A Chemnitz2025 Európa kulturális fővárosa projekt egyik kiemelt eseménye a Museum Gunzenhauser „European Realities” című kiállítása, mely a 1920-as és 1930-as évek európai realizmus mozgalmait mutatja be. A tárlat mintegy 300 alkotást vonultat fel Európa különböző országaiból, köztük magyar műveket is, melyeket a Magyar Nemzeti Galéria és az Ernst Galéria kölcsönzött. Az új tárgyiasság európai jelenségként mutatkozik be a múzeum teljes kiállítási kapacitását kihasználva. Ezzel az eddigi legnagyobb kiállítást láthatjuk ebben a témában.
A két világháború közötti művészetben fellendülő realizmusmozgalmaknak sokféle neve volt, többek között új tárgyiasság, Novecento, Nové realismy, Nuovo Realismo, Realismo Mágico, Pittura Metafisica Magischer Realismus, neue Sachlichkeit. Az avantgárd mozgalmak után jelentkező új realizmus Európa-szerte tapasztalható volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a chemnitzi Museum Gunzenhauser kiállításának rendkívüli, eddig példa nélküli volumene, mely 20 országból mutat be mintegy 300 műalkotást, köztük kevésbé ismert művészeket is.
Az új tárgyiasság, neue Sachlichkeit, elnevezés a mannheimi Kunsthalle igazgatójától, Gustav Friedrich Hartlaubtól származik, aki éppen 100 éve rendezett ezzel a címmel kiállítást a német expresszionizmust követő új realista mozgalmaknak. A kiállítást Mannheim után „European Realities” címmel a chemnitzi König-Albert-Museum termeiben is bemutatták. Erre az eseményre emlékezik a Museum Gunzenhauser kiállítása. De nem ennek a tárlatnak a rekonstrukciójára vállalkozik a tárlat, hanem egy európai perspektívát tár elénk.
A művészetet az 1920-as évektől kezdve jelentős társadalmi változások jellemezték. Az első világháború több millió emberéletet követelő katasztrófája után Európában új nemzetállamok jöttek létre. Az új parlamentáris-demokratikus alkotmányok és a választójog kiterjesztése, valamint a társadalom átrendeződése alapjaiban változtatta meg az életet. A 30-as években a gazdasági válság új totalitárius rezsimek létrejötte újabb változásokat hozott. A művészet minden eddiginél radikálisabban kezdtek kapcsolódni a társadalmi-politikai valósághoz. A művészet nemcsak visszatükrözte a társadalmi jelenségeket, hanem sok esetben éles kritikát is megfogalmazott.
Az európai realizmus mozgalmakban közös az új vizuális nyelv keresése, mely a kor politikai és társadalmi antagonizmusait ki tudja fejezni. Az új realizmus tudatosan visszanyúlik az avantgárd művészetek előtti tradícióhoz, hogy valamilyen módon összekösse az jelent a múlttal, viszont egyáltalán nem szentimentális, inkább száraz és tárgyilagos.
A kiállítás olyan témákra hívja fel a figyelmet, amelyek Európa-szerte megjelentek, mint például az új frizura és öltözködési szokások, a nők emancipációja, új szakmák felvállalása, vagy a városok és szabadidős tevékenységek átalakulása. A szociális lakhatás és a gyári munka is az új művészet tárgyává válik. Az új rend megtalálásának vágya, a technikai haladás, az újrakezdés és az életkedv is megjelent a művekben csakúgy, mint az egzisztenciális félelem és az ideák elvesztése miatti szorongás.
A tárlat első szekciója egy nagyon alapvető műfajjal, a művész önarcképpel foglalkozik. Nem véletlenül, hiszen az identitáskeresés a gyorsan változó világban egy megkerülhetetlen kérdéssé vált. A képeken a művészek nemcsak művészként azonosítják magukat, hanem különböző szerepekben is megjelennek, nem utolsó sorban modern emberkén.
A kiállítás legnagyobb hozadékát viszont a női művészek portréi jelentik. Az 1925-ös új tárgyiasságról szóló első, névadó kiállításon a nők még csak motívumként voltak jelen. A mostani tárlaton kifejezetten női művészek alkotásai is láthatók. A nők sokáig nem vehettek részt hivatalosan a művészeti életben. A két világháború között a nők először tanulhattak állami művészeti akadémiákon és valóságos forradalmat hoztak. A művészi identitás keresése és új önbizalom meg is mutatkozik a női művészek alkotásaiban. Olyan nevekkel találkozunk, mint zágrábi akadémián tanult Cata Dujšin-Ribar, a német Lotte Laserstein, Kate Diehn-Bitt vagy a spanyol Ángeles Santos Torroella.
Cata Dujšin-Ribar: Önarckép vörös sállal, 1930 (Museum of Fine Arts Split)
A nők új identitása nemcsak itt, hanem az egész kiállításon hangsúlyos. A két világháború közötti évek nagy politikai változásainak hozadéka volt, hogy a nők társadalmi szerepe megváltozott: munkába álltak, egzisztenciát teremtettek. Sok európai országban bevezették a nők szavazati jogát és a közéletben is szerepet vállaltak. A képek a nőket teljesen új szerepekben ábrázolják: már nemcsak az anyaság áll a középpontban, hanem a munkába járó, divatosan öltözködő és a társadalmi életben aktívan részt vevő nő.
Nagyon izgalmas a családi életet és a gyermekek világát bemutató szekció is. A téma bemutatása rendkívül jól sikerült, habár a néző valószínűleg nem ezt a valóságot szeretné látni. Az osztrák Ernst Nepo 1929-ben készült családi portréján a családtagok közti távolságtartás dominál. (Nepo egyébként 1933-ban belépett Hitler nemzetiszocialista pártjába)
Ernst Nepo: A Keller család portréja, 1929 (Tiroler Landesmuseum, Ferdinandeum, Innsbruck)
Kissé lehangolóan hatnak a gyerekeket ábrázoló alkotások is. Otto Dix 1921-es Lány vasárnap című képén egy szépen felöltöztetett, ápolt külsejű lány magányosan, már szinte magába roskadva ül egy jómódú polgári lakás szobájában. Talán arra vár, hogy a szüleivel elinduljanak a szokásos vasárnapi programra (templomba vagy látogatásra). Az ablakon keresztül ráadásul egy rideg, személytelen városi világ tárul elénk.
Otto Dix: Lány vasárnap, 1921 (Kunstsammlungen Chemnitz - Museum Gunzenhauser)
August Jansen: Lánygyermek portréja, 1926 (Art Museum of Estonia, Tallin)
A képeken nagyon jól tükröződik az új és felgyorsult életforma és a városi lét emberi kapcsolatokra és egészségre való hatása. A művészek nagyon érzékenyen és sok esetben kritikusan mutatják be a társadalmi változások negatív hozadékait is. Emanuel Famíra Civilizáció című 1927-ben készült képe egy elegánsan öltözött nőt és egy munkásruhában ábrázolt férfit mutat be, akiknek sem egymással, sem a nézővel nincs kapcsolatuk. A háttérben ablaktalan magasházak tömbjei láthatók, melynek láttán a civilizáció szót inkább időzőjelbe tennénk.
Emanuel Famíra: Civilizáció, 1927 (National Galery Prague)
Az 1920-as évek művészetének másik fontos motívuma a sport. A két világháború közötti években tömegjelenséggé váltak az olyan sportesemények, mint a kerékpárversenyek, futball- és teniszmérkőzések. Az 1920-as évek sportfellendülése is szorosan összefügg azzal, hogy a sporteseményeket több tízezer ember követhette a rádióban. A sport és a rádióhallgatás először vált a képzőművészet tárgyává.
Számos illusztrációt láthatunk a luxemburgi Jean Jacoby-tól, aki az olimpiák eseményeit örökítette meg. Jacoby Straßburgban tanult az École des Beaux-Arts-ban, s ugyanitt 1926 és 1934 között több újságnak és kiadónak dolgozott illusztrátorként. Az akkor legnépszerűbb sportolókról és sporteseményekről készített illusztrációkat, köztük a boxoló Max Schmellingről is. 1936-ban Schmelling az afro-amerikai Joe Louis ellen sikeres mérkőzést vívott, melyet az évszázad egyik legnagyobb mérkőzéseként tartanak számon. A nemzetiszocialista propaganda kisajátította magának ezt a győzelmet, és azt a fehérek feketék elleni harcává stilizálta.
Neves sportolók és sportesemények mellett találunk képeket a hétköznapi sport illetve szabadidős tevékenységekről is. Itt kell megemlíteni Patkó Károly Fürdőzők című munkáját is. Patkó Károly a 20-as évek új klasszicizmusának jelentős magyar művésze, s egyike volt azoknak, akik a Római Akadémián tanulhattak állami ösztöndíjjal. A szintén római ösztöndíjas Aba-Novák Vilmos is szerepel a tárlaton a Cirkusz című a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából.
Egy külön szekciót szenteltek a kurátorok az éjszakai életnek. A 20-as évek mai napig a hedonizmus szimbóluma. Nem véletlenül, hiszen az első világháború borzalmait átélt nemzedék gyakran a függőségekbe és mértéktelenségbe menekült. A városi léttel együtt az anonimitás és a morális hanyatlás is felütötte a fejét. A metropoliszok világát látjuk a képeken: de nemcsak a bárok és kávéházak világát, hanem például a prostitúciót is.
Otto Dix: Búcsú Hamburgtól, 1921 (Kunstsammlungen Chemnitz – Museum Gunzenhauser)
Az emberábrázolás a témája a következő nagy egységnek, ahol nagyon sok műalkotás érzelmileg kiüresedett embereket ábrázol. Tárgyilagosan, mondhatni hűvösen viselkednek, zárkózottak. Tipikus tárgyaikkal és attribútumaikkal jelennek meg egy rájuk jellemző szociális környezetben. Ebben a részben kapott helyet az ugyancsak római iskolás Medveczky Jenő Nővérek című képe. A festmény két sematizált női alakot ábrázol az egyéniség és érzelmek minden jele nélkül. Nem hiányozhatott a kiállításról a Kontuly Béla Barátnők című képe sem. A hideg tónusú kép az új tárgyiasság távolságtartó objektivitásának mintaképe.
A „European Realities” című kiállítás nemcsak a realizmus mozgalmak ismert képviselőit mutatja be, hanem számos eddig ismeretlen alkotást is. A kiállításnak sikerült új távlatokat nyitnia a korszak művészetének kutatásában azzal, hogy az európai hálózatban gondolkodva a művészek közötti nemzetközi kapcsolatok feltérképezésére vállalkozik. Egy külön teremben lapozgathatjuk végig számtalan művész vázlatos életútját: hol tanultak, mely városokban és nagyobb kiállításokon fordultak meg. Magyar nevekkel is szép számban találkozhatunk, mint Kontuly Béla, Gábor Jenő, Patkó Károly, Medveczky Jenő, Singer-Weinberger Ilona.
De nemcsak itt, hanem az egyes képek mellett is feltüntették a művészek életútjának európai állomásait, hiszen a művészek közötti kapcsolat az 1920-as és 1930-as évek művészetében központi szerepet játszott. Maga a kiállítás is számtalan európai múzeummal való együttműködés révén jött létre. A korszak realizmus mozgalmainak feltérképezését valóban csak így, európai léptékben lehetett megvalósítani.
Borítóképen: részlet Ernst Neuschul: Két fáradt asszony című képéről (1925 körül, Berlinische Galerie, Landesmuseum für Moderne Kunst)
