1847 júliusában bontották le az utolsó építési állványokat a Magyar Nemzeti Múzeum épületénél, így elmondhatjuk, hogy Pollack Mihály ma is megcsodálható műve 175 éve készült el. A legtöbb tudományos vagy ismeretterjesztő munkában ez az évszám szerepel, e cikk szerzője viszont korábban előszeretettel írta a múzeumpalota építésével kapcsolatosan záródátumként az 1846-os évszámot (pl. Budapest. 2012/7. sz.). Ennek fő oka az volt, hogy az épület funkcionálisan valóban elkészült már az előző évben, hiszen ekkorra elhelyezték benne a múzeumi gyűjteményeket, a tisztviselők beköltözhettek és megnyíltak benne az első kiállítások is. Mégis, ha a tényleges befejezést nézzük és az építkezés utolsó mozzanataként tekintünk az állványzat említett lebontására, akkor a reformkor ikonikus épületének elkészültéről azt mondhatjuk csak, hogy az 1847-ben történt meg.
A Magyar Nemzeti Múzeumnak korábban nem emeltek saját épületet, bár az első tervrajz már 1807-ben megszületett, akkor még a mai Kossuth Lajos utca - Szép utca sarkán lévő, a pesti ferences templom mögötti területre. A telket azonban tűzvédelmileg és más szempontok miatt sem tartották alkalmasnak, majd nemsokára, a nagy devalváció miatt az építkezésre rendelkezésre álló összeg is elértéktelenedett, azaz töredékévé csökkent és már nem lehetett belőle elkezdeni az építkezést. Annyi történt viszont, hogy 1813-ban az állam megszerezte a Batthyány-családtól a Nemzeti Múzeum mai telkét, amelyen egy palotaépület állt, ahol otthonra találhattak a múzeumi gyűjtemények. A következő negyedszázadban a múzeum ebben az épületben működött, melynek fenntartása (javításai), ahogy haladtak az évek egyre több kiadásba került. Nyilvánvalóvá lett, hogy egy nagy és a múzeumi igényeknek megfelelő reprezentatív palotát kell építeni e nemzeti intézménynek. Ennek feltételeit aztán az az 1836. évi országgyűlésen a XXXVII. törvénycikkel (ld. 1. §.) biztosították a Karok és Rendek, az építkezésre 500 ezer Ft-ot megszavazva.
A tervek elkészítésére József nádor, a Magyar Nemzeti Múzeum „Pártfogója”, azt a Pollack Mihályt (1773-1855) kérte fel, akit egyrészt már jól ismert, másrészt, aki negyedszázaddal korábban is foglalkozott már a múzeumi épület tervezésével. Mire megszületett e törvény addigra Pollack valószínűleg készen lehetett a tervekkel – illetve a többségével, mert még 1842-ben is adott be terveket, pl. a kandallótermekkel és a kupolacsarnokkal kapcsolatosakat –, hiszen így születhetett egyrészt az a költségkalkuláció, amely alapján az országgyűlés megszavazta a szükséges összeget, másrészt nem sokkal a döntés megszületése után, 1836. április 27-én már be is nyújtotta (egyelőre ideiglenesnek nevezett) terveit a nádornak, melyeket aztán Pietro Nobile udvari építész intenciói, valamint a múzeum vezető tisztviselőinek észrevételei szerint számos részletében át kellett dolgoznia.
József nádor a tervrajzok mellett Pollack mestertől megkapta az anyagbeszerzésre vonatkozó előterjesztést is. A tervező, aki a kivitelezés munkálatait szintén maga irányította, május végén már arról tett jelentést, hogy az építkezéshez szükséges meszet elhelyezték a Múzeum udvarában, majd a nyár folyamán számos más építőanyagot is deponáltak a telken. (A múzeumpalota építéséhez egyébként verőcei és promontori termésköveket, valamint a Feszl-Lechner és a Jálits-Steinberger téglagyárakból származó téglákat használtak, a vegyesfalazatba még sóskuti és ürömi mészköveket is beépítve.)
Az építkezés egy évvel később, 1837 júniusában kezdődött, melyről a Regélő c. lap a következőképpen számolt be: „A’ nemzeti muzeum uj épületének alapját jun. 22-dikén kezdették ásni a’ mostaninak kerti részében, ott t. i. hol a’ régi emlékek állnak. – E’ nagyszerű épület, mint halljuk, a’ Muzeum telkének közepén fog állni, ugy hogy minden oldalát 30 ölnyi szélességű tér keritendi, mellyet négy utszára csinos gátor fog körülvenni. – Kő és tégla már tavali nyártól fogva igen nagy mennyiségben hordatott a’ nagy udvarra.” Pollack építési felügyelőként maga mellé Gömöry Károlyt kérte, akivel megelőzően a Ludovika épületének munkálatainál is együtt dolgozott. Az építkezés menetéről, költségeiről a nádornak havi jelentést kellett tenniük. A nádor szorosan felügyelte az építkezést és viszonylag gyakran személyesen tekintette meg annak állását.
A Magyar Nemzeti Múzeum 1838 előtti ábrázolása – még az első tervek alapján. A nagy pesti árvíz után a múzeumpalotát át kellett terveznie Pollacknak, így a földszint magasabb lett, az első emelet feljebb került és így egy nagyobb lépcsőzet vezetett oda (MNM Történelmi Képcsarnok)
A Nemzeti Múzeum palotájának építése az alapok kiásása után a falazás munkálataival jól haladt, amikor a minden idők legmagasabb vízszintjét hozó nevezetes nagy pesti árvíz, 1838 márciusában a múzeum telkét is elérte és elöntötte. A 48-as forradalom előtt napra pontosan 10 évvel tetőző árvizet követően József nádor úgy döntött, hogy már néhány nappal később, március 21-től folytatódjanak a munkák. Az újságok azt írják, hogy ezzel a napszámosoknak, az épületen dolgozó kőműveseknek és egyéb mesterembereknek kívánt megélhetést nyújtani, de ezen túl alapvetően az lehetett a célja, hogy a munkások ne hagyják el a várost, amire komoly esély volt. Sőt az igencsak takarékos nádor, hogy ezt a célt biztosan elérje – Pollack javaslatára – még a munkabérek emelésébe is belement. A másik célja az építkezés gyors újraindításával, alighanem az volt, hogy hitet adjon a végtelenül elkeseredett lakosságnak, hogy van remény az újjáépítésre, illetve egy minden addiginál erősebb és szebb város építésére. (Ezt szolgálta az ekkor kiadott első építési rendelet is, amely pontosan előírta, hogy milyen építőanyagból kell ezután épülniük a házaknak.) Persze az első hetekben, hónapokban nagy hiány volt mindenféle anyagból és azok ára is nagyon felment. Pollacknak és munkatársainak sikerült azonban az építkezés miatt felhalmozott építőanyag nagy részét megmenteniük, így a legszükségesebb építkezésekhez – a romba dőlt pékségeket jelentette ez – innen kölcsönöztek téglát. Miután pedig kimerték a vizet a múzeumépület pinceszintjéről a falazási munkákat folytatni tudták.
Az említetteken kívül az árvíz a Nemzeti Múzeum épülő palotájára, illetve a múzeumi gyűjteményekre és múzeumtelekre vonatkozóan két további komoly hatást gyakorolt. Az egyik az volt, hogy Pollacknak át kellett terveznie az épületet, tudniillik az 1838-as árvízszinthez képest magasabbra kellett tennie az első emeletet, ahol a múzeumi gyűjtemények és a kiállítások elhelyezésre vártak. Így duplázódott meg pl. az addigi főhomlokzati lépcsőzet is és jött létre az a nagy múzeumlépcső, mely 1848-tól szónoki emelvényül szolgálhatott. A másik következmény a régi múzeumépületet érintette, amely ekkor még az épülő új előtt állt, és amit az árvíz statikailag erősen meggyengíthetett. Legalábbis erre utal a nádor Horvát István (helyettes) igazgatóhoz intézett 1838. június 19-i utasítása, melyben azt olvashatjuk, hogy a Múzeum épületét az összeomlás veszélye fenyegeti. József nádor ekkor rendelte el, hogy a gyűjteményeket szállítsák át a nem sokkal korábban elkészült Ludovika Akadémia épületébe (melyet szintén Pollack Mihály tervezett és épített). A költözésre ebben az évben még sor került, majd a régi épület lebontására is, melynek kőanyagát immáron felhasználhatták az új épülethez. A szakirodalom még egy másik épület bontását teszi 1838-ra, ez pedig a Nemzeti Lóiskolának a múzeumtelek északkeleti sarkán álló emeletes épülete, amelyet azonban csak 1840-ben bontottak le.
A múzeumpalota építés közben a 3DPast animációs filmjéből (részlet – Az MNM épülete mögött hibásan látszanak a későbbi épületek)
Az építkezés a következő két évben is nagy ütemben haladhatott, hiszen 1840 októberében a nádor egyik, Horvát Istvánhoz intézett levelében már arról írt, hogy az épület még az évben tető alá kerül és reményét fejezte ki, hogy legalább a gyűjtemények egy része elhelyezést nyerhet benne és ezért javaslatot kért a múzeumtól az új berendezésre, szekrényekre. A beköltözés azonban elég messze volt és a Világ c. lap első száma, 1842. január elsején is még csak jövő időben fogalmazott ezzel kapcsolatosan: „a nemzeti muzeum épülete büszkén emelkedik, s nem sokára kész lesz kincseit befogadni.” Ebben az évben építették fel a portikuszt, s a hatalmas, nem kőből, hanem horgonyból készült oszlopok elhelyezése (a főhomlokzat központi részén) lehetett a leglátványosabb része a nagy építkezésnek. Ez valamelyest elhúzódhatott, mert nem a leggyorsabb, pl. a Lánchíd építésénél bevált technikát használták erre, legalábbis erre utal Kassay István Pestmegyei utaink ügyében c., a Társalkodó hasábjain 1843 nyarán megjelent cikksorozatában olvasható következő kritika: „...még a közlebb mult őszön is tapasztaltam, hogy a készülő nemzeti muzeum homlokzatán emelt nagyszerű kőoszlopok már előre izenként elkészített darabjai, most is csak azon móddal, sok időtékozlással s erőlködéssel, lánczból csinált helyeztetve csigáztatnak fel, s ott, még nagyobb kínnal vetetnek abból ki s tétetnek helyökre, mint ez több századdal ez előtt s a Bábel tornyánál is történhetett…” Azt nem tudjuk, hogy pontosan ezzel a technikával, illetve végig egész idő folyamán így is folyt-e ez a munkafolyamat, mindenesetre egy, az oszlopok emelésére szolgáló emelőgépről esik szó 1844. évi levelezésben. Pollack azt javasolta, hogy az igen jól bevált emelőgépet adják el az országos építészeti igazgatóságnak.
A múzeumépület tulajdonképpen 1843-ra túlnyomó részben elkészült. Nem véletlen, hogy ekkor jelent meg róla az első bővebb leírás a Közhasznu honi vezér kalendáriumban. „E nagyszerü épitmény, melly a mélyen tisztelt s hazánk iránt olly igen érdemdús nádorunk József főherczeg ő cs. kir- fensége magas főfelügyelete alatt az ország költségén épül, uj disze leend a szép épitményekben már a nélkül sem szegény Pest városának, s külső alkata komoly és méltó behatást gyakorol a szemlélőre.” Az épület belsejéről innen keveset tudhattak meg az olvasók, mert – mint írták – az csak most készül, de azért megemlítették az ünneptermet, azaz a dísztermet és a kupolacsarnokot, ami „Pantheonul fog szolgálni érdemes hazafiak dicsőitésére”. (Ebből aztán nem lett semmi, bár többen foglalkoztak a tervvel, talán a legkomolyabban a jeles szobrász, Ferenczy István.) E kalendáriumban jelent meg a Nemzeti Múzeum épületének első valós ábrázolása is, igaz ezen is volt olyan elem, ami még csak tervben létezett: a lépcső két mellvédjén egy-egy oroszlán (vagy szfinx?) látható. Ez, miként a többi főhomlokzati díszítés, amelyet Pollack tervezett, végül pénzügyi okok miatt elmaradt. A portikusz alatti szoborfülkék és fölöttük a domborműveké ma is jelzik, hogy valami bizony hiányzik, valami nem készült el.
A Magyar Nemzeti Múzeum portikuszának terve – rajta a meg nem valósult szobrok és domborművek (Pollack Mihály – MNM Történelmi Képcsarnok)
Az említett kalendáriumon kívül még meg kell említenünk a múzeumpalota Pesti Hírlap 1844. január 7-i számában megjelent nagy és az előzőnél is terjedelmesebb leírását. Ebben már szerepel a Rafael Monti müncheni (korábban milánói) szobrász által alkotott, a portikusz timpanonjában elhelyezett szoborcsoport, amely a Förster-cég bécsi öntödéjében készült el. A timpanonról szólva az ismeretlen szerző, aki akár lehetne a lapszerkesztő Kossuth Lajos is, azt ajánlotta, hogy alá, illetve az oszlopok fölé írják ki magyarul a múzeum nevét: „…szép tér ajánlkozik a magyar felirásra, melly hogy magyar leend annál inkább hisszük, mivel készitésével ollyan férfi van – mint halljuk megbízva, ki, ha kivántatnék, roppant tudományával bebizonyítaná, hogy Ádám és Éva kiüzetése után a paradicsom kapujára is magyarul volt felírva „tilos a bemenetel.” [Itt a szerző minden bizonnyal Horvát István múzeumi könyvtárőrre, egyetemi tanárra utalt, aki egyébként az intézmény megbízott vezetőjeként 1843-ig maga is (részben) felügyelte az építkezéseket.] S valóban ez az első épület honunkban, mellyel még Werbőczi értelmében is a magyar nép épite, igenis illeni fog rá a magyar felirás.” Ez utóbbi megállapítás valamelyest a korábban elkészült Ludovika épületére szintén megfelelt volna, de a maga teljességében valóban a Magyar Nemzeti Múzeum palotájára volt igaz, hiszen a fentebb említett törvénycikk alapján tisztán a vármegyék, azaz a nemesség befizetéseiből épült meg. Mindenesetre az intézmény neve nem került fel sem 1847-ig, sem azután a múzeum épületére. A Pesti Hírlap e cikkéből a bevezető sorokat citálnánk még, ami egyrészt ez utóbbi megállapítást hangsúlyozza, másrészt érzékletesen megmutatja, hogy a Nemzeti Múzeum kétemeletes nagy palotája milyen hatást is gyakorolhatott a korabeli Pestre érkezőre: „Midőn az ősi Rákos felől közelít az utas Pest felé, s a föveny porködétől homályosult szemei sokáig keresik a közel gyanitott várost, s ez a veszedelmes mélyből, mibe a sors egy hatalmas folyó partján helyezé, kitünni nem akar, egy roppant épület ötlik végre szemébe, mint Israel népének a pusztai dombokból kiemelkedő Sinai. Ez épület felett csak a szent Gellért emeli sziklás homlokát, annyira felmagosulva áll a környéki házak között, mintha mondaná: „Büszkén emelem homlokomat, mert nem egyesek adománya, nem a szegény pornép verejtéke adá létemet, első vagyok azon alkotmányok közül, melyeket a magyar nemesség törvény és aránylagos kivetés utján állit a hazának, adja isten hogy szaporodjanak testvéreim, minél hamarabb.””
1844-ben tehát a beköltözés következhetett volna, amire Kubinyi Ágoston igazgató József nádortól már az előző évben kapott utasítást. Először a Széchényi Országos Könyvtár gyűjteményei kerültek volna a házba, de Kubinyi munkatársaival és Pollackkal arra jutott, hogy ez csak azután történhet meg, ha elkészülnek az állomány tárolásához szükséges új szekrények. A bútorzatot megtervezését Pollack mester végezte el az igazgatóval együttműködve, majd a prototípus elkészülte után árajánlatkérésre került sor. Végül a megrendelés és a bútorok elkészítésének folyamata is nagyon elhúzódott. A belső festési munkálatok azért folytak 1844 folyamán, de láthatóan sok hónap ment el úgy, hogy nem haladtak a még hátra lévő munkálatok. Ami ekkor már nagyon szükséges lett volna a múzeumhoz épített szennyvízcsatorna bekapcsolása a városi főcsatornába, de ez is elhúzódott és így nem tudtak beköltözni a múzeum munkatársai az épület első emeletén kialakított szolgálati lakásaikba. Ennek az ideje végül 1845-ben jött el.
Pollack Mihály, a Magyar Nemzeti Múzeum tervezője (Ismeretlen mester, 1840 körül – MNM Történelmi Képcsarnok)
Nem ez az épületrész volt azonban az első, amibe megkezdődött a berendezkedés, hanem még 1844-ben egy olyan gyűjtemény – a képtár került (egyelőre ideiglenesen) a múzeumpalota első emeletére, amely korábban nem is létezett a Nemzeti Múzeumban. Pyrker János egri érsek főként olasz festők műveiből álló értékes képtárát az 1836. évi országgyűlésen ajánlotta fel, azon az ülésen, amikor megszavazták a múzeum új épületére szükséges pénzösszeget is. 1844 júliusában elhelyezték a 190 festményt a nagyjából készen lévő első emeleten, ahol egyelőre csak a szakértők és néhány különleges vendég tekinthette meg, 1844 novemberében pl. Széchenyi István gróf egy kisebb társasággal.
1845-ben a múzeumi tisztviselők beköltözése már mindenképpen jelezte, hogy az építkezés végső stádiumába érkezett. Pollack Mihály március 3-án fel is terjesztette a nádornak az épület végleges elkészítésére vonatkozó költségvetését. József nádor válaszában azonban csak 30.000 Ft-ig terjedő költségben engedélyezte a munkálatokat hivatkozva a Múzeum pénztárának szorult helyzetére. A padlás felosztásának munkálataira is ekkor adott utasítást. (Lehet, hogy ehhez vettek még 1845 végén téglákat, mert a beszerzésről szó van a forrásokban.)
1846-ban jött aztán el az ideje a múzeumi gyűjtemények beköltöztetésének, amely június 17-én a könyvtári anyagokkal kezdődött meg, majd ezt követték a Jankovich-gyűjteményből származó képek és szobrok és a régebb szerzeményezett képzőművészeti anyag, majd a Természeti tár gyűjteményei. Utolsóként az Érem- és Régiségtár vagy Kincstár – ahogy még ekkor nevezték – költöztetésére, múzeumba való beszállítására került volna sor, de ezt el kellett halasztani az új épület első időszaki kiállítása, az iparműkiállítás megrendezése miatt, melynek előkészítése majdnem egy hónapot vett igénybe az augusztus 11-i megnyitás előtt. A kiállítás zárása után néhány héttel kerülhetett sor a múzeum történeti anyaga beszállítására és ezzel az összes törzsanyag a Magyar Nemzeti Múzeum új palotájában nyert elhelyezést. Az épületbe azonban november elején még érkezett egy nagy szekér-konvoj, amely az egy évtizeddel korábban megvásárolt, de a múzeumba akkor be nem került Jankovich-gyűjtemény ládáit hozta: 20 láda könyvet az Országos Pénztár, 32 láda könyvet és 27 kötegnyi kéziratot pedig az Országos Levéltár épületéből, melyhez 18 láda „drágaság és régiség” is járult aztán. Ezt követően a régiségtári kiállítást állították fel, de a korabeli leírások szerint elég szegényes, illetve hiányos bútorzattal, a Pesti Hírlap 1846. december 17-i számában pl. ezt olvashatjuk: „Ez … osztály derék őre (Luczenbacher úr) a gyűjtemény nagy részét saját költségén összeüttetett festetlen deszkadarabokra volt kénytelen kirakni, egy része pedig, szekrények és állványok hiánya miatt, ma is ládákba beszegezve tartatik.”
Ezután az épület körüli terület rendezése és parkírozása következett volna 1847-ben, de az év elég rosszul indult, amennyiben József nádor január 13-án elhunyt. Ez azért törést jelentett sok mindenben, így a múzeum ügyeinek vitele kapcsán is. Pollack végül egy talajkiegyenlítést, némi planírozást végrehajtott. A kerítést, amelyet a mester 1844-ben meg szeretett volna építeni, csak a nádor halála után sikerült és az sem teljes hosszában. A nádor ugyanis a pénzszűke miatt először halasztotta, majd amikor 1846. július elsején jóváhagyta a tervet úgy rendelkezett, hogy egyelőre csak az Országút (a mai Múzeum körút) felőli szakaszon épüljön meg és ideiglenesen a másik három oldalon deszkakerítés legyen. 1847 augusztusában arról olvashatunk, hogy ez szinte teljesen elkészült. Az épület maga ekkorra viszont már biztosan készen állt, hiszen július folyamán az utolsó építési állványok is eltűntek róla. Erről az Életképek c. lap 1847. július 25-i száma nagyon plasztikusan így írt: „A museum is kezd immár szépülni. Az állások [ti. állványok] lebontattak róla, s kezd az egész kibontakozni teljes szépségében, mint egy hatásra számított nőarcz, melynek hajfürtjei a papirostekercsből kiszabadulnak.”
A Pollack Mihályról monográfiát író jeles művészettörténész, Zádor Anna (1904-1995) a Nemzeti Múzeum épületét a mester legnagyobbszabású, legjobban megoldott alkotásának tartotta. Persze a múzeumpalota falainak méretén, formáin túl sokkal többet jelentett már megépülésekor (sőt, mint láttuk, épülése közben is). Mindazt jelentette, amit őrzött, majd azt is, ami benne és körülötte történt. Hosszasan lehetne értekezni még arról, hogy mi mindent jelentett a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve épülete, de talán mindennél kifejezőbb az a kép, amely cikkünk végén szerepel: egy 1846-ban megjelent gyermekeknek szóló képeskönyvben látható a múzeumpalota, az ABC-ben az É betűnél, mint az Épület.
A Magyar Nemzeti Múzeum ábrázolása, amely először 1843-ban jelent meg a Közhasznu honi vezér kalendáriumban, még színezés nélkül (Ismeretlen mester – Ney Ferenc: Gyermekek könyve képekkel. Pest, 1846)
