A Kádár-rendszer utolsó éveiben létrehozott nagymarosi Abonyi-Grantner Jenő–tárlat az utolsó állandó emlékkiállításnak tekinthető, amellyel egy modern képzőművésznek állítottak emléket. Ennek a műtárgyanyaga Simontornyán található 1997 óta, azonban az események fejlődésének folyamata rendesen tükrözik a magyar vidéki múzeumi realitás rendszerváltás előtti és utáni helyzetének ingatagságát.[1]
A simontornyai önkormányzat tulajdonában lévő régi épületben helyezték el 1999-ben a 33 gipszplasztikából álló Abonyi-Grantner Jenő (Budapest, 1907–1983) szoborgyűjteményt. A gyűjtemény 1984-ig (1 évvel a szobrász halála után) a képzőművész Százados úti Művésztelepi műtermében volt elhelyezve.[2] Egy döcögős utat bejárva e műtárgyanyag Simontornyára került, ahol a belőle készült kiállítás 1997. július 5-én valósult meg az ottani polgármester (Cserháti Péter), és a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének (MAOSZ) elnöke (Kádár János Miklós) munkájának köszönhetően.
A tárlatot mindösssze közel két hónapig lehetett meglátogatni a Simontornyai Vármúzeumban, amelyet követően azonban a történelmi épületben eluralkodó helyhiány miatt biztosítani kellett az anyag számára egy újabb teret. Nagy nehézségek árán sikerült a simontornyai Vármúzeum volt igazgatónőjének – Endreffyné Takács Mária, helytörténész – elérni 1999-ben, hogy az önkormányzat tulajdonában lévő volt Beszédes úti Iskola épületének felső emeleti termébe kerüljön kiállítva e több évtizedes múlttal rendelkező szoborgyűjtemény.[3]
Annak ellenére, hogy e műgyűjtemény véglegesen lett elhelyezve az új helyszínen, a kiállítás konkrét szerepköre a város kulturális életében még mindig nincs meghatározva. Ezenkívül, a műgyűjtemény Simontornyára történő megérkezését olyan hibák követték, melyek jelentősen amortizálták a szobrok többségének állapotát. Magyarországon, a gipsz-szoborgyűjteményekből álló múzeumi emlékkiállítások nagyon ritkák manapság, s ezeknek a megőrzése nemcsak állományvédelmi szempontból fontos, hanem komoly múzeumpedagógiai és felzárkóztató programok létrehozására is alkalmasak lehetnének.
Mindettől függetlenül a Grantner Jenő-féle szoborgyűjtemény esete szorosan kötődik a rendszerváltás előtt és utáni évek Magyarországán uralkodó múzeumi helyzet viszontagságaihoz. E cikk ezt az ingatag és periferikus valóságot fogja összefoglalni konkrét forrásokra és visszaemlékezésekre hagyatkozva.
Abonyi–Grantner Jenő (Budapest, 1907–1983): Vásárhelyi Pál síremlékmű szoborterv, 1971, gipsz, 21×14×38,5 cm, Simontornya, Vármúzeum
A rendszerváltozás előtt és után
Dudás Barbara művészettörténész 2022-es előadása szerint az 1960-as évek eleje és a nyolcvanas évek vége között Magyarországon már hozzávetőleg 20 képzőművész életművét feldolgozó emlékmúzeum létezhetett, amelyek létrehozását nemcsak az örökösök (vér szerinti vagy jogi örökösök), hanem az oldalági leszármazottak kezdeményezték.[4]
A Kádár-rendszer alatti közművelődési politika támogatta ezeket a kezdeményezéseket. Egyrészt azért, hogy fellendüljön a megyei vagy járási települések idegenforgalma, másrészt hogy a kisebb települések is fel tudjanak nőni a fővárosi múzeumok szintjére.[5]
A gyűjteményeket befogadó intézményeknek kötelességük volt a közművelődési szerepet betöltve bemutatni és hozzáférhetővé tenni ezeket a műalkotásokat, azonban a nyolcvanas évek végén a szakemberhiány és egyéb problémák miatt egyes muzeális műgyűjtemények (pl. Szántó Piroska- és Dési Huber István-gyűjtemény Szombathelyen) nem részesültek megfelelő elhelyezésben. Az így létrejött állapotokat továbbtetézték a rendszerváltás utáni átszerveződések.
A bekövetkezett állami és közigazgatási változások nem mindig tudtak megértők és elfogadóak lenni ezekkel e gyűjteményekkel, s emiatt az esetek többségében a helyi városi múzeumban lévő tárolás lett az utolsó mentsvár a műgyűjtemények számára. Bizonyos esetekben pont az önkormányzati közigazgatás próbált „megszabadulni” ezektől a muzeális gyűjteményektől. Ennek az egyik példája az Abonyi-Grantner Jenő szoborgyűjteménynél fedezhető fel, amelynek darabjai az 1930 és 1983 közötti magyar szobrászművészet legfontosabb állomásaihoz tartoznak.
Egy feldolgozatlan életmű tanulságai
A Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész és pedagógus megmenekült hagyatékának műtárgyai a XX. századi magyar szobrászat legfontosabb pillanataiban készültek el. Ezek közül elsőként meg kell említeni a római ösztöndíjas időszak alatt elkészült Árpád-házi Szent Erzsébet gipszszobor megmaradt terrakotta fejtanulmányt. Az 1933 és 1935 közötti római ösztöndíjas időszak után készíthette el, viszont az eredeti gipszszobor a II. világháború viszontagságai alatt tűnhetett el.
Abonyi–Grantner Jenő (Budapest, 1907–1983): Gerelyhajító, 1951/52, patinázott gipsz, 48×17×60 cm, Simontornya, Vármúzeum
Ugyanakkor megemlíthető a meg nem valósult „Gerelyhajító” című szobor tanulmányterve is, amely sportpolitikai üzenete miatt eredetileg a budapesti Népstadion szoborparkjába került volna. E gyűjtemény olyan szoborterveket is tartalmaz, amelyek a II. világháború utáni újjáépítést követően kibontakozó köztéri szobrászat érdekes darabjainak is számítanak, mint pl. a pécsi Hunyadi János lovasszobor terve, vagy a budapesti Dózsa György–szoborcsoport központi figurája.
Abonyi–Grantner Jenő (Budapest, 1907–1983): A pécsi Hunyadi János lovasszobor pályaterve, 1951, bronzírozott gipsz, 39×18×55 cm, Simontornya, Vármúzeum
Annak ellenére, hogy a szobrászművész szinte mindig a legjobb pályaterveket tudta beadni a zsűrinek, egyes művei egyszerűen csak azért buktak el, mert egyes kollégái (pl. Pátzay Pál vagy Kiss István) közelebb álltak a tűzhöz. Egy másik elbukott köztéri pályaterv lehetett az 1959-es Tanácsköztársaság-évfordulóra tervezett szobor, melyen a hősi pózba álló meztelen férfialak szinte kirobbanó erővel hívja fel a tömeg figyelmét az esemény fontosságára. A szobrászművész ezen kívül olyan állami megbízásokat is elvállalt és megvalósított az 1950-es és ’60-as években, amelyek elkerülték a művészettörténeti összefoglalók vagy a szakma figyelmét, azonban a hazai köztéri szobrászat szintúgy fontos darabjainak számítanak.
Az 1959-es „Tanácsköztársaság emlékműterv” a nagymarosi tárlaton, 1987. április 19., Fotó: Abonyi–Grantner Jenő – hagyaték
Példaként kiemelhető a Győrben lévő 1954-es dunai árvíz emlékmű egyik tanulmányterve, amelyen a menekülő és kétségbeesett lakos az esemény központi alakjaként tűnik fel. Emellett ott van az orosházi Radnóti büszt tanulmányterve is, amelyen a hitelességre való törekvéssel együtt a gyötrődő író és költő valódi arckifejezése látható. Mindemellett fontos megemlíteni az 1950-es években a művész által megvalósított budapesti köztéri szobrok (pl. a Thököly Imre szobor) terveit, amelyek a magyar történelmi szobrászat megreformálásának céljából jöttek létre.
Végezetül érdemes megemlíteni a művész elpusztult opus magnumát, amely a „Zsákos” nevet viseli. E monumentális méretű szobor, amelyet a művész egyszer sem tudott kiönteni bronzba és élő módon prezentálni, a képzőművész szellemi hagyatékaként kell tekinteni. A művész már az 1960-as és 1970-es években kevesebb állami megbízást kapott, és már nem volt annyira ereje teljében mint pl. 1930-as, ’40-es, és ’50-es években. E torz és egyben szigorú arckifejezéssel ellátott karakter a folyamatosan gürcölő és az élet csalódásait magán hordozó csalódott személynek volt az önreflexiója, amely beleillett az 1960-as évek önkritikus realista stílusába is. Ennek végezetéül érdemes azt kihangsúlyozni, hogy e szoborgyűjtemény egyedinek tekinthető az összetételt és a származást illetően, viszont az eredeti helyszínről való kimentés és az első bemutatási próbálkozások nemcsak szakszerűtlenek voltak, hanem intézményi háttértámogatással sem rendelkeztek.[6]
A „nagymarosi affér”
A Kádár-rendszer alatt a nagymarosi Abonyi-Grantner Jenő–tárlat utolsó képzőművészeti emlékkiállításnak tekinthető, amely áldozata lett a rendszerváltozás utáni jogi és szerkezeti átváltozásoknak. A művész örökösei (Grantner János és Grantner Ákos) és Arató András – a MALÉV volt osztályvezetője – valószínűleg úgy vélték, hogy e kiállítás növelni fogja a térség idegenforgalmi vonzását a verőcei Gorka Géza Emlékmúzeum és a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum mellett.
A nagymarosi emlékkiállítás leporellójának főcímlapja, Fotó: Abonyi–Grantner Jenő – hagyaték
Azután, hogy az akkori tanácselnököt – Niedermüller Ferenc – sikerült meggyőzni a gyűjtemény előnyeiről, 49 műalkotás lett lassanként elhelyezve a Váci út 29-es számú épület mindkét termében.[7] Csakhogy, már az 1987. április 19-i megnyitó alatt komoly problémák kezdtek felmerülni. Nemcsak, hogy nem kapott értesítést a tárlatról a váci Vak Bottyán Múzeum intézetvezetője, hanem olyan kulturális intézmények (pl. Magyar Nemzeti Galéria), vagy állami szervezetek (pl. Művészeti Alap) sem kaptak tájékoztatást, amelyeknek szerepköre abban az időben létfontosságú volt a gyűjtemény és a tárlat jövőjének vonatkozásában.[8] Az emlékkiállítás nem kapott publicitást a sajtón vagy a rádión keresztül, illetve az épület állaga nem volt alkalmas a gyűjtemény befogadására és prezentálásra.[9]
Niedermüller Ferenc (Nagymaros tanácselnöke) a „Grantner Jenő szobrászművész emlékkiállítás” megnyitóján, 1987. április 19., Fotó: Abonyi–Grantner Jenő – hagyaték
(Hübner) Hartai Sára (A művész özvegye) és Grantner János a nagymarosi „Grantner Jenő szobrászművész emlékkiállítás” megnyitóján, 1987. április 19., Fotó: Abonyi–Grantner Jenő – hagyaték
Egy felújítási tervezet komoly döntésre kényszerítette volna a nagymarosi tanácsi testületet, s a későbbi önkormányzati testületet is. E pillanat a rendszerváltozás utáni első polgármesteri választások alatt dőlt el, amelynek áldozata lett az Abonyi-Grantner Jenő–emlékkiállítás. Egyrészt az új polgármester – Ormándy József – esztétikailag visszataszítónak tartotta a szoborgyűjteményt és elindított egy folyamatot, amely ellentmondott az 1975. évi 19. számú a muzeális emlékek védelméről című rendeletnek. E törvény előírta, hogy a tanácsok által birtokolt műgyűjtemények muzeális közgyűjteménynek számítanak.[10]
Mindemellett a szoborgyűjtemény állományvédelmi állapota egyszer sem kapott felmérést a Képző- és Iparművészeti Lektorátus részéről, s a polgármester intézkedései révén szét lett hordva a település 2 intézményeiben (Művelődési Ház és Könyvtár, Fehérhegyi úti iskola).[11] Csak néhány gipsz-szobor maradt sérült állapotban a Váci út 29. épület pincéjében vagy udvarában, illetve kettő műtárgy közül az egyik elpusztult, s a másikat pedig ellopták.[12] A művész egyik fiának (Grantner János) levéléből nyilvánvalóvá válik, hogy 1991 és 1993 között a Grantner-család tagjai pontatlan és hiányos értesüléseket kaptak a kiállítást illetően, azonban az önkormányzat az esetleges pereskedések miatt úgy döntött, hogy inkább elősegíti a műtárgyak átszállítását egy másik helyszínre.[13]
Mindkét fél igyekezett találni egy végső megoldást a probléma kezelésére, mint például a művész özvegye felvette a kapcsolatot az 1990-as évek elején Ráday Mihállyal, illetve Grantner János a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának jogi tanácsadásokat nyújtó dr. Győri Erzsébet ügyvédasszonnyal egy újabb helyszínt próbáltak találni a műgyűjtemény számára, amelynek legtöbb tárgya komoly sérüléssel rendelkezett. Valószínűleg 1995. október és november között jött össze az a megoldás, hogy a simontornyai önkormányzat hajlandó befogadni a gyűjteményt.[14]
Konklúzió
Az Abonyi-Grantner Jenő szoborgyűjtemény esete egy olyan helyzetet tükröz, hogy a szakemberhiány, az előítéletesség, vagy a marketingelés hiánya súlyosan károsíthat egy kulturális örökség ápolását. Ennek fényében érdemes lehetne több energiát fordítani egy olyan állami szervezet létrehozására, amely ezeket a képzőművészeti emlékkiállítások muzeális gyűjteményeit ápolja és feldolgozza.
Jegyzetek:
[1] A cikk megírásához szükséges anyagok megszerzésében nagy segítség volt számomra Bányai Alfonz szobrászművész, Dudás Barbara művészettörténész, Nándory Judit (Grantner Ákos özvegye), Grantner János, Mándliné Szabó Katalin, Máté Imréné (Simontornyai Vármúzeum igazgatónője) és Dr. Buzinkay Péter György (MNM–Főigazgatóság, főigazgatói főtanácsadó).
[2] A Százados úti Művésztelepen Abonyi-Grantner Jenő volt műtermében Várnagy Ildikó szobrászművésznő műterme található.
[3] Endreffyné Takács Mária 1974-től 2010-ig vezette a Simontornyai Vármúzeumot, azonban 2023-ban halt meg.
[4] Dudás Barbara: Életműkiállítások. Emlékmúzeumok születése és halála, KEMKI, A bomlás virágai – Az 1980-as évek magyarországi művészete, konferencia, 2022. május 14. [6. Dudás Barbara: Életműkiállítások. Emlékmúzeumok születése és halála]
[5] Dudás Barbara: Életműkiállítások. Emlékmúzeumok születése és halála, KEMKI, A bomlás virágai – Az 1980-as évek magyarországi művészete, konferencia, 2022. május 14. [6. Dudás Barbara: Életműkiállítások. Emlékmúzeumok születése és halála]
[6] Sajnos Abonyi–Grantner Jenő, Búza Barna, és Ispánky József szobrászok műterme számíthattak a legszerencsésebbnek abban az értelemben, hogy a többi kollégák (pl. Pándi Kiss János és Antal Károly) hagyatéka az örökösök hanyagsága miatt vagy elpusztult, vagy néhány műtárgy a Magyar Nemzeti Galériába került.
[7] Ugyanannak az épületnek egy másik sarkában egy helytörténeti-néprajzi kiállítást hoztak létre, amely pár évvel ezelőtt beépült a Nagymarosi Sváb Tájház kiállításának anyagába.
[8] A váci múzeum intézetvezetőjének meghívása a kiállítás megnyitóra abban az értelemben lett volna fontos, hogy egyrészt a szobi járáshoz tartozó Nagymaros a váci Vak Bottyán Múzeum érdekeltségébe tartozott. Másrészt, csakis a váci múzeum lett volna az egyetlen hely, ahova el lehetett volna helyezni a műgyűjteményt amennyiben a nagymarosi testület nem igényelte volna.
[9] Mándliné Szabó Katalin (a nagymarosi művelődési ház és könyvtár volt igazgatónője) visszaemlékezéseire hagyatkozva az 1987-es nagymarosi kiállítás megnyitóra sikerült a Váci út 29-i épülete rendbe hozatni. Ennek dacára már akkor lehetett tudni, hogy pár év múlva muszáj lesz felújítani.
[10] Dr. Hámori János (szerk.): Múzeumi törvény és végrehajtási utasítása A muzeális közgyűjtemények ügyrendi szabályzata, Budapest, Központi Múzeumi Igazgatóság, 1984, 5. oldal
[11] Egy 1991. január 20-i levélben Grantner Ákos felajánlotta Ormándy Józsefnek, hogy a műemlékvédelemben megszerzett tapasztalatait felajánlja mint szakmai segítség a nagymarosi polgármesteri testületnek, hogy a Váci út 29-i épületen belül ne jelentkezzenek műemlékvédelmi kockázatok. Grantner Ákos özvegyének visszaemlékezései szerint egyszer sem érkezett válasz a nagymarosi polgármesteri testülettől.
[12] A Mándliné Szabó Katalinnal folytatott interjúm alatt derült ki, hogy a „Zsákos” című gipszszobor az elszállítás alatt ment tönkre, s az összetört darabokat kukába dobtak és a család erről nem kapott hivatalos értesítést. Ugyanakkor a „Toldi” című gipszszobrot valami miatt eltüntették a Fehérhegyi úti iskolából.
[13] Sajnálatos módon semmiféle ajándékozási szerződés nem jött létre a művész örökösei vagy özvegye és a nagymarosi tanács között, amelyre lehetett volna hivatkozni amennyiben a műtárgyakat rongálás éri.
[14] Szabó Gábor szobrászművésszel 2024-ben folytatott interjú során kiderült, hogy valószínűleg a Magyar Alkotóművészek Országos Szövetségének elnöke – Kádár János Miklós – hozzájárulása is kulcsfontosságú szerepet kapott annak érdekében, hogy a simontornyai önkormányzat befogadhassa ezt a gyűjteményt.
Borítókép:
Abonyi-Grantner Jenő a „Zsákos” című szobor mellett áll. Százados úti Művésztelep, 1972. május 2., MTI AF_LED197205020017
