A MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. 2021-ben a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum ipari örökséget reprezentáló tagintézményeiben kezdtünk, majd a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a békéscsabai Munkácsy Mihány és a Hadtörténeti Múzeum fogadott bennünket. Március második felében Salgótarjánba utazunk, hogy alaposan megismerjük a Dornyay Béla Múzeumot és a hozzá tartozó Bányászati Kiállítóhelyet. Már három gyűjteménybe betekintést nyertünk, most különleges műtárgyak nyomába eredünk.
A felvonulási váza
A Dornyay Béla Múzeum gyűjteményeinek egyik legreprezentatívabb egysége a tárgyi gyűjtemény üveganyaga, mely több mint 4050 tételből áll. A Salgótarjáni Öblösüveggyár történetét bemutató Üvegváros tanulmányi raktárban az egyedi, exkluzív műtárgyak között iparművészek által készített egyedi darabok is találhatók. Itt szerepel a raktár legkülönlegesebb kincse is: a felvonulási váza. Az 1950-es években készült vázát kézi fúvással és csiszolással készíttette a gyár vezetősége a szocialista korszak egyik legnagyobb ünnepére, a május 1-ei felvonulásokra. Az 1970-es évek végéig használt közel 1 méter magas vázát négy ember vitte saroglyán. A három darabból fúvott csiszolt felvonulási ereklye készítésénél a gyár legjobb üvegfúvói és csiszolói működtek közre. A csiszolást Prunner Gábor, Venczel Rudolf, és Takács Géza csiszolómesterek végezték. A vázába a jelesebb évfordulók idején virágok is kerültek. A Tanácsköztársaság 50. évfordulóján, 1969-ben a Rákóczi Iskola kisdiákjai 50 szál vörös szegfűt helyeztek az erre a célra kialakított virágtartóba.
Az átlőtt ing
A Dornyay Béla Múzeum történeti tárgyi gyűjteményébe 2006-ban került be Bátfai József zagyvapálfalvai bányakovács inge, melyet akkor viselt, amikor a 1956. december 8-ai salgótarjáni tüntetés és sortűz során halálos lövés érte.
A pamut anyagú férfi konfekció ingen jól látható Bátfai József alvadt vére, valamint két golyó ütötte nyom, illetve szakadás.
Az ing viselője 1956. december 8-án reggel a munkahelyére, a Nógrádi Szénszolgáltató Vállalat kisterenyei üzemébe érve szembesült azzal, hogy a munkatársai tüntetésre készülődnek. A tüntetés oka az volt, hogy aznap hajnalban karhatalmisták letartóztattak két munkástanácsi vezetőt. Bátfai korábban kimaradt a forradalom eseményeiből akkor is csak a többiek unszolására vett részt a salgótarjáni BM megyei főosztálya előtti tüntetésen, ahol a letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. A téren ezres nagyságrendű tömeg tüntetett, zömében bányászok, üveggyári és tűzhelygyári munkások, AKÖV dolgozók.
A délelőtt fél 12 tájban kirobbant sortűz első sorozata elől Bátfai Józsefnek még sikerült fedezékbe húzódnia. Az akkor épülőfélben lévő vásártéri lakótelep területén keresztülhaladó keskenynyomtávú bányai iparvasút alagútjában húzta meg magát. Észrevette, hogy egy ismerős zagyvapálfalvai ipari tanulót comblövés ért, és segítségért könyörög. Megpróbálta megmenteni, fedezékbe vinni, de a kezdődő második sortűz következtében Bátfait hátulról két lövés érte.
Nem halt meg azonnal, még elkúszott az alagút bejáratáig. A kórházba szállítás után vesztette életét. (Az ipari tanuló fiatal is életét vesztette.) Holttestét a bányai villamoson hordágyon vitték el a zagyvapálfalvai halottasházba. A hordágy tele volt vérrel, merni lehetett belőle.
A sortűz következtében ismereteink szerint negyvenhatan vesztették életüket, közülük heten Zagyvapálfalváról.
Az inget a családtagok adták át a múzeumnak, tőlük ismerjük Bátfai József halálának körülményeit is.
Mazsola: ilyen volt
Mazsola
A Dornyay Béla Múzeum évek óta nagy hangsúlyt fektetett a civil szervezettekkel való jó kapcsolat kialakítására. Ennek eredményeként jöhetett létre az A21-052 dízel tolatómozdony, becenevén a Mazsola megvásárlása is.
2014-ben vasútbarát lokálpatrióták keresték meg a múzeumot azzal az egykor az acélgyárban szolgálatot teljesítő mozdony megmentésének tervével. A múzeum a Nemzeti Kulturális Alap pályázatának köszönhetően tudta megvásárolni a mozdonyt, a helyi vasutasok pedig hónapokon át dolgoztak azon szabadidejükben, hogy Mazsola régi fényében pompázzon a Főtéri vasútállomáson. A szobormozdony átadására a MÁV támogató segítségével, az önkormányzat hozzájárulásával a 2016-ban megrendezett Múzeumok éjszakáján került sor. Egy célért dolgozott a múzeum és a civilek. A helytörténet és az ipartörténet szempontjából is felbecsülhetetlen értékkel bíró dízelmozdony mint a múlt teherszállító közlekedési eszköze, hasonló érdeklődést vált ki a legifjabb és a fiatal generáció járműrajongó tagjai között. Nem utolsósorban pedig a vasútbarát körök is örömmel nyugtázhatják az újabb kincs megmentését. A mozdonyokat óvodás-és iskoláscsoportok keresik fel, hétvégeken pedig kisgyermekes családok számára nagyszerű családi programként szolgál.
Rippl Rónai József: Reggelizőasztal
A Dornyay Béla Múzeum egyik legszínesebb és egyben legértékesebb műalkotása Rippl Rónai József Reggelizőasztal című festménye.
A neves festőművész a századforduló idején úgy döntött, hogy 13 év után a festészet fővárosának tartott Párizsból visszatér Magyarországra. A budapesti művészeti élet kezdetben félreismerve művei kvalitását nem fogadta el a szokatlan, külföldi ízű, élénk színekben gazdag kompozícióit. A kezdeti lehangoló sikertelenséget követően csupán a negyedik budapesti tárlata, amelyet a Könyves Kálmán Szalonban rendeztek, hozta meg számára a hazai elismerést és a biztos egzisztenciát. Az elkövetkező években Rippl felszabadult alkotókedvvel festett újabb és újabb különleges hatású alkotásokat. Művészetének ezt a periódusát, a kukoricaszemek formájára emlékeztető festékfoltokról, „kukoricás korszaknak” nevezte el.
Olajfestményein a korábbi évek színhasználatához képest „megvadult” színek jelentek meg. A tüzes „színharsogást” a művész szerint aktuális kedélyhangulata követelte. Rippl a „kukoricás festés” receptjét meghatározva a híres francia posztimpresszionista festő, Paul Gauguin új festészetet tanító szavait idézte: „Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, úgy, ahogy van." Rippl-Rónai József a festményeken barna vagy angolvörös kontúrozással festette meg az ábrázolt formák körvonalait, majd a felületeket pöttyözéssel töltötte ki, olyan módon, hogy vibráló, élénk hatást keltve a pigmentszemcsék szabálytalan játékával oldotta fel a kontúr szigorúságát. A pöttyözést a „pointilizmus vagy divizionizmus” francia festőitől, Georges Seurat-tól és Paul Signac-tól kölcsönző képein a tér fokozatosan elvesztette mélységét, az ábrázolás síkszerűvé, kétdimenzióssá vált. A már említett gauguini "cloisonné" szerinti színfelületek erőteljes színfoltokká váltak, háttérbe szorítva a tárgyi világ formáit.
Festményeinek fő témája a saját életéből, abból a mikrokozmoszból táplálkozik, amely a szülővárosában, Kaposvárott letelepedett festőművész mindennapjait meghatározta. Ebben az időszakban Rippl képeinek állandó modellje francia felesége Lazarine és nevelt leányuk Paris Anella. A vidéki lassabb élet velejárója volt, a megnyugtató természetközelség. Lakhelyük, a kaposvári Róma-villa csodás parkja gyakran a kompozíciók képi hátterét adta. A Dornyay Béla Múzeum Mihályfi-gyűjteményében őrzött Rippl- Rónai festmény a művész kukoricás korszakának egyik legszebb alkotása. Különlegessége, hogy a képi műfajok finom találkozásáról szól. A Róma-villa verandáján fehér asztalterítőn a reggeli étkezés porcelán kellékei sorakoznak. A képmező előterében élénkvörös árnyalatú kerti székek láthatóak erőteljes színpárt képezve a sárgára festett faverandával. A háttérben a villát körülvevő természet ábrázolásával kinyílik a tér a park fái felé. A festményt szemlélve és Paris Anella visszaemlékezését olvasva közel kerülhetünk az otthoni csend szépen megőrzött emlékéhez.
„Egyik fő jellegzetesség a Róma villai életnek az volt, hogy nagyon korán kellett felkelni. Majdnem minden reggel - természetesen nyáron és csak ha jó volt az idő - már 5 órakor talpon voltunk. Gyors, ahogy elneveztük, macskamosdás után elindultunk, Józsi bácsi, Pubi, ennek húga Baby, aki a szünidőt szintén nálunk töltötte - és én, egy hosszabb erdei sétára. A közelben volt a gyönyörű Szent Páli erdő, amely körülvette a Róma-hegyet és a vége az ivánfai hegy völgyében volt. Rendszerint ezt az utat jártuk meg. A park alsó részében a völgyben, az ott levő kerekes kútból Pubinak, Józsi bácsi segítségével, vizet kellett húznia, amiből azután mindnyájunknak - akár tetszett, akár kellett, akár nem - inni kellett. Józsi bácsi roppant élvezte a jó hideg vizet. Részemre azonban ez volt a kirándulás legkellemetlenebb pillanata. Utáltam az üres gyomromba a hideg vizet, szinte hányingert kaptam minden alkalommal - de Józsi bácsinak az volt a véleménye, hogy ez nagyon egészséges.
A kúttól azután még felkapaszkodtunk a dombra, ahol már terített asztal várt bennünket, finom kakaóval és vajas kalács. Gyümölcsöt akár egész nap ehettünk.”
(Rippl-Rónai emlékkönyv - Paris Anella visszaemlékezéseivel Rippl-Rónai Józsefről. Kaposvár, 2008)
