MúzeumTrip! Népek találkozása a mohácsi Dunánál – a Kanizsai Dorottya Múzeum állandó kiállítása

Állandó kiállítás

Dr. Hasanovic-Kolutácz Andrea
2020-06-07 20:30

MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Vác, Pásztó, Gyula, Debrecen, Szentendre, Csorna, Tapolca és Győr után most a  Mohács 100 éves intézményébe, a Kanizsai Dorottya Múzeumba kalauzoljuk el olvasóinkat! Az intézmény története, majd gyűjteményei után az állandó kiállításával ismerkedhetünk meg!

 

Mohács városa különböző tájegységek és kereskedelmi utak találkozásában fekszik. A 16. sz. közepe óta sokféle nemzetiség keveredett itt, és talált magának új hazát. Mohács fennállása során mindvégig sikerrel dacolt a természet pusztító csapásaival és a történelem vad viharaival. Az itt élő lakosság szívós élni akarásával, töretlen életerejével túlélte a Duna pusztító árhullámait, a 16-19. sz. nagy nemzeti katasztrófáit és a 20. sz. világégéseit is.

Mohács kialakulását az egykori dunai limes-szel párhuzamosan futó, Pannoniát Moesia provinciával összekötő, a középkorban is nagy forgalmú hadiút közelsége, valamint a Duna és annak vízi útja is befolyásolta. A város hajóállomásánál elhelyezett 165-ös sorszámú vízmérce szerint Mohács a folyó fekete-erdei eredetétől 1443,2 km-re, fekete-tengeri torkolatától pedig 1446,8 km-re található – épp a folyó teljes hosszának közepe táján.

Mohácsot azonban nemcsak a Duna köti össze Európával, hanem lakosságának összetétele is. A városban hosszú évszázadok óta több nemzetiség és felekezet él békésen egymás mellett. A Kanizsai Dorottya Múzeum 1975 óta a magyarországi déli szláv népek néprajzi anyagát is gyűjti, azok bázisintézménye, Mohács tehát egyben számos kultúra találkozási pontja.

A többszáz év alatt kialakult sajátos ’mohácsi identitás’ fő szervezőelemei a város multikulturális közege, a busójárás néphagyománya és az 1526. évi mohácsi csatára történő emlékezés. A Kanizsai Dorottya Múzeum 2014-ben megnyílt, „Népek találkozása a mohácsi Dunánál” című állandó kiállítása az intézmény néprajzi és helytörténeti gyűjteményének segítségével mutatja be a török hódoltság korának, és az azt követő időszak lenyomatait e Duna-parti városban.

 

Jól működő multikultúra

 

Az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése, valamint a 17. sz. végén megindult visszaszorítása hatalmas népmozgást idézett elő, melynek következtében különböző népcsoportok – többek közt déli szlávok és németek – települtek Magyarország felszabadított területeire. Míg 1526 előtt Mohács lakossága kizárólag magyarokból állt, a 17. sz. végén megindult betelepítések következtében, melyek nagyjából a 18. sz. utolsó harmadáig tartottak, az akkori Magyarország egyik legtarkább nyelvű és vallású városa jött létre.

A különböző nemzetiségek kezdetben elkülönülten, más-más városrészben telepedtek le. Délen a Duna mentén (a legrégibb városnegyedben) az őslakosságnak is tekinthető református magyarok, tőlük nyugatra a katolikus magyarok, északra – de ugyancsak a Duna mellett – a szerbek, ezek nyugati oldalán a katolikus horvátok (sokácok), majd még nyugatabbra a németek helyezkedtek el. A cigányok a református városrész alatt kaptak letelepedési helyet, míg a zsidók a város központi részén laktak. Az egyes nemzetiségek és felekezetek efféle elkülönülése ritka sajátosságnak tekinthető. A városrészek kialakulása a bevándorlások, betelepítések különböző időpontjaira és Mohács kedvező földrajzi viszonyaira vezethető vissza (a helybőség eredményeképp a betelepülőknek nem kellett a régi lakosok közé költözni). Miután a katolikus magyarok vallása, foglalkozása és életvitele szinte azonos volt a később a városba érkező sokácokéval, az etnikai összeolvadás is elsőként közöttük indult meg.

 

Részlet az állandó kiállításból (1.)

 

A különböző anyanyelvű és felekezetű mohácsi lakosság tagjai között különösebb konfliktus sosem volt. Bár a városban élő nemzetiségek sajátos, megkülönböztető viseletüket sokáig megtartották, nyelvhasználatukat tekintve egyre inkább többnyelvűvé váltak: szinte mindenki beszélte anyanyelvén kívül a másik nyelvét is, illetve a 20. sz. elejére egyre általánosabbá vált a magyar nyelv használata.

A magyarokon kívül napjainkban négy etnikum (német, horvát, cigány és szerb), illetve négy felekezet (római katolikus, református, evangélikus és ortodox) színesíti a mohácsi lakosság összetételét. A 19. sz. második felétől felgyorsult asszimiláció nagymértékben csökkentette Mohács nemzetiségeinek arányát, a 20. sz. pedig felgyorsította a helyi lakosság összeolvadását. Lassanként megszűntek az anyanyelvi, vallási alapon megkülönböztetett városnegyedek, megritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a sajátos népviseletek, és a különböző eredetű népszokások is egyre inkább „mohácsivá” váltak, azaz már nem csak egy adott népcsoport, nemzetiség tartotta sajátjának, hanem – bár kissé átalakulva – minden mohácsi polgár magáénak érezte, illetve érzi ma is.

 

Részlet az állandó kiállításból (2.)

 

A hagyományőrzés identitásformáló szerepe

 

A helyi népszokások egységesülésének folyamata különösen a mohácsi busójárás (horvátul ’poklade’) mai formájának kialakulásában figyelhető meg. A különböző alakoskodó szokások – amelyek általában a földművelő társadalmakhoz kötődtek – a tél, a sötétség, a gonosz elűzését, illetve a fény, a tavasz eljövetelét kívánták elősegíteni. Emellett művelői úgy tartották, hogy azok a termékenység befolyásolására is alkalmasak.

A télűzés és termékenység-varázslás ilyen jellegű hagyománya szinte minden déli szláv etnikum körében ismert volt. Magyarországon és a történelmi Baranyában leginkább a horvát népcsoportba tartozó sokácokhoz kötődött. A népszokást balkáni őshazájukból ők hozták magukkal még a 17. sz. végén, 18. sz. elején, de mivel azt mind az egyházi, mind pedig a világi hatóságok tiltották, idővel elhalt. Kivételt ez alól csak a mohácsi sokácok jelentettek.

A busójárás mohácsi jelenlétéről 1784-ben tesznek először említést írásban, Eszterházy Pál pécsi püspök egyházlátogatásának jegyzőkönyvében, ahol vad, pogány szokásnak írják le, és betiltását javasolják. Az idő előrehaladtával azonban nem csak a népszokásról alkotott vélemény változott meg, hanem magában a szokás lefolyásában is változások álltak be: megszelídült, kiszélesedett a helyszíne (már nem kizárólag a sokácok által lakott városnegyedre koncentrálódott, hanem a város központi területére is áttevődött), illetve bővült szereplőinek köre. Az ’ijesztő busókat’ kísérték pl. a ’jankelék’, akiknek feladata volt távol tartani az utca népét és a kíváncsiskodókat az alakoskodóktól. A ’szép busók’ sokác népviseletbe öltözött, arcukat fátyollal eltakaró férfiak és nők voltak, akik gyakran ruhát is cseréltek (vagyis a nők férfinak, a férfiak nőnek öltöztek). Mellettük egyéb, különböző karneváli jelmezt viselő alakok is feltűntek. Ezzel tulajdonképpen a sokácok mellett a többi Mohácson élő nemzetiség is elkezdett beöltözni.

Összességében elmondható, hogy a mohácsi sokácok egykori farsangi alakoskodó szokása számos tiltás és retorzió ellenére is olyannyira fennmaradt, hogy mára – nemzetiségi hovatartozástól függetlenül – a mohácsi identitás meghatározó elemévé vált, az egész város saját kulturális örökségének tartja, és rendkívül büszkén őrzi, ápolja. Az idők folyamán e néphagyomány ugyan sokat változott, de megmaradt, és ’mohácsi busójárás’ néven vált ismertté, illetve került fel „Az Emberiség Szellemi Kulturális Örökségének” reprezentatív listájára (UNESCO) 2009-ben, illetve kapott helyet 2012-ben a Hungarikumok Gyűjteményében. A Kanizsai Dorottya Múzeum állandó kiállításában a busójáráshoz kapcsolódó archaikus szokásokat és a busómaszkok fejlődését ismerhetik meg a látogatók.

 

Részlet az állandó kiállításból (3.)

 

 

Busójárás a Kanizsai Dorottya Múzeumban – videó (a felvétel készítésének idején az állandó tárlat kialakítása folyamatban volt)

 

A busójárás hivatalos szervezői által forgatott, egy az 1940-es-50-es évekből származó mohácsi sokác női viseletet bemutató videó

 

 

A kulturális emlékezet jelentősége                                                                                                   

 

A kulturális emlékezet szervezése különféle társadalmi funkciókat tölt be: megőrzi az események és személyiségek emlékét; összeköti a jelen társadalmát a múlt társadalmával; a helyről való tudás által lokalitást, helyi identitást termel és dokumentál. A megemlékezések az élőket és holtakat egyazon közösség tagjaivá avatják. Az emlékezet tehát nem más, mint a generációk közötti kommunikáció.

Az 1526. évi mohácsi csata a magyar történelem egyik legismertebb eseménye, amelynek hosszú távra kiható, súlyos következményei lettek: meghalt az uralkodó és az egyházi vezetők többsége, összeomlott a középkori magyar állam, az ország három részre szakadt. Mohács mintegy keretét adja az Oszmán Birodalom 150 éves magyarországi jelenlétének.

 

Részlet az állandó kiállításból (4.)

 

Az 1526-os tragikus ütközet a mai napig jelen van a mohácsiak tudatában, az azzal kapcsolatos emlékezet szervezése korán megindult a városban. Az első emlékállítás 1787-re datálható, ekkor festette meg Dorffmaister István soproni festő két nagy méretű csataképét, melyek közül az egyik az 1526-os tragikus, a másik pedig az 1687-es győztes csatát ábrázolja. Ettől kezdve Mohács egyre inkább azonosult a csata emlékével, e történelmi esemény a város arculatába is beépült. Az épületek mellett számos intézmény-, és utcanév őrzi a mohácsi hősök emlékezetét, sok egyházi és világi emlékbeszéd maradt fenn, emellett a környék dűlő-, szurdok-, rét- és egyéb határnevei, valamint az egyes helyekhez köthető legendák is utalnak az 1526-ban lezajlott ütközetre, és az egykori oszmán világra. A mohácsi csata témája és történései természetesen a helyi képzőművészeket is megihlette. Mindez a mohácsi hétköznapok része, még ha az itt élőkben sokszor nem is tudatosul pl. a földrajzi elnevezések alapja, vagy egy-egy épület szimbolikus eredete.

 

Az 1526. évi ütközet mozzanatai Kolbe Mihály, Mohács híres festőjének alkotásain

 

A mohácsi csata emlékezetének ápolása helyi közösségteremtő erővel is bír. Pl. az 1816-ban a római katolikus temetőben emelt Csatatéri emlékkápolna megépítését a város lélekszámának növekedése és a történelmi múlt iránti fokozott érdeklődés inspirálta. Emellett kiválóan szolgálta Mohács többnemzetiségű lakosságának egységesülését is, egy közös történelmi múlt ápolásának felkínálásával.

 

A Kanizsai Dorottya Múzeum állandó kiállítása Mohács város történetének és néprajzának bemutatása mellett a magyarországi horvát, szerb, és szlovén népcsoportok kultúrájából is ízelítőt ad.

 

 

#muzeumozzaszobadbol, gyűjtemény, helytörténet, kiállítás, néprajz, tárgy, virtuális
2020-05-07 07:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
#muzeumozzaszobadbol, felhívás, pályázat, virtuális
2020-04-02 16:00