Múzeumcsinálók címmel indul legújabb sorozatunk, melyben olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete online megjelenés alatt áll, elérhetőségéről beszámolunk majd!
Addig is szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
Az örökre elment kiválók tetteinek méltatásakor kezdetben még tobzódó jelzők, a talentumról való számadás egyértelműen pozitív többlete fokozatosan a kiforrott értékrendhez idomul, s elhalványulnak a személyiségjegyek, az életben talán mindennél fontosabb karaktervonások. Ez teljesen természetes működése az egymást váltó generációk emlékezetének. Az utódokat azonban arra kötelezik az elődök által megteremtett eredmények, hogy a tisztes munkát erényként és példaként mutassák fel a fiatalabbaknak, s hogy megőrizzék a közösségük szolgálatában kiemelkedően teljesítők emlékét.
Több oka is volt, hogy az 1950-es és 1960-as évek a magyarországi múzeumügy virágkorát jelentették. A legfőbb bizonyára az volt, hogy a paraszti kultúra és a kézműves tradíció, egyáltalán Magyarország népességének hagyományos életmódja minden korábbinál gyorsabb és áthatóbb átalakuláson ment át. A modernizáció folyamatai akkor is visszavonhatatlan változásokat eredményeztek, ha valós történései ellentmondásosak voltak. Ez az időszak a vidéki múzeumalapítások virágkora. Jellemző volt, hogy a kisebb-nagyobb közösségek, hangsúlyosan települések és történeti kistájak népe megtalálta a maga múzeumcsináló emberét, ezek az emberek pedig az életüket tették rá, hogy közösségük tárgyi és szellemi örökségének múzeumokat emeljenek. Ahogyan Nyírbátorban Szalontai Barnabás, az akkori Szabolcs-Szatmár megyében Vásárosnaményban Csiszár Árpád, Mátészalkán Márton Árpád majd Farkas József, Vaján Molnár Mátyás és jeles társaik, úgy másutt Asztalos Istvánok, Csete Balázsok, Csiha Antalok, Dala Józsefek, Lukács Gáspárok, Nagy Gyulák, Pap Miklósok, Pap Arzénok, Szűcs Sándorok, és más kiválóságok teremtették meg az 1963-ban megyei múzeumi szervezetekké tömörülő vidéki intézmények igen jelentős részét. Zömmel tanáremberek, pedagógusok, akik hangsúlyosan számíthattak tanítványaik támogatására.
Szalontai Barnabás 1919. január 8-án Ilosván született, a debreceni és a pécsi egyetemen jogi tanulmányokat folytatott. Nyírbátorban járási jegyzőként tevékenykedett, majd 1952. február 16-tól 1963. január 31-ig a II. számú általános iskola állományában dolgozott. Lényegében ez alatt a tíz esztendő alatt született meg a Báthori István Múzeum.[1] (Az alapítás hivatalos időpontja 1955. május 1.)
Az élettörténetnek ez a szakasza tipikusnak mondható. A gyűjtemény létrehozásáért házaló, annak elhelyezésére és bemutatására alkalmas helyiségekért, majd az önálló múzeumépületért kilincselő, az örökölt, jellemzően lelakott múzeumra új tetőért kuncsorgó, szívósan kapcsolatokat, támogatókat kereső vidéki értelmiségi – aki közben maga is tanulta a múzeumi szakmát – jellemző szereplője volt mind a vidéki kisvárosnak, mind a múzeumügynek.[2] Az önmegvalósításban, nem mellesleg a helyi és országos hatalommal való viszonyban megnyilatkozó emberi habitus, karakter persze egyéni, de maga az életpálya tipikus. S ez a sajátos státus meghatározta természetesen a szakmai teljesítmény lehetőségeit, arányait és irányait is, amit erősen befolyásolt a felépített kapcsolatrendszer, de a helyi közösség mindenkori elvárása is. Nyírbátor kulturális önazonosságában jószerével komplementerként jelent meg az épített örökség, a Báthoriak kultusza, az ezeket is magába foglaló, kibontakozó zenei-közművelődési szerepkör, valamint a múzeum: a kulturális intézménynek sokirányú kapcsolatot kellett ápolnia. Szalontai Barnabás ebben roppant eredményes volt, s a megye múzeumi szakembereitől a főiskola és a levéltár történészeiig, a debreceni egyetem szakembereitől jeles művészettörténészekig, a kulturális szaktárca hivatalnokaitól országos múzeumok főigazgatóiig építette fel a maga szakmai hátországát. Mindez szorosan összefüggött Nyírbátor kulturális felemelkedésével, várossá válásával is, amit a közösség megfelelő módon igyekezett meghálálni Szalontai Barnabásnak.[3]
Legmaradandóbb szakmai teljesítményének azonban a nyírbátori múzeum létrehozását és felépítését tarthatjuk. Az intézmény megalapozásában és működtetésében, ahhoz kapcsolódóan a tájmúzeumi szerepkörnek megfelelő lokális és regionális muzeológiai, közművelődési, tudományos és tudományközvetítő szerepben gyökerezik az élete második felét kitevő, kiteljesedett tevékenysége.
1955. május 1-jén még a Művelődési Otthon két helyiségében nyílt állandó kiállítás a szerveződő múzeum tárgyaiból, 1961. november 19-én azonban már a múzeum méltó otthonában, az egykori minorita rendházban hallgathatták az érdeklődők az új állandó kiállítást megnyitó Ortutay Gyula – kutatásaival a térséghez is kötődő néprajztudós – szavait. A következő két évtizedben a gyűjtemények gyarapodásával, a múzeumépület újabb egységeinek felújításával párhuzamosan, a város jeles évfordulóihoz is igazodva több állandó kiállítás, s számos időszakos tárlat tanúskodik majd a közgyűjtemény tevékenységéről, hangsúlyosan Szalontai Barnabás fáradozásának eredményéről. A kiállítások és a közművelődési tevékenység kapcsán utalni kell kiterjedt tudománynépszerűsítő tevékenységre is.
A múzeum mindenkori igazgatója egy kisváros tudósa is, intézménye pedig szinte elkerülhetetlen látványosság a külföldi vendégtől a mindenkori hatalom korifeusaiig mindenkinek, tehát az ismeretek, a tudás átadásának fontos szereplője, illetve helyszíne. Szalontai kiterjedt publikációs tevékenységet is végzett ezen a területen: kiállítási katalógusokat, a várost és műemlékeit bemutató vezetőket, hírlapi cikkeket közölt nagy számban. 1994-ben a Báthori István Múzeum Néprajz és helytörténet címmel önálló kötetben jelentetett meg válogatást ismeretterjesztő írásaiból.[4] Ezek valódi jelentőségének megértéséhez természetesen nem a mai vidéki napilapok arculatára kell gondolnunk, hanem arra az időszakra, amikor még valódi vidéki sajtó volt, kulturális rovatuk volt a lapoknak, valódi újságírókkal természetesen, s egy-egy jól megfogalmazott ismeretterjesztő cikk akár tízezrek érdeklődésére számíthatott. Az olvasók többsége számára gyakran ez volt az ismeretszerzés elsődleges forrása. De Szalontai Barnabás az 1970-es években az Élet és Tudományban is cikksorozatban népszerűsítette Nyírbátor és a múzeum tárgyi örökségének emlékeit, illetve tárgyait, s számos ismeretterjesztő kiadványban is híveket szerzett Nyírbátornak és környékének.[5]
Országos visszhangja volt, amikor hosszú, és időként kilátástalannak tűnő munka eredményeként a nyírbátori Szent György templom 1511-ben készült stallumainak egy része hazatért a kisvárosba és elfoglalta helyét a Báthori István Múzeum kiállításában. Munkáját 1970-ben Állami Díjjal ismerték el, ő volt akkor ennek a díjnak az első múzeumi kitüntetettje.
Bár 1981-ben keltezett önéletrajzában azt említette, hogy a mezőkövesdi gimnáziumban kedvenc tanára, Dala József és a matyó kisváros miliője csepegtette belé a népművészet iránti érdeklődést, amit bizonyára erősített Ortutay Gyula és több más szakmabeli is, Szalontai Barnabás néprajzi tevékenységének elmélyítésében meghatározó szerepet játszottak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének munkatársai.[6] (A tanszékvezető Gunda Béla majd Ujváry Zoltán révén dán, svéd és más külföldi etnográfusok is megfordultak a nyírbátori múzeumban.)
Szalontai Barnabás az 1980-as évek elején (ismeretlen fotós felvétele)
Szalontai Barnabás néprajzi témaválasztásaiban, szakmai tájékozódásában és munkái megjelentetésben is szerepet kaptak a tanszéki munkatársak: Szabadfalvi József, Dám László és Dobrossy István is. Szakmai támogatásuknak is köszönhető, hogy 1967-ben a Néprajzi Tanszéken bölcsészdoktori címet szerzett, ami betetőzését jelentette a tudományos életpályának.[7] Értekezésében feltárta, hogy a nyírbátori háztartások a 20. században mintegy tíz fazekasközpont termékeit használták, s hogy tárgyi állományukban az ismert alföldi műhelyek (Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Debrecen) készítményei együtt voltak jelen a partiumiak (Rév, Zilah, illetve Nagybánya) portékáival, és a gömöri fazekasok tűzálló sütő-főző edényeivel. Leírta a másodlagos jelentőségű nyírbátori fazekasság históriáját, bemutatta a még tevékenykedő mestereket, s ami a talán munkájában legmaradandóbb: részletezően foglalkozott a kerámiatárgyak „életével”. Nem csupán használatuk alkalmait rajzolta meg árnyaltan, de azt is, hogy az eredeti funkciójukból kikopó cserépedények milyen másodlagos, harmadlagos, akár ötödleges, hatodlagos felhasználást nyertek – a dísztárgytól a csirkeitatóig. Leírta a cserépedények javítását, a foltozásukra, illetve drótozásukra szakosodott vándoriparosok tevékenységét és vándorlását, azokat a service nomádokat, akik tradíciójukban és személyükben kapcsot képeztek a Kárpát-medence népei között.[8]
Az 1950-es évek végétől, 1960-as évek elejétől a hazai etnográfia fokozatosan kitágította vizsgálatainak vertikumát, s a paraszti kultúra mellett egyre nagyobb figyelmet szentelt az egyéb társadalmi rétegek műveltségének, hangsúlyosan például a kézművesség problematikájának. Ennek fontosságát Nyírbátorban hangsúlyozta az egykori mezőváros öröksége, s nem meglepő, hogy Szalontai Barnabás munkásságában szervesült a kézműves műhelyek emlékanyagának gyűjtése, a hagyományos technikák és az előállított javak kiállításokon való bemutatása, és azok tudományos feldolgozása. A másik, ugyancsak főleg a kézművesség körébe illeszkedő, bár leginkább a fogadalmi tárgyak vizsgálata kapcsán gyakran idézett munka 1977-ben jelent meg a Báthori István Múzeum kiadványaként, Viaszöntő népszokás Máriapócson címmel.[9] A votívok készítésének és az offerálás szokásának hagyománya és gyakorlata kapcsán feltárta a máriapócsiak viaszöntő technikáját, akik az 1715-től Mária-kegyhelyként ismert település, 1749-től bazilita rendház búcsúit, illetve búcsúsait kiszolgálták termékeikkel. Máriapócs évi 10–15 búcsúja 1920 előtt találkozóhelye volt a térség népeinek, s ilyen módon a műveltségi javak átadásának és átvételének is valóságos alkalma volt.
Nem élhette már meg Szalontai Barnabás a Nyírbátor múltjában végzett kutatásai összegzésének tekinthető könyve megjelenését.[10] A kötet több annál, amit a címe jelez: a földrajzi, településtörténeti, agrártörténeti és történeti néprajzi alapokból kiindulva mutatja be az egykori mezőváros működését, a hagyományos mezőgazdálkodás ágazatait, s a paraszt-polgári fejlődés társadalomrajzában tükrözteti meg a hagyományos népi építészet változásait. Az oppidum gazdálkodásának és a vele kapcsolatos településfejlődésnek éppen úgy folyamatrajzát adta, mint az építőkultúrának és lakáskultúrának.További kutatási feladatokat is kijelölt: pl. a település – általa „részleges kertességnek” nevezett – funkcionális megosztottságának vizsgálatát. A könyv fontosságát hangsúlyozza, hogy megjelenése óta nem csak egy új nemzedék nőtt fel, de egészében megváltozott Nyírbátor korábbi arculata is.
Szalontai Barnabás 1984. március 5-én hunyt el Nyírbátorban. Személyében egy mindenre nyitott múzeumi ember, a tudomány és a közművelődés elkötelezettje, s több területen eredményes formálója szervezte a Báthori István Múzeum létrejöttét és irányította két évtizeden át a tevékenységét. A helybeliek mellett az egyetemes magyar múzeumügy emlékezetére is érdemes.
Lábjegyzetek:
[1] Németh Péter: Dr. Szalontai Barnabás (1919-1984). Elődeinkre emlékezünk. Almanach, 114-122. Báthori István Múzeum Baráti Köre. Nyírbátor, 2008. Életrajzához: Ulrich Attila: Szalontai Barnabás. Bodó Sándor – Viga Gyula (főszerk.): Magyar Múzeumi Arcképcsarnok, 827. Pulszky Társaság – Tarsoly Kiadó. Budapest, 2002., Viga Gyula: 90 éve született Szalontai Barnabás. Miscellanea Museologica III. 185-190. Herman Ottó Múzeum. Miskolc, 2017.
[2] Szalontai Barnabás: Nyírbátor bibliográfiája. Nyírbátor, 1957.
[3] Németh i. m. 2008. 119-120.
[4] Szalontai Barnabás: Néprajz és helytörténet. Válogatás a múzeumalapító igazgató ismeretterjesztő írásaiból. Szerkesztette: Dám László. Báthori István Múzeum Kiadványai 29. Nyírbátor, 1994.
[5] Entz Gézával: Nyírbátor. Budapest, 1959. és több kiadás.
[6] Kézirat a Báthori István Múzeum adattárában.
[7] Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban. Közlemények a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetéből, 23. Debrecen, 1970., Lásd még: Keresztes György nyírbátori fazekas munkássága. Nyírbátor, 1967.
[8] Szalontai Barnabás: A drótosok. Szabolcs-Szatmári Szemle XIX. (1984) 2. szám 95100.
[9] Báthori István Múzeum Kiadványai, 24. Nyírbátor, 1977.
[10] Szalontai Barnabás: Nyírbátor népi építészete. Studia Folkloristica et Ethnographica 13. Debrecen, 1984.
További kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete online megjelenés alatt áll, elérhetőségéről beszámolunk majd!
