Beszámoló az ICOM 25-ik, Kiotóban 2019. szeptember 1. és 7. között tartott Közgyűléséről. 1. rész
A múzeum, mint kulturális csomópont: A múltunk jövője (Museums as Cultural Hubs: The Future of Tradition) témában rendezték meg idén a Kiotóban az ICOM 25-ik Közgyűlését. A konferencia címe a múzeumok kapcsolatépítő szerepére utal a földrajzi régiók és társadalmak, illetve a generációk, a múlt és a jövő között.
Az utóbbi időkben a világ múzeumai komolyabban elkezdtek gondolkodni azon, hogyan szélesíthetnék ki társadalmi szerepvállalásukat. Korunk politikai, gazdasági, társadalmi változásai közepette, a klímaváltozás, szegénység, társadalmi, politikai és geopolitikai konfliktusok, természeti katasztrófák, emberi jogok körüli viharos vitákban egyre égetőbb, hogy a múzeumok kitalálják, miként járulhatnak hozzá egy békés, fenntartható jövő építéséhez.
A múzeumok egymással összekapcsolódva regionális, nemzeti vagy nemzetközi szinten megsokszorozhatják erőfeszítéseiket és hatalmas potenciálra tehetnek szert, hogy jelentőségteljesebbé váljanak, illetve a modern világ elvárásainak jobban megfeleljenek, egyben hidat teremtsenek a múlt hagyományai és a jövő vívmányai között.
A konferencia négy altémája – melyek a fő témát hivatottak kifejteni – a „Fenntartható jövő építése a múzeumok segítségével”, a „Múzeum definíció – az ICOM gerince”, a „Múzeumok a természeti csapások idején”, és az „Ázsiai művészeti múzeumok és gyűjtemények a világ körül” kérdéseit bontotta ki. A plenáris üléseken, a nemzetközi bizottságokban, illetve a műhelymunkák során e kérdések körül kibontakozó vitákat rendkívül inspiráló vitaindító beszédek vezették fel.
Az első nap vitaindító beszédét Kengo Kuma világhírű japán építész tartotta, a következő nap Sebastiao Salgado világhírű brazil fotóművészt tapsolta állva a közönség, a harmadik alkalommal pedig Cai Guo-Qiang, a New Yorkban élő kínai kortárs művész ars poeticaját ismerhette meg a közönség.
Vitaindító beszédek és plenáris ülések
Kengo Kuma „Az erdő korszaka” című előadásában kifejtette, hogy az emberek a 20. században elkezdték alábecsülni a természet erejét. A japán építész szerint félreértjük és nem tartjuk tiszteletben a természetet, mintha mindent tudnánk irányítani. A 20. században az építészet a beton és acél irányába indult, hogy nagy és erős épületeket hozzanak létre úgymond erős anyagokból. A hagyományos fa, kő és föld épületeket gyengének és divatjamúltnak bélyegezték. Napjaink poszt-indusztriális korszakában a „helyek” játszanak újra vezető szerepet, az indusztriális korszaknak – mely a „dolgok” köré szerveződött – immár vége van. A világ egy olyan korszakba lépett, ahol a „kis helyek erejét” újra értékelik, az építészek közvetítő feladata pedig újra az, hogy a helyeket és az embereket összekösse. A múzeumok fontos eszközei annak, hogy megerősítsék a kapcsolatot az emberek és a helyek, a közösségek és környezet között. A V&A Dundee-t is pontosan erre a gondolatra építve hozták létre.
Forrás: bbc
A múzeumok eme kapcsolatépítő szerepének keretében Kengo Kuma a múzeumra egyrészt kommunikációs térként („A múzeum olyan, mint egy nappali, ahol az ember ellazul.”), másrészt oktatási térként, harmadrészt pedig a helyi gazdaság megerősítésében szerepet játszó tényezőként tekint.
Míg a 20. századi múzeumra úgy gondolunk, mint egy zárt dobozra, a ma múzeuma olyan nyitott, mint egy csodálatos erdő. A beton korszakából lépjünk át az erdő korszakába.
A vitaindító beszéd után szervezett plenáris ülést a „Fenntartható jövő építése a múzeumok segítségével” téma köré szervezték. A szekció olyan innovatív stratégiákat mutatott be, melyek inspirációs forrásként szolgálhatnak a múzeumok számára egy eddig példanélküli kihívásokkal szembenézni kénytelen társadalom megsegítésére.
Több előadó utalt arra a szimbolikus jelentőségű tényre, hogy a Közgyűlés az un. Kiotói jegyzőkönyv[1] elfogadásának termében zajlik. Egy ilyen közegben természetesen adja magát a kérdés, hogy a múzeumok hogyan járulhatnak hozzá az Egyesült Nemzetek Szervezete által 2015-ben kitűzött Fenntartható Fejlődési Célokhoz?
A 2015 szeptemberében megtartott történelmi ENSZ-csúcstalálkozón a világ vezetői elkötelezték magukat amellett, hogy véget vetnek a szegénységnek, megküzdenek a klímaváltozással és harcolnak az igazságtalanság ellen.
A 193 ország által egyhangúlag elfogadott 17 fenntartható fejlődési cél (SDG-k) a fejlődés új egyetemes mércéjét állította fel annak a szellemében, hogy senkit sem hagynak magára. Az SDG-k mögött álló célkitűzések és indikátorok viszonyítási alapot jelentenek az előrehaladás sikerességének méréséhez.
A 2030-as fenntartható fejlődési keretrendszer egyetemes és oszthatatlan, valamint mind a fejlődő, mind a fejlett országokat cselekvésre szólítja fel, ahogyan az embereket is, hogy véget vessenek a szegénységnek, kezeljék az egyenlőtlenségeket és megbirkózzanak a klímaváltozással 2030-ig.[2]
A 17 fenntartható fejlődési cél közül a 13-as (Fellépés az éghajlatváltozás ellen/ Sürgősen cselekszünk a klímaváltozás és hatásainak leküzdése érdekében.) és a 17-es számúhoz (Partnerség a célok eléréséért/ Megerősítjük a program végrehajtásának eszköztárát, felélesztjük a „Globális együttműködés a fenntartható fejlesztésért” partnerséget.) kapcsolódnak leginkább a múzeumok, melyek megvalósítása érdekében a múzeumok a 169 indikátor (target) közül az alábbiakat érezhetik magukénak:
[1] A kiotói jegyzőkönyv az ENSZ 1992 májusában véglegesített szövegezésű, 1992 júniusában Rio de Janeiróban aláírt éghajlat-változási keretegyezményének (UNFCCC) kiegészítő jegyzőkönyve, amelyet 1997. december 11-én az UNFCCC tagállamok harmadik konferenciáján, Kiotóban fogadtak el és nyitottak meg ratifikálásra. A Jegyzőkönyvben a fejlett országok vállalták, hogy a 2008–2012-es időszakra átlagosan 5,2%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását az 1990-es bázisévhez képest.
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kiot%C3%B3i_jegyz%C5%91k%C3%B6nyv
[2] http://www.unis.unvienna.org/unis/hu/topics/sustainable_development_goals.html
