"Ólom a lélek, kő a szív, s szuszogva nyög az élni akarás." Balázs János festőművész sorai azt az elpusztíthatatlan őserőt méltatják, mely talán a kisebbségek fájdalmas és a többségi társadalomra nézve szégyenletes sajátja, de mely erőforrás mégis csak valamiféle elvehetetlen szabadságot ad az úgymond naiv alkotók kezébe, mintha azt mondanák – megint csak Balázs Jánost idézve – "nem sajnálom, ha a valóságot összekeverem azzal, ami álom."
Azért érdemes a naiv jelző elé legalább egy úgymond-ot odabiggyeszteni, mert a szó eredetileg ártatlant jelent, utalva egy ösztönös, szabad, akadémiai szabályoktól független alkotásmódra, amely hitelesen közvetíti az érzelmeket és a személyes történeteket. Mondjuk hát inkább, hogy egy autonóm kifejezésmód lehetőségét kínálhatja a korlátoktól mentes művészeti attitűd, hasonlóan helyre téve már az elején az autodidakta fogalmat is, mely hozzáállás az önmagunkat képző, fejlesztő attitűdöt is jelentheti, ennek okán tiszteletet, odafigyelést, érdemi megítélést feltételez. Végül mindenképpen az adott stílusjegyek, mint ikonikus jelzőfények, megvilágítják az egyes alkotásokat, irányt mutatva a mi nézelődésünknek, befogadásunknak is, és immár megértve, megint csak Balázs János sorait visszhangozzuk: Voltunk, vagyunk s leszünk, sorsunkban körkerék.
A roma női művészet a narratíva izgalmas szűkítése, hiszen két aspektust is magában hordoz: az alkotó felé támasztott értelmezési keretek által szabott határokat és azok áthágását, valamint a sokszoros hátrányt, a kihasznált, lemeztelenített női testkép helyett az univerzális, személyes és kortárs vállalás aktuális fontos kérdését. A női sors számos esetekben megmutatkozó tehetetlensége közös tapasztalásunk, éppen ezért az olyan női alkotók, akik önazonosan képesek képviselni saját magukat, identitásukat, kultúrájukat, transzgenerációs mintáikat, tapsot és főhajtást érdemelnek. Pláne így, nőnap közeledtével.
Az Eötvös10 Művelődési Ház közösségi térben Teri a házban elnevezéssel nőnapi programok várják a látogatókat, mely események között a Nem csak címmel rendezett kiállítás roma kortárs művészek munkáiból válogat. A Romano Kher Budapesti Roma Művelődési Ház tárlatán a nagyrészt az intézményi gyűjteményéből szemezgetve, a kurátorok azt a kérdést járják körül, miért csak egyetlen kitüntetett nap van vajon, amikor a nőket ünnepeljük? Miért ilyenkor fordulunk a női alkotók munkáihoz? Milyen tartalmakat keresünk bennük? Hogyan értelmezzük a kapott figyelmet? A lehetséges válaszok nem konkrét felismerések révén érkeznek el hozzánk, sokkal inkább az az érzésünk, mintha egy filmet néznénk. A nőiség filmjét. A mindenkori nő filmjét, aki hordhat fekete kendőt, mint Oláh Mara sirató asszonya, lehet farmerben, meztelen hátát mutatva, a magasba tartva virágos kendőjét, akár egy fiatal és erős szabadságharcos, lehet fölénk magasodó ősanya, mint a létezés temploma, magában hordozva anyáit, lányait, húgait, megannyi nősorsot, és lehet a mindenkori nő, akin a férfi pusztító-teremtő erő uralkodik, megveti rajta a lábát, gyarmatosítja, megszelídíti, birtokolja, védelmezi, definiálja.
A kiállítás nem nagy, ám annál fontosabb. Éppen mondanivalója okán. És éppen 2025-ben. Mert beszélnünk kell arról, hogy mit jelent egy alkotónak olyan életfonal-jellemzőkkel teremteni, mint a nőiség, a származás és a korszellemnek kitettség kérdései. Ezek halmozott rétegek, mindnek lefejtése ismerkedés önmagunkkal, saját magunk elfogadásának, felkutatásának, szeretetének, becsülésének véget nem érő gyakorlata. Tudni, kik vagyunk, mit érünk, miért vagyunk fontosak, mire vagyunk képesek – a magyar nyelv csodája: mire van képünk, mit tudunk vizualizálni, beteljesíteni, mire van képességünk, ellentétben a képtelenséggel, azaz a vízió hiányával -, tudni, miként meséljünk magunkról, hogyan mondjuk el a történetünket: ez mind szükségszerűen lételeme minden alkotónak.
És ha egy kiállítás roma művészek köré csoportosul, akkor fontos azt a kérdést is hozzá- fel- megtenni, hogy mit jelent ma roma képzőművészként alkotni. Miként hordoz egyszerre lehetőséget és kihívást a társadalmi és kulturális sokszínűségre egyre nyitottabb kortárs művészeti világ és a még mindig stigmatizáló identitásproblémákkal küzdő társadalmi közeg közötti légüres térben roma művészként létrehozni, teremteni, megnyilatkozni, kimondani, megírni, megfesteni. És mennyiben többlényegű e tekintetben az alkotás, mint pusztán esztétikai önkifejezés, mennyiben válik szükségszerűen többé, ha tetszik, társadalmi párbeszéddé, küzdelemmé, identifikációs vagy éppen tisztán a művészet oldaláról közelítő manifesztációvá? Hiszen a művészet nem csak, ahogyan Michelangelo mondja, a valóságban rejlő szépség megjelenítése, de közösségeink történeteinek, élményeinek, küzdelmeinek is leirata, mert a művészet az érzelmek kiáltása a tettek helyet, ezek pedig már Edward Hopper szavai.
Nőként létezni, alkotni, teremteni mindig izgalmas kérdés. Az ember lelki szemei előtt sok szép példa lebeg Coco Chanel-től, Frida Kahlo-n át Edith Piaf-ig vagy éppen Virginia Woolf-ig. Vagy Oláh Maráig, Bada Mártáig, Balázs Kittiig, Csámpai Roziig, Horváth Anitáig, Lakatos Erikáig, Orsós Terézig, Oláh Jolánig, Ráczné Kalányos Gyöngyiig és Várhelyi Valentináig, a Nem csak kiállítás művészeiig. Ők mind a valamilyenség, az eredetiség, a markáns jelenlét, a tabukat döntő hitvallás, de leginkább is a mindenáron a világba kiáltott, mondott, énekelt, írt, rajzolt, festett szó szűnhetetlen vágya nyomán válnak különleges és megkerülhetetlen alkotókká. Nem női alkotókká. És nem roma alkotókká. Művészekké. Teremtőkké. Gondolkodó, önreflexív kreátorokká.
Mindazonáltal a Teri a házban a nőket ünnepli, s teszi ezt jólesően, érzékenyen, számos programmal, minden generációhoz szólva. Volt közösségi kvízjáték, Nők a kultúrában, történelemben, filmeken, tudományban és mindenhol tematikával, volt farsang Az élet egy kabaré címmel, A jövő itt van címmel előadás és beszélgetés a tudatos öregedés témájában, Hol vannak a nők? címmel előadás-sorozat a női művészeket megidézve a középkortól az impresszionizmusig, mely egyébként alapvetően azt a zavarba ejtő kérdést helyezte a középpontba, hogy vajon meg tudunk-e nevezni tíz, na jó, öt női művészt. És ami van vagy lesz, az többek között a MOHOLY 130 – A jelen jövő vizuális kísérletei címmel a Korszakváltó Művészek Egyesület Moholy-Nagy László emlékévet méltató csoportos kiállítása a százharminc éve született egyik legnagyobb hatású magyar képzőművész emléke előtt tisztelegve, megannyi női művész alkotásaival díszítve a Pincegaléria falait. Március 2-án Mély levegő címmel színházi előadás és közönségtalálkozó várja az érdeklődőket – Halász Rita Margó-díjas regényének adaptációja izgalmas megmerítkezés, önmagunkhoz való hazatalálás a monodráma nyelvén. Március 4-én a Kontúr Dokumentumfilmklubban Schwechtje Mihály Védelem alatt című alkotásával Kalmár Judit dokumentumfilm-rendező várja közönségét, Jeles napok és fényes kritikák címmel a Cser Kiadó szervezésében nőirodalmi est lesz március 5-én Kemény Zsófival, Tóth-Zsiga Borbálával és Vizler-Nyirádi Lucával, a fókuszban olyan kérdésekkel, mint nőnek lenni princípium vagy paradigma, sztereotípia vagy vallomás. Március 8-án, a nemzetközi nőnapon pedig Ideje látni a Napot címmel Kiss Eszter és Tóth Evelin zenés irodalmi estje várja a magyar irodalom női költőit megidéző, korokon és stílusokon átívelő estjével a közönséget, mely program szépen koronázza a Teri a házban programsorozatot.
Jó látni, ahogyan egy kulturális, közösségi tér amolyan virtuális virágcsokrot nyújt át a mindenkori nőknek, közönségnek, befogadóknak, alkotóknak, a virágcsokor pedig megannyi különféle programból, művészeti eseményből ál, melyek közül nehéz választani. De talán, ha e cikk írója megengedhe magának ennyi szubjektivitást, a Czímer Dalma és Áhij Jenei Szilveszter kurátorok jegyezte Nem csak című kiállíást érdemes nem feledni. Érdemes időt ajándékozni a képeknek, melyek sokrétűen, okosan, analitikusan besézlnek női szerepvállalásról, hitvilágról, női mintákról, egymásba kapaszkodó életfonalakról, közös és bonthatatlan sorskerékről. És közben világot teremtenek, szépet, erőset, pulzálót, érzékeit, lélekből építkezőt, melegséget adót, kitárulkozót, bölcset, egyszervoltat, eljövendőt.
"Én limlomból raktam össze magamnak a világot" - mondta Balázs János, és a Nem csak kiállítás nőművészeinek képeit nézve szabadon átfordíthatjuk a gondolatot magunkban "én jóból-rosszból raktam össze magamnak világot, csúfból-szépből, csendből-hangból, életből-halálból" szavakká. Hogy az élni akarás szuszogva, nyögve utat találjon. A mindenkori közönséghez. Hozzánk.
