Paula Modersohn-Becker, az első nő, aki meztelenül festette meg önmagát, akinek az élete 31 évesen nem sokkal a gyermeke születése után véget ért, most a drezdai Albertinumban látható Edvard Munch alkotásai mellett. A festőnő születésének 150. évfordulójára rendezett kiállítás az expresszionizmus két legjelentősebb előfutárának képein keresztül az emberi létezés, életszakaszok, halál, test és lélek kapcsolatának kérdéseivel foglalkozik.
Paula Modersohn-Becker képzőművészként először 1907-ben bekövetkezett halála után kapta meg a neki járó elismerést. Életében egy támogatója volt, Gustav Pauli, a brémai Kunsthalle igazgatója, aki két ízben is kiállította műveit, igaz nem aratott vele sikereket. Ő volt az, aki 1908-ban az első önálló kiállítást rendezte neki, és aki először hozta művészetét az expresszionizmussal kapcsolatba. Másik korai felfedezője August von der Heydt volt, aki 1909 és 1913 között 28 alkotását vásárolta meg.[1] A művész halála után megkapta a helyét az avantgárd művészet élvonalában, miután egy alkotását kiállították az 1912-es kölni Sonderbund-kiállításon, mely az első nagy avantgárd tárlat volt Németországban.[2]
A második világháború után kezdődött Modersohn-Becker életművének intenzív feldolgozása, katalogizálása. Otto Stelzer 1958-as monográfiája óta Cézanne, Gauguin, van Gogh és Edvard Munch radikális művészeti nyelvével egy lapon említik a fiatalon meghalt művészt. Kezdetben művészetének meg nem értése, túl korai halála miatt egy magányos, de rendkívül autonóm és radikális művész képe alakult ki. Azóta sokrétű művészetének kifejezetten női témáit, természetmisztikáját is sikerült már feldolgozni.
A drezdai kiállításon két különböző egyéniség és teljesen más életút találkozik egymással: Egy festőnő, aki soha nem jutott kiállítási lehetőséghez, és akit csak halála után fedeztek fel, valamint egy férfi alkotó, aki hosszú életet és sikeres művészi pályát tudhatott maga mögött. Az Albertinum mégis arra vállalkozott, hogy közös, vagy legalábbis hasonló témákat keres: miként reflektált a két kétségkívül nagy hatású alkotó az emberi létezés, élet és halál körforgásának kérdéseire.
Az élet, mint dirskurzusfogalom éppen az 1900-as években volt nagyon divatos, amikor sorra kérdőjeleződtek meg a társadalmi konvenciók. Az elsőre nagyon is általánosnak tűnő felvetés a kiállítás megtekintése közben apránként mégis megtelik tartalommal. Mindenekelőtt a korszakot kell megértenünk, különös tekintettel a gyors ütemű modernizációra és kor életreform törekvéseire. Az életreform a 19. század végén és a 20. század elején kibontakozó kultúra-, illetve civilizációkritikai irányzat, amely a teljes élet megreformálását tűzte ki célul.[3] A mozgalom gyakorlati törekvése az emberi élet új alapokra helyezése volt, melynek főbb összetevői az emberi egészség megóvása a civilizációs ártalmaktól, új együttélési formák és új világnézet illetve vallásos-spirituális szempontok voltak. Ez az a kontextus, amely a személyes életesemények mellett kíséri a kiállítást.
Önarcképek, önreflexió és testkultúra
A kiállítás az önarcképekkel kezdődik. Itt is kínálkozna az alkalom a reformtörekvésekkel való párhuzamra. A technikai és gazdasági fejlődés és a modern infrastruktúra nemcsak az életmódot és a társadalmi együttélést, hanem az emberek önmagukra vonatkozó reflexióját is alapjaiban változtatta meg. A kiállítás ehelyett inkább a különbségekre koncentrál.
Edvard Munch: Önarckép kék ég előtt 1908, Munchmuseet Oslo (Fotó: Juhos)
Paula Modersohn-Becker: Önarckép 1906/07, Landesmuseum Hannover (Fotó: Juhos)
Munch több mint 200 önarcképet készített magáról különböző életkorokban, lelkiállapotokban, betegen és egészségesen. Bár a kiállításon az önarcképeinek csak töredékével találkozhat néző, ez a néhány kép is bemutatja a technikai sokféleséget és a művésznek többféle arcát. Munch önarcképeinek csak kis részét állította ki életében, főleg azokat, melyek beleillettek a róla kialakított művész-imázsba. A legtöbb önarckép tehát inkább az önmagával és a létezéssel való szembenézés bizonyítéka.
Ezzel szemben Paula Modersohn-Beckert az egyéni vonások és individuum helyett egyre inkább az univerzális érdekelte. Portréin és önarcképein az egyiptomi múmiamaszkok és korakeresztény művészet hatására, melyet valószínűleg drezdai múzeumokból illetve a Louvre-ban ismert meg, az egyszerűsítésre törekedett. Modersohn-Becker körülbelül 60 önarcképének a felét 1906 és 1907 között párizsi tartózkodása alatt készítette. Miután 1906-ban otthagyta férjét, a festő Otto Modersohnt, aktokat kezdett el festeni magáról. Ezzel egy forradalmi tettet hajtott végre, hiszen női aktot és egyáltalán aktot többnyire csak férfiak festhettek az akadémiákon.
A kiállításon egy életnagyságú egész alakos akt portrét láthat a néző, mely 1906-ban készült. A női akt két naranccsal a kezében köröz a napfonata előtt. Nyakában egy borostyán füzér látható. Ebben a képben nemcsak egy újfajta spiritualitás, hanem egy új testkultúra is megfogalmazódik. Az életreformerek számára a szépség a természetességben rejlett, miszerint minden test a maga természetességében szép.
Paula Modersohn-Becker: Önarckép mint álló akt 1906, részlet, magántulajdon (Fotó: Elke Estel/Hans-Peter Klut)
A testkultúra megváltozásáról tanúskodnak a nudizmus mozgalmak is. Edvard Munch 1907 májusától 1908 októberéig a balti-tengeri üdülőhelyen, Warnemünde-ben, az Am Strom 53. szám alatti halászházban lábadozott egy mély életválságból. Ebből az időszakból származnak meztelenül fürdőző férfiakat ábrázoló képei, melyek akkoriban legalább annyira megbotránkoztatóak voltak, mint Modersohn-Becker aktjai.
Vissza a természethez
Az életreform mozgalmak a természethez való visszatérést és a civilizációból való menekülést is hirdették. Ennek a mozgalomnak főleg jómódú polgárok és művészek voltak a képviselői. Utóbbiak a 19. század végén Európa-szerte művésztelepeket hoztak létre. Ilyen volt a Bréma közelében fekvő Fritz Mackensen által alapított worpswedei festőkolónia, akikhez Paula Modersohn-Becker 1898-ban csatlakozott. Művésztársaival együtt a vidéki emberek és mocsárvidék együttéléséből merítette motívumait.
Paula Modersohn-Becker már ekkor is teljesen új utakat járt. Lemondott a lírai és elbeszélő részletességről és a természettel egységben lévő ember témáját festészeti redukcióval, nagy síkfelületek létrehozásával valósította meg. Szegényházakban keresett magának modelleket és minden idealizálástól mentesen festette meg képei szereplőit. Az öregséget, egyszerűséget, szegénységet a társadalom perifériájára szorult embereket a legnagyobb közvetlenséggel ragadta meg.
Paula Modersohn-Becker tájképeinek egyik jellegzetes motívuma a nyírfa, melyet a dekoratív törzsre redukált le. A tájait gyakran gyerekek népesítik be, akik tisztán természeti lények. Tájképformációit egyenletes megvilágítás, erős absztrakció, kevés kontraszt és matt színek jellemezték, melyhez, bár nem aratott sikereket közvetlen környezetében, következetesen hű maradt.
Míg ezt a worpswedei tájképfestészetet egy nagyon átfogó kiállítási egység mutatja be, addig Munchnak csak néhány festménye képviseli a tájkép műfaját. Edvard Munch tájképein szintén egyfajta redukciót tapasztalhatunk. A képek kivágása is mutat hasonlóságot Paula Modersohn-Becker képeivel. Munch havas tájról készült festménye arról árulkodik, hogy a művészt a mozgókép ihlette meg. Nemcsak a fák lógnak ki a képből, hanem a két alak is kisétál a tájból az alsó képkeret, vagyis a néző irányába. Modersohn-Becker tájképeivel ellentétben a Munch dinamikus tájakat festett, melyek expresszív színeivel és hangsúlyos vonalvezetéseivel tűnnek ki. A tájban megjelenő ember inkább a természetbe beleavatkozó, azt megváltoztatni akaró entitás. A természet maga is a saját útját járja, kifürkészhetetlen és olykor fenyegető.
Edvard Munch: Friss hó a fasoron, Munchmuseet Oslo (Fotó: Juhos)
A gyermekek évszázada
A gyermek Jean-Jacques Rousseau óta a természettel összhangban létező, tiszta és romlatlan lényként értelmezték. A téma népszerűsége a képzőművészetben a 19. század végén ért el a csúcsát különösen a polgári és jómódú családok körében. 1900-ban újabb nagy hatású mű jelent meg Ellen Key tollából „A gyermek évszázada” címmel, melyre a korszak reformpedagógiai törekvései igen sokat hivatkoztak. A reformpedagógiai koncepciókban először fogalmazódtak meg az addig a tanagyagra koncentráló oktatással szemben a gyermekek egyéni szükségletei.
Az idillikus természettel összhangban létező gyermek-felfogást gondolta újra a két művész a 20. század elején. Paula Modersohn-Becker, aki számára egyébként a reformpedagógiai törekvések ismertek voltak, a festményeire jellemző redukcióval a gyerekeknek lényét és nem egyéniségét próbálta megragadni. Későbbi gyermekábrázolásai aktok, melyek alapvetően Gauguin hatásáról tanúskodnak, akinek a képeit Drezdában vagy legutolsó párizsi tartózkodása alatt láthatta. A festményeken szereplő gyermekeknek félreismerhetetlenül saját világuk s mint ahogy a természetnek is, saját törvényeik vannak.
Paula Modersohn-Becker: Kislány macskával a nyírfaerdőben, Paula Modersohn-Becker Museum, Bréma (Fotó: Juhos)
Munchnál a gyerekek viszont egyedi karakterrel rendelkező individuumok. Bár készített megrendelésre gyerekeket megörökítő képeket, a gyerekkor számára inkább a halál témájával kapcsolódott össze. Öt éves volt, amikor édesanyja tuberkulózisban meghalt és alig volt tizennégy éves, amikor nővére ugyancsak tuberkulózis áldozata lett. A nővérét megörökítő „A beteg gyermek” című képnek több változatát festette meg, melyek közül kettőt az oslói Munch Múzeum jóvoltából lehet a kiállításon megtekinteni.
Edvard Munch: A beteg gyermek, Munchmuseet Oslo (Fotó: Juhos)
Női szerepek és identitás
Mindig is nagyon népszerűek voltak Paula Modersohn-Becker anya és gyermek témájú képei. Radikálisan megújította a szoptató anya motívumát, addig nem ismert közvetlenséggel és egyszerűséggel festette meg képei szereplőit minden konvencióval ellentétben meztelenül. A festő az anya és gyermek intim kapcsolatát helyezte a középpontba időtlen jelenvalóságában és társadalmi normáktól mentesen. A kiállítás felhívja rá a figyelmet, hogy bár az anya motívum nagyon radikális megújításáról van szó, nem ez a legfontosabb témája Paula Modersohn-Becker művészetének, és félrevezető ezeket a képeket a művész gyermek utáni vágyával magyarázni vagy arra redukálni. Ezeknek a képeknek a népszerűsége érthető, hiszen a művész miután visszatért férjéhez és teherbe esett, gyermeke születése után nem sokkal embóliában meghalt.
Paula Modersohn-Becker: Anya és gyermek 1906, Von der Heydt Museum, Wuppertal (Fotó: Juhos)
Hiba lenne az anya-gyermek ábrázolásokban valamiféle női identitás keresést látni. Ezeknek a képeknek nincs kritikai vagy szociális komponense, inkább két test szimbiózisát ragadják meg. Modersohn-Becker levelezésében az anya minden érzelmességtől mentesen jelenik meg, mint aki testét és erejét egy másik életnek adja.
Modersohn-Becker halála után hamarosan a női művész mintaképévé is vált. Sophie Gallwitz 1917-ben megjelentette Paula Modersohn-Becker leveleinek és naplóbejegyzéseinek egy részét, mely az akkori női mozgalmakat és egyenjogúsági törekvések közepette bestseller lett.[4] Abban a korban, amikor a nők nem járhattak akadémiákra, Paula Modersohn-Becker művész akart lenni és szabad életet élni, mely akkoriban a nőknek ritkán adatott meg. De ez is projekció, hiszen a korszak női mozgalmaitól a festő saját bevallása szerint távol tartotta magát.
Nem hiányozhattak a kiállításról Munch női archetípusai sem. Egyik legismertebb kompozíciójának, A nő vagy más néven Szfinx, egyik változata három női alakot, vagy egy nőt ábrázol életének három szakaszában. Bal oldalon, profilból egy fehér ruhás fiatal szőke hajú nő látható, aki felemelt fejjel a tengerre néz. Jobbra tőle áll egy vörös hajú meztelen nő széttárt lábakkal, feje mögött összekulcsolt kézzel. Egy harmadik nő magas nyakú, hosszú fekete ruhát visel. Sötét haja még inkább sápadttá teszi egyébként kifejezéstelen arcát. Mellettük egy férfi áll lesütött szemekkel. A képen látható női archetípusok Munch műveinek visszatérő szereplői. Értelmezésük sokrétű: életszakaszokat de a férfiakban megjelenő női sztereotípiákat, a nők három különböző természetét is jelenthetik. A kép jobb szélén megbúvó férfi mindenesetre nem tud hozzájuk kapcsolódni. Munch ezen a ponton egyedül marad a kiállításban a nő és férfi kapcsolatának témájával, mint ami a születés és a halál között zajló szenvedés egyik meghatározó tényezője.
Edvard Munch: A nő. Szfinx 1894, Munchmusset Oslo (Fotó: Juhos)
A kiállítás a születés élet és halál körforgásának témáját járja körül, így nem csodálkozunk rajta, hogy végül Munch alkotásaival kell búcsúznunk. A halál témájáról neki több alkalma volt gondolkodni életében. A kiállítás mégis Paula Modersohn-Becker születésének 150. évfordulója alkalmából készült. Rendhagyó módon nem művésszé válásának útját követhetjük nyomon elsősorban, hanem az emberi létezéssel kapcsolatba hozható reflexióit. Munch műveivel való dialógus rendkívül dinamikussá teszi a kiállítást. A tárlat rávilágít, hogy a modernitás fordulópontján mindkét művész sajátos válaszokat adott az élet, a halál, életkorok és társadalmi szerepek minden korban aktuális kérdéseire.
A kiállítás 2026. május 31-ig látogatható az Albertinumban.
Borítóképen: Paula Modersohn-Becker: Gyászoló asszonyok menete 1902, tartós letétben Niedersächsisches Landesmuseum Hannover (Fotó: Juhos)
[1] Paula Modersohn-Becker korai recepciójához lásd: Paula Modersohn-Becker, Katalog Schirn Kunsthalle Frankfurt 8. Oktober 2021 – 6. Februar 2022, hg. von Ingrid Pfeiffer, 50-52.
[2] 1912 – Mission Moderne. Die Jahrhundertschau des Sonderbundes, hg. von Barbara Schaefer, Wallraff-Richartz-Museum, Köln 2012, 594, 597.
[3] Német Regina: Az életreform-mozgalmak eszmei háttere és civilizációkritikai szerepe. Jog – Állam – Politika V. évfolyam. 213/3. szám 81-109. https://dfk-online.sze.hu/images/J%C3%81P/2013/3/n%C3%A9meth.pdf
[4] Első teljes kiadás: Paula Modersohn-Becker in Briefen und Tagebüchern, hg. von Günter Busch und Liselotte von Reinken, Frankfurt am Main 1979.
