Még az elmúlt év végén érkezett az örömteli hír, hogy a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület ügyvezető elnöke, a szakmai hétköznapokban pedig a Herman Ottó Múzeum tudományos titkára, dr. Tóth Arnold (1977) tudományos, muzeológiai és szakmai-közéleti munkájának elismeréseként megkapta a legendás, iskola teremtő direktor, Szabadfalvi József emlékét őrző díjat. Ennek apropójából folytatott online beszélgetést vele Társaság Múzeumandragógiai Tagozátának vezetője, Kriston-Vízi József, aki családi kötődése, egyetemi évei és pálya-kezdetének révén szintén a Miskolc-Borsod régió „szülötte”.
Hogyan, milyen indíttatások vezettek a múzeumi pályára? Melyek voltak ennek lényegi állomásai, s kik voltak az ebben meghatározó személyek, milyen körülmények hatottak rád?
Szülővárosomban, Miskolcon a Herman Ottó Gimnáziumban történelem tagozatos osztályban érettségiztem 1995-ben. Mint sokak esetében, nálam is meghatározó volt egy-egy kiemelkedő tanár egyéniség hatása. A történelem iránti érdeklődésemet főleg Ötvös Lajos tanár úr formálta, aki ambiciózus ifjú pedagógusként készített fel bennünket a Honismereti Szövetség csapatversenyeire és az OKTV-re. A néprajzhoz többféle gyökerű utak vezettek. Családi indíttatás volt számos gyermekkori faluélmény nagyszüleimnél, az érmelléki Bagamérban és a szatmári Szamosszegen. A legfontosabb szerepe a cserkészetnek volt, az 1990-es évek első felében az országos regöscserkész táborokban ismerkedtem meg a népdalénekléssel, népzenével, néptánccal, kézművességgel. Egy alkalommal az abaúji Csereháton gyalogos vándortábort szerveztünk, ahol néprajzi gyűjtéssel próbálkoztunk, interjúztunk, fotóztunk; erről egy rövid hírként a megyei napilap is tudósított. Ezután keresett meg szüleimen keresztül Viga Gyula néprajzos muzeológus, osztálytársam édesapja, és jelezte: ha komolyan gondolom, akkor segít felkészülni az egyetemi felvételire. Az érettségi évében jártam hozzá szakirodalomért, és útmutatása mellett sikerült bejutnom a Debreceni Egyetem (akkor még KLTE) történelem-néprajz szakára.
Hogyan kerültél az ELTE-re, s végülis miért nem - sokunk alma materében – Debrecenben végeztél?
Két félévet végeztem Debrecenben, majd átjelentkeztem Budapestre. Azért döntöttem így, mert a cserkésztáborokban megismerkedtem egy lánnyal, aki székesfehérvári volt és Győrben tanult. Mozdultam hát felé nyugatabbra, és nem bántam meg, mert a szerelemből azóta is tartó házasság lett! A pesti néprajz szak kis létszáma, nyitott szellemi műhelye is bevált, nagyon szép emlékeim fűznek az ottani egyetemi évekhez.
Kiváló mesterektől tanulhattunk az ELTÉ-n, ahol a néprajzi képzés három tanszék együttműködésében zajlott. A Tárgyi Néprajzi Tanszéken Mohay Tamás, Bali János, Hála József, Paládi-Kovács Attila tanítottak, - Szilágyi Miklós és Kocsis Gyula tanár urak sajnos már nincsenek közöttünk. Felvidéken, a Hont megyei Ipolyság környékén voltunk terepgyakorlaton, itt találkoztam először a néprajzi tárgygyűjtéssel és a muzeológiával: a Honti Múzeum akkor szerveződő néprajzi gyűjteményében dolgoztunk. Első komolyabb dolgozatom témáját is innen választottam: a juhászat hagyományait gyűjtöttem idős pásztoremberektől. Ennek kapcsán Paládi tanár úr terelgette érdeklődésemet, egy OTDK-szereplés is lett a kutatásból. Másod-harmadéves koromban a tárgyi tanszéken voltam ösztöndíjas gyakornok – mindezek ellenére mégis inkább folklorista lettem. Ebben a Folklore Tanszék vezetőjének, Voigt Vilmosnak volt nagy szerepe, mellette Verebélyi Kincső és Küllős Imola formálták a szemináriumi témáimat, majd a szakdolgozatomat, a Folklore Fellows kéziratban maradt népköltési gyűjtéseinek kutatását. Később a PhD fokozatot is folklór kutatással, az Irodalomtudományi Doktori Iskolában szereztem, 2013-ban Küllős tanárnő mentorálásával védtem meg a disszertációmat „Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században” címmel. A képzés harmadik szereplője a Kulturális Antropológia Tanszék volt, ahol szintén hatalmas egyéniségektől, Hofer Tamástól, Boglár Lajostól, Sárkány Mihálytól tanulhattunk. Történelem szakon – talán nem meglepő – a Művelődéstörténeti Tanszék felé tájékozódtam, az irodalomtörténész Kiss Gy. Csaba és főleg a néprajzkutató akadémikus, Kósa László volt rám nagy hatással. A történelem szakot 2000-ben, a néprajzot végül már múzeumi dolgozóként, egyéni tanrenddel 2002-ben fejeztem be.
Az ELTE néprajz képzése akkoriban kis létszámú volt, 6–8–10 fős évfolyamok indultak, és általában fele ennyien végezték el a szakot. Az évfolyamok gyakran összecsúsztak, így a közvetlenül felettünk-alattunk járókkal is egy közösséget alkottunk. A történelem szakon ehhez képest tömegképzés folyt, onnan alig néhány évfolyamtársamra emlékszem. Az ELTE varázsa számomra a sokoldalúság volt, szerteágazó érdeklődésem minden irányában tudtam tájékozódni, és rengeteg inspiráció, benyomás, szellemi hatás ért az ottani évek alatt. Jártam a Belső-Ázsia Tanszékre mongol nyelvet és kultúrát tanulni, az Angol-Amerikai Intézetbe kortárs indián szépirodalmat elemezni, a Művelődéstörténeti Tanszékre Kelet-Európa nemzeti identitásait megérteni. Innen jött a késztetés, hogy az angol és a német mellett tanuljak meg szlovákul is valamennyire. Ez a nyitott érdeklődés azóta is jellemez, nem tudtam egy-egy téma mellett lehorgonyozni, a szakmám sokféle kérdése foglalkoztat. Ez a fajta „polihisztorság” a vidéki múzeumba kerülésemmel csak fokozódott.
Díjátadó 2022. december 16-án. Fotó: Baranczó Benedek
A Szabadfalvi-díj, Varga Éva szobrászművész alkotása
A miskolci múzeumba kerülésed mikor és milyen módon történt?
A néprajz szakos nyári múzeumi gyakorlatot Miskolcon végeztem. A Herman Ottó Múzeumban Fügedi Márta (1949-2000) tanított meg leltározni, revíziózni, miközben megismerkedtünk az akkor újdonságnak számító digitális nyilvántartással. Ennek ellenére a történelem diplomám megszerzése után állást keresni nem a múzeumba mentem, mert a realitások talaján maradva, tanárnak készültem. A Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumba elsőre fel is vettek, sőt mindjárt osztályfőnöknek is megtettek volna, de ekkor felhívott Viga Gyula, és invitált a HOM-ba – örömmel elfogadtam a meghívást. Ez 2000-ben történt, azóta is itt dolgozom, a múzeum lett az első, de nem egyetlen munkahelyem: a Jezsuita Gimnáziumban óraadóként tíz évig tanítottam mellette.
Szabadfalvi József „szelleme”, hatása még vagy már akkor is megérintett? Hogyan?
A Herman Ottó Múzeum legendás igazgatója, Szabadfalvi József a múzeumba kerülésemkor már tíz éve nyugdíjas volt, és néhány hónappal később elhunyt. Mindössze két-három alkalommal találkoztam vele, pl. amikor az északkelet-magyarországi pásztorcsanakokról írott utolsó könyvének tárgyfotóihoz kért ezt-azt a raktárból, adattárból. Halála után hagyatékának a múzeumba kerülésében már volt több szerepem, így főleg a kéziratai, cédulái alapján él bennem róla egy személyes kép. Nehéz időszak volt az ezredforduló évtizede a miskolci néprajzosoknak, néhány éven belül távozott közülünk fiatalon Kunt Ernő (1994), Fügedi Márta (2000), tisztesebb életkorban Szabadfalvi József (2001). Viga Gyula igazgatóhelyettes és Veres László múzeumigazgató képviselték a folytonosságot, mellettük sokan jöttek-mentek más munkahelyre, nyugdíjba, nagy volt a fluktuáció.
Te milyen szakmai területeket és milyen ambíciókkal, eredményekkel töltöttél be a HOM-ban (muzeológia, vezetés, kutatás, szervezés, publikációk)?
Tizenegy évig dolgoztam gyűjteményi muzeológusként a Néprajzi Osztályon, itt sajátítottam el a szakma alapvető ismereteit. Az adattár revíziójával, digitalizálásával kezdtem, majd nagy tárgyi gyűjtések következtek. Összetartozó tárgyegyütteseket, teljes kézműves műhelyeket igyekeztünk megszerezni a múzeum számára, egy kádár- és kerékgyártó műhely, valamint két cipészműhely feldolgozásán évekig munkálkodtunk. Korán érkeztek nagy kihívások is: az országosan egységesnek szánt digitális nyilvántartási rendszer néprajzi részének kidolgozása kapcsán kerültem először kapcsolatba fővárosi kollégákkal. Hamar nyíltak nemzetközi lehetőségek, a visegrádi négyek országaiban két vándorkiállítást utaztattunk végig a cseh, szlovák, lengyel partnerekkel. 2005-ben lettem néprajzi osztályvezető, majd 2011-ben egy nagy váltással igazgatóhelyettesi megbízást kaptam.
Kiállításrendezés Lengyelországban, 2019. Fotó: Sárközi Ágnes
Izgalmas korszak volt ez Miskolcon: 2013-ban nyílt meg a bükkábrányi mocsárciprusokat bemutató Pannon-tenger Múzeum, és ugyanekkor vette át a fenntartást a város, megszűnt a megyei hálózat, majd összevonták az intézményt a kortárs művészeti Miskolci Galériával. A rengeteg adminisztrációs feladat mellett szinte csoda, hogy sikerült a hosszúra nyúlt doktori képzést lezárni, és első könyvem: a kéziratos vőfélyversekről írott disszertációm 2015-ben megjelent nyomtatásban. A legfontosabb tapasztalatot a Herman Ottó Múzeum Évkönyvének szerkesztése jelentette. 2011 óta gondozom ezt a periodikát, és a műfaj jellegéből adódóan minden múzeumi tudományággal kapcsolatba kerültem általa. Egy-egy kötetében az ötven-hatvan közreműködővel, szerzővel, lektorral, fordítóval, szerkesztőtárssal, grafikussal, tördelővel való munka során sokat tanultam a múzeumi világról.
2017-ben múzeumigazgató lettem Miskolcon, szintén mozgalmas időszakban. A hivatali elődöm, Pusztai Tamás által vezetett folyamatoknak tevékeny részese voltam, igyekeztem gördülékenyen továbbvinni az addig közösen végzett munkát, szervezni a múzeum életét. Az M30-as autópálya régészeti feltárása és a raktárbázisunk második ütemének építése volt két nagy projekt, a kollégáimnak hála ezeket sikerrel zártuk. Emlékezetes múzeumtörténeti esemény volt a Seuso-kincs vándorkiállításának fogadása, a kiállítótér átalakítása, három hét alatt 25.000 látogató menedzselése.
A Seuso-kincs miskolci fogadására készülve, hagyományőrzőkkel a Kocsonyafesztiválon, 2018. Fotó: Szathmáry-Király Ágnes
Felismertem azonban, hogy ez nem az én utam, az elmélyült egyéni alkotómunka sokkal inkább nekem való. Ezért saját kérésemre 2019 februárjában visszakerültem eredeti feladataimhoz, tudományos titkárként dolgozom azóta. Hálás vagyok, hogy mind a városvezetés, mind a szakmai közeg, mind a munkatársaim jól kezelték és elfogadták ezt a döntésemet.
Mostani beosztásod miként folytatod, hogyan teljesíted ki és éled meg?
2019-ben újult erővel vetettem bele magam a tudományos munkába. Az intézményi menedzsmentben eltöltött nyolc év sok változást hozott, ezért új témák felé fordultam, mondhatni a néprajzos mellett kezd előjönni a történész identitásom is. Múzeumi feladatom az intézményi kiadványok gondozása, a kutatószolgálat megszervezése, a könyvkiadási és kutatási projektek irányítása. Nagy örömöt jelent, hogy az utóbbi években újra tudok publikálni, szakmai konferenciákon előadni. Elnyertünk egy három éves OTKA-támogatást, „Falu a városban” címmel egy kutatócsoportot szerveztünk levéltáros, egyetemi kollégákkal közösen a Miskolchoz csatolt egykori falvak, mai városrészek társadalomtörténetének feltárására. Kutatjuk a múzeum történetét, a Magyar Géniusz Programban idén év végére publikáljuk a 125 éves gyűjteményeink históriáját. Egyénileg felvállaltam helytörténeti ügyeket: egy első világháborús katonatemető feldolgozását, málenkij robot témában kötetszerkesztéseket, a miskolci cserkészet történetének megírását. Az esetek többségében ezekhez a munkákhoz gyűjteménygyarapítás, gyűjteményi feldolgozás, adatbázis-építés is kapcsolódik.
Szakmai közösségi szerepvállalásaid kezdete mikorra tehető és mik voltak ezek motivációi?
A múzeumvezetésben töltött évek alatt megtalált sokféle felkérés, szakmai közösségi feladat. Ezekre többnyire igent mondtam, mert úgy látom, hogy a múzeumi közeg aránylag kis létszámú, de nagyon sokszínű szakma, sokféle közösség és alakulat szervezi a mindnyájunkat érintő közös ügyeket. Szerintem a feladat „körbejár”, vagyis mindig az éppen legaktívabb korban lévő generáció tagjainak dolga a szakmai szervezetek aktuális működtetése.
Igazgatóhelyettesként, igazgatóként főleg a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége rendezvényeiben voltam érintett, majd 2016–2020 között megtiszteltetés volt az NKA Közgyűjtemények Kollégiumának munkájába bekapcsolódni. A pályázati források működéséről, a döntéshozatal mikéntjéről, és a levéltári-könyvtári területről sokat tanultam az ott töltött öt évben. A Pulszky Társaságnak szinte a múzeumi pályám kezdete óta tagja vagyok, aktívabban a 2010-es években kezdtem részt venni a rendezvényeken. Nagyon motiváltak a nemzetközi lehetőségek, a NEMO és az ICOM révén több külföldi képzésre és konferenciára is jelentkeztem,- egy részükre eljutottam, megnyíltak a lehetőségek az angol nyelvű publikálásra is. 2019 óta vagyok elnökségi tag a Pulszky Társaságban, 2020-tól az ügyvezető elnöki tisztséget viselem, ami időnként sok munkával jár. Két nagy „csomagot” vállaltam erre a 2023 tavaszáig tartó ciklusra: a Magyar Múzeumi Arcképcsarnok II. kötetének főszerkesztését, és a NEMO-val való kapcsolatok szorosabbra fűzését. Két másik területen is dolgozom: a Skanzen-MOKK képzéseire néhány éve előadóként hívnak a szentendrei kollégák, illetve a Minisztérium megbízásából a második ciklust viszem néprajzi vezető szakfelügyelőként.
A szülői ház mellett immár a saját családi háttérről mit osztanál meg velünk?
Biztos vagyok benne, hogy ez a sokféle feladat, sok utazással és szerteágazó odafigyeléssel járó szakmai munka nem működne a stabil családi háttér nélkül. Feleségemmel 24 éve vagyunk házasok, négy gyermekünk közül kettő pesti egyetemista, kettő odahaza általános- és középiskolás. Miskolc egyik falusias városrészében, a hajdan önálló Görömbölyön lakunk, ami nekem terep is, munkáim egy részében a választott lakóhelyünk identitásával, ruszin folklórjával, helytörténetével foglalkozom. Fontos családi ügy nálunk a táncház, feleségemmel és néhány zenész-táncos társunkkal közösen húsz éve visszük az Esztenás Együttest és a havi rendszerességű miskolci táncházat. Én itt furulyázom, citerázom, énekelek, moldvai, gyimesi népzenét és gyerekműsorokat muzsikálunk.
Népzenészként a múzeumi Mikuláson, 2019. Fotó: Mészáros Viktória
Melyek további terveid a közeli jövőben szakmai és közösségi téren, mit látsz házon belül és szakmai környezetedben kihívásnak?
Jelenleg a legnagyobb kihívás, amelyet személyesen is a magaménak érzek: egy új, önálló épületben működő, néprajzi múzeumi intézményegység megteremtése Miskolcon. Tíz évvel ezelőtt a város ajándékozás és vásárlás útján megkapta-megszerezte egy legendás magángyűjtő, Barna György hagyatékát. A „Kárpát-medence népviseletei és az Eltűnő kismesterségek” című magánkiállítások – több pályázati verzió után – végül eredeti helyükön, az egykori Lézerpont Látványtár épületében maradtak. Ezt vette meg Miskolc önkormányzata egy éve, hogy a volt lakótelepi „Tokaj Szolgáltatóház” négy szintes, kétezer négyzetméteres beton-kocka épületében megalkossunk egy új intézménytípust, Folk Complex néven.
A vízió az, hogy az új Néprajzi Múzeum és a szintén megújuló Hagyományok Háza legjobb gyakorlataiból merítve közösségi múzeumot, találkozóhelyet, táncháznak és koncerteknek is teret adó nyitott intézményt, egyben kutatóhelyet és a kortárs városi kultúrába is illeszkedő kézműves műhelyt hozzunk létre. Az épületről az Új Európai Bauhaus zöld, esztétikus és fenntartható szellemiségében gondolkodunk, a kiállítási programmal pedig a turistákat és a környező lakótelepi közösséget egyaránt megcélozzuk. Inspirál többek között a finn múzeumok és könyvtárak társadalmi nyitottsága vagy több hazai közkönyvtár innovatív működése is. A folyamat legelején vagyunk, koncepciók és projekttervek, aktuálisan beadandó uniós pályázatok készülnek, miközben előttünk tornyosul a sok ezres új gyűjtemény feldolgozásának muzeológiai feladata. Ebben látom a magam jövőképét az elkövetkező öt-tíz évben, azzal, hogy a számomra legkedvesebb kutatásokat, az írást, a könyvkészítést szeretném az idén aktuális kötetek megjelenése után is folytatni.
Két érdeklődési terület, a népzene és a kerékpár. Fotó: Szentesi Edina
Mi lehet jövőképed a Pulszky Társaságon belül a nemrég közzétett, újabb Múzeumi Arcképcsarnok teljesítménye után, tisztújító közgyűlésünk előtt?
A Magyar Múzeumi Arcképcsarnok II. kötetét mindenképpen szeretnénk nyomtatásban is megjelentetni, és ezzel biztosan lesz még tennivaló ebben az évben. Az előttem álló feladatok azonban most inkább a hazai pályára, és nem az országos múzeumi ügyekre irányítják a figyelmemet. A tiszteletbeli elnökeink vezette jelölőbizottság felkérésére már „nem hivatalosan” igent mondtam, azaz, ha a közgyűlés úgy dönt, szívesen részt veszek a választmány munkájában a következő ciklusban is. Hogy azon belül hogyan alakulnak majd a feladatok, azt áprilisban meglátjuk.
Borítófotót készítette: Ádám János
