszteletem őszinte nyilvánulását.
Budapest, 1897. szeptember 9.
Wlassics, s. k.”
A kondoleálók között volt az uralkodó is. A Nemzeti Múzeum igazgatósága pedig szeptember 10-i ülésén elhatározta, hogy a temetés napján, 11-én osztályait zárva tartja, valamint „az elhunyt halála fölött való mély fájdalmát jegyzőkönyvben örökíti meg, a ravatalra koszorut küld s a temetésen testületileg jelen meg.”
A temetés napjának reggelén a Temetésrendező Vállalat a Múzeum kapuját arannyal-ezüsttel gazdagon áttört fekete bársony drapériába, az (északi) udvart és a folyosókat teljesen fekete lepelbe vonta. A belső udvar közepén magas emelvényt állított föl, hogy a halottat a megáldás előtt itt helyezzék el. A ravatalt még e nap délelőttjén is sokan felkeresték, majd a koporsót délben lezárták. Ekkor már a ravatal körül annyi koszorú volt, hogy az újabbakat már alig tudták hova elhelyezni. (A család tagjainak és a múzeum koszorúját a koporsóra tették.)
Pulszky temetését nagy tömeg kísérte. A Múzeum környéke már a búcsúztató szertartás előtt egy órával megtelt emberekkel. A Múzeum körúton tizenkét díszegyenruhás lovasrendőr állt sorfalat és a rendet nagyszámú gyalogos rendőrrel tartották fenn. A közélet neves személyiségei a Nemzeti Múzeum ugyancsak fekete lepellel bevont előcsarnokában gyülekeztek, ott, ahol három évvel korábban Kossuth Lajos ravatala állt. Eljött a temetésre többek közt a kormány és a városvezetés számos tagja mellett Benczúr Gyula, Czigler Győző, báró Eötvös Loránd, ekkor már a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, továbbá Falk Miksa, Gyulai Pál, Herman Ottó, Hőgyes Endre, Lotz Károly, Radisich Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója, Türr István tábornok és Zala György. Miután délután 4 órakor megjelent a gyászoló család is, elkezdődött a gyászszertartás, melyet Horváth Sándor evangélikus lelkész végzett. Az ő búcsúszavai után Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum igazgatója és Szily Kálmán főtitkár, az Akadémia nevében mondtak gyászbeszédet. Ezek elhangzása után a koporsót áttették a hatlovas díszkocsira és elindult a temetési menet, mely a Múzeum körúton, a Kerepesi úton (a mai Rákóczi úton) és a Népszínház utcán haladt és jutott el a Kerepesi Temetőig. Az úton végig nagy tömeg várta és követte a halottat. A családi sírhelynél a gyászőrség levette a koporsót a kocsiról és a sírbolt szélére helyezte. Itt Horváth Sándor lelkész még egyszer megáldotta, majd rövid ima után leeresztették a kriptába.
A Pulszky-család kriptája ma is ugyanott, új nevén a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található, a főbejárattól jobbra, a fal melletti 30-as sírhelyen (ennek megjelölése: J 30). A sírba elsőként Fejérváry Gábor (1780-1851) archeológust, régiséggyűjtőt, Pulszky Ferenc nagybátyját temették 1851. november 4-én. Tulajdonképpen ő volt az egyik első jelentős halottja az 1849. április elsején nyitott akkor új köztemetőnek. Unokaöccse és örököse nem lehetett jelen, mert a szabadságharc leverése után családjával emigrálni kényszerült. Az emigráció végül 17 évig tartott és egy családi tragédia, egy temetés hozta el a végét. „Két egyszerre lezárt koporsó, a páratlan hitvesé s a bájos lányé, nyitja végre meg a halálra ítélt és amnestiát kérni nem akaró Pulszkynak hazája addig elzárt földjét 1866. szeptember elején. A nagylelkű király szíve meglágyul esküdt ellensége gyászos végzetén, s ettől kéretlenül, barátai közbenjárására, megengedi Pulszkynak a hazatérést.” – írja Concha Győző (1846-1933) akadémikus Pulszkyról szóló emlékbeszédében.
Pulszky feleségének és lányának temetése, 1866 (Magyarország és a Nagyvilág című lap metszete)
Pulszkyt táviratban értesítették arról, hogy lánya Budán elkapta a kolerát. Mire megkapta az engedélyt és 1866. szeptember 6-án estére hazatért, már csak a ravatalon láthatta lányát és időközben megbetegedett feleségét (aki lánya ápolása közben kaphatta el a halálos kórt). Egy nap különbséggel halt meg a 48 éves feleség, Walter Terézia és a 16 éves lány, Pulszky Harriet.
A védettnek nyilvánított (dupla) sírhelyen a sírtáblák tanúsága szerint a család tizenhat tagja nyugszik. Fejérváry Gáboron és Pulszky Ferencen kívül a sírhely neves halottjai közé tartozik még Pulszky veje, Hampel József (1849-1913) régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának osztályigazgatója és az ő veje, Kern Aurél (1871-1928) zenekritikus, az Operaház és a Nemzeti Zenede igazgatója. A legutóbbi temetkezés a kriptába 2010-ben történt. A kriptába került első tíz családtag nevét a 130 cm magasságú, 80 cm szélességű és 28 cm vastagságú homokkőből készült és vastagságában felfelé csökkenő méretű kőbe süllyesztett, 60x100 cm nagyságú fehér márványtáblára vésték. Véleményünk szerint valamikor Pulszky Ferenc temetése után készült ez az emlékkő, mert ezen az első hét név – utolsóként Pulszky Ferencé – ugyanazzal a betűtípussal (kisbetűvel) készült, míg a következő, 1904-ben elhunyt Hampel Lajos születési és halálozási dátumának vésete (miként később a szüleié) eltér a korábbiaktól, hiszen nyomtatott nagybetűvel vannak írva. E sírtáblát 2014-ben lecserélték egy új márványlapra az eredetivel teljesen azonos felirattal. (Az eredeti bekerült a Magyar Nemzeti Múzeumba.)
Pulszky Ferenc sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (a szerző felvétele)
A Pulszky-kriptán látható szobor, amely a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi kincsek között található ökörfejes ivócsanakot mintázza, – Tóth Vilmos megfogalmazásában – „a régészet általános szimbólumaként, így több neves, itt nyugvó tudós archeológus tevékenységének vizuális összegzéseként jelenik meg.” A síremléket (immár a másodikat) a nyilvántartások szerint Donáth Gyula (1850-1909) szobrász, a főváros akkori legelismertebb sírkőszobrásza készítette, valamikor 1899 és 1909 között. A műkőből készült síremlék három lábon áll és virágtartóként funkciónál. A Pulszky-sírt és környékét 2014-ben, Pulszky Ferenc születésének 200. évfordulójára a Nemzeti Örökség Intézet rendbe hozatta.
Szalay Imre, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója Pulszky ravatala mellett többek között ezekkel a szavakkal búcsúzott hivatali elődjétől: „Mi, a magyar nemzeti muzeum tisztviselői, imkönyezve álljuk körül ravatalodat, akit velünk együtt sirat a haza, gyászol az egész tudományos világ, mert közéletünk egyik oszloposa, a magyar tudományok ragyogó csillaga, a magyar nemzeti muzeumnak pedig valódi szerető atyja valál. Negyedszázadnál tovább szentelted fényes tehetségedet és nagy tudományod kimeríthetlen bőségét ezen intézet fölvirágoztatásának, amely néked köszöni elsősorban az alkotmányos korszak beálltával egy rendszeres tudományos gyűjteménynyé lett fejlesztését, néked, a világhírű tudósnak, a bel- és külföld tudományos köreivel létesített összeköttetéseit, s hatalmas szavad oly fejlődésnek indította ez intézetet, amilyenre a korábbi szerény viszonyok között gondolni sem mertünk. Hazánk közművelődésének fejlesztésére irányult őszinte és nagylelkű törekvésed azonban nemcsak itt, ez intézetben nyilvánult, ott voltál te mindenütt, ahol ez irányban tenni kellett…”
