EN facebook

Miben segíthetek? – gondolatok a Kiscelli Múzeum Valós és mesterséges identitások című kiállítása kapcsán

2025-08-26 07:00

Szia, miben segíthetek?
Szia, kreálnál nekem egy fotót egy utazásról, melyen még sosem jártam?
Persze, milyen hangulatban képzeled el?
- Legyen kicsit nosztalgikus, de mégis futurisztikus. Olyan, mintha ismerős lenne, és mégis idegen.

- Ez izgalmas és eredeti gondolat, máris érkezem egy nosztalgikus, mégis futurisztikus fényképpel, egy utazásról, ami egyszerre ismerős és idegen...

 

Ez a rövid párbeszéd akár egy mindennapi AI-chat nyitánya is lehetne. De valójában ennél többről szól: arról, miként változik a művészet lényege akkor, amikor már nem csak az alkotó szűrőjén, esetünkben egy fényképezőgép lencséjén keresztül születik meg egy pillanat, egy életmorzsa, egy alkotás, hanem algoritmusok szűrik át helyettünk a világot. Vajon, ha egy „gép” álmodja meg helyettünk az álmunkat, de a mi instrukcióink alapján, attól az még tekinthető száz százalékig a mi kreációnknak, vagy percről percre, chatről chatre kevesebbek, súlytalanabbak vagyunk a saját életünkben? És alkotásunkban?

 

 

A Kiscelli Múzeum Valós és mesterséges identitások című kiállítása hasonló kérdéseket feszeget, s teszi ezt bátran, proaktívan, nem félve válaszoktól, nem félve kényelmetlen, szorító kérdésektől, és nem félve a végeredménytől, a kendőzetlen egymás mellé állítástól, a mesterséges és a valódi megmérettetésétől, melynek során sokszor még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy melyik serpenyőben melyik állítás pihen, az, amelyik azt mondja, ez valódi, vagy az, amelyik azt, ez generált. A Budapest FotóFesztivál keretében megnyílt tárlat különböző generációk művészeit egymás mellé állítva, analóg fényképeket, digitális portrékat és a mesterséges intelligencia által létrehozott képi világokat állít párbeszédbe, mely dialóg során nem csupán különleges és sokszólamú esztétikai élményt nyújt a látogatóknak, de filozófiai kihívással is szolgál. A nagy kérdés pedig, mely az összes műalkotást egyetlen narratíva pulzáló ernyője alá tereli, így hangzik: vajon a fotográfia új aranykorát éljük-e, vagy éppen haláltusájának vagyunk tanúi.

 

A művészet története mindig is együtt lélegzett a technológiával: félelmek, bizonytalanságok, kételyek övezték a kölcsönhatást, de a párhuzam tagadhatatlan. Amikor a fotográfia megszületett, sokan attól tartottak, hogy az véget vet a festészetnek. Aztán kiderült: új utakat nyitott meg, új nyelvet teremtett, új fókusszal termékenyítette meg a teremtés gesztusát. Ugyanez történt a számítógépes grafika, a Photoshop megjelenése vagy az internet képkultúrája kapcsán is – a hatás megkérdőjelezhetetlen, de az új lehetőségek új tapasztalatokat hoztak, és a szabad választás jogán, aki nem akart élni vele, az maradt a saját alkotói módszerénél, amiként, ha tetszik, a fotográfia megszületésével sem szűntek meg festeni a művészek. A mesterséges intelligencia hasonló útelágazáshoz vezeti a művészeket, gondolkodókat és mindannyiunkat, a kérdés hol fenyegetően, hol inspirálóan, de mindenképpen visszafordíthatatlanul tör ránk: vele tartunk-e, vagy maradunk nélküle. És ha vele tartunk, azt hogyan tegyük? Hol szabjunk határt ebben az együtt teremtésben? Meddig maradhatunk meg vele, benne, általa, őt használva, önállóak, aktívak, motiváltak, kreatívak, egyediek? És legfőképpen: miben más ez az útelágazás, mint az összes többi ez idáig?

 

 

A választ mindenekelőtt a számok is mutatják: az AI-generált képek terjedése hihetetlen sebességű, néhány év alatt több milliárd mesterséges fotó született, több, mint amennyi a fotográfia első másfél évszázada alatt. Ez a bőség már önmagában kérdéseket vet fel a hitelesség kapcsán, jellemzően, hogy mi számít valódi emléknek, és mi nem több, mint vizuális illúzió. Vajon egy algoritmus által kreált pillanatnak van-e, lehet-e ugyanolyan értéke, súlya, mint egy filmtekercsre exponált jelenetnek? Vajon egy mosolygó gyermek, egy gyönyörű táj, egy ráncos, öreg arc, egy könnyes ölelés bírhat-e olyan erővel, őszinteséggel, igazisággal, ha adatbázisokból születik, mint ha egy valóban megélt, átélt pillanat öröklétbe karcolt esszenciája lenne?

 

A mesterséges intelligencia nem a semmiből teremt. Amiként annak idején, az 1997-ben Luc Besson megálmodta Ötödik elemben akkor még utópisztikus módon Milla Jovovich Leeloo karaktere néhány másodperc alatt feldolgozta, átmosta magán az emberiség történetét, éppen úgy, vagy valamiként hasonlóan szintetizál napjainkban (pedig, de messze még a 23. század!) az AI tapasztalatokat, tényeket, történéseket, gondolatokat, mondatokat, művészi megfogalmazásokat, véleményeket, előítéleteket. Csak míg az ominózus jelenetben Jovovich arcát könnyek áztatják a sok szomorúság és kegyetlenség láttán, melyek emberarcú világunk sarokköveiként támasztják az eget, hogy az ránk ne dőljön nagy szégyenében, addig a mesterséges intelligencia nem ejt könnyet, nem sajnál, előbb másol, mímel, tanul, magáévá tesz, hogy aztán a sok algoritmusból a valóság torzított mása formálódjon élesre, akár teremtett gólemünk torzója.

 

 

A Valós és mesterséges identitások című kiállítás egyik legizgalmasabb rétege a szembesítés. Szembesítés saját előítéleteinkkel, saját rossz mondatainkkal, saját félelmeinkkel – mert amit látunk, az egyszerre ismerős és idegen, vonzó és zavarba ejtő, igaz és álságos, szívmelengető és lelketlen. Minden ott van a falakon, amik valaha voltunk és amik valaha lennénk. Amit szégyellünk és amire vágyunk. Amit irigylünk és amit két marokkal kínálunk. Amit megteszünk és amit megtagadunk. Göbölyös Luca Utolsó, egyetemes közös ős című alkotása a magunknak megkívánt és létező emlékek, nem létező, de belőlünk kreált rokonok közé hív meg minket, Tombor Zoltán Kacagó Barbie-ja egy AI által, promptok alapján átdolgozott divatfotó szkeptikus pixelhalmaz-füzére, Koválcsik Ágnes Másik nem című sorozata a minket körülvevő férfimintákat a beszédes, dolgos vagy éppen rest kezekben keresi, Vasali Katalin Majd lesz másik című alkotása a vetélés tabusított, néma sikolyú, könnytelen, banálissá alacsonyított gyászfeldolgozásával foglalkozik, Janik Zoltán Just Sexy Baby című műve a filterekkel agyonszépített, megmásított, becsapott közösségi portálvilág, mint virtuális plasztikai műtét, és a valós, esendő, szép-kevésbészép-ilyen-olyan-ettőlkülönleges-attólmás identitásunk közötti disszonanciát zongorázza végig megannyi portrén keresztül. Keleti Éva Kulka János című képe a művészt ábrázolja ruhástól a kádban, akárha Mire gondolt a költő? kérdésnek lenne vizuális megfeleltetése a print, Glavánovits Martin Arctalanul sorozata maszkok mögé rejtőző, azzal védett arcokkal mesél önvédelemről, bujkálásról, Torkos Márk Erik Alanytalan emlékezése a kódolás, a tárolás és az előhívás folyamatait járja végig csoportképeken keresztül, Oláh Gergely Máté Lebegés-e ismét Kulka Jánost teszi meg főhősének, mint a színpad, a játszás, a művészet köztünk élő és szüntelenül küzdő angyalát, Bodócs Szelina a női szépségideák között kínál nekünk választásokat a bántóan natúr megjelenéstől egészen a szerkesztett képekig, Boros Fanny Rés sorozata a feldolgozatlan traumák, mint elmulasztott találkozások nyomába ered, Ligeti Bálint Home című alkotása 2040-be kalauzol minket, rovarokkal, rágcsálókkal közös otthonokba, bizarr mindennapokba, Koncz Olivér Forradalom című installációja az 1956-os eseményeket AI által generált pillanatokkal keretezi újra, Urbán Ádám Bringás futárok című művein megannyi bohócvigyorú- grimaszú, -fintorú futár néz velünk szemközt, Molnár Zoltán roma portréfotográfiái az előítéletek ellen bontanak zászlót, Buzássy Honóra Sztereotípiák című AI generált sorozata pedig azt mutatja, hogy az algoritmus is beskatulyáz – hogyne tenné, ha a valóságunkat másolja, nem igaz?

 

 

Megannyi portré, melyek farkasszemet néznek velünk, vagy elfordítják tekintetüket, és van, hogy kézfejekre váltják a pillantást, némelyik valós, némelyik digitálisan született közénk, és a Kiscelli Múzeumban, Molnár Veronika és Somosi Rita kurátorok jóvoltából - még 2025. szeptember 7-ig! - mind egyetlen céllal hívnak minket randevúra, hogy elbizonytalanítsanak minket, hogy elmossák a határokat valódi és mesterséges között, hogy feltegyék a kérdést: akarsz-e szárnyak nélkül repülni, akarsz-e gondolatból hidat építeni, akarsz-e szavakból álmot szőni.

 

És a bátrabbak már felelnek is, igen, csináljuk, lássuk, mi lesz belőle, mégis a kérdés, kérdés marad: ha a gép, az algoritmus készíti a képet, hol marad a művész? És bár szükségszerűen kanyargós az út, mely művészekre, alkotókra, gondolkodókra vár a mesterséges intelligencia terjedésével, térnyerésével, fejlődésével, bízzunk benne, hogy a válasz hosszútávon valami ilyesmi lehet: ott, ahol mindig is volt, a vízióban, a gondolatban, a teremtő gesztusban, szükségszerű flowjában elmének, léleknek és szívnek. Ott, ahol eldől, miért születik meg egy kép, egy írás, egy zenemű, ott, ahol a művész rendezővé, koncepcióalkotóvá, kurátorrá nemesül, aki a gépet, mint eszközt használja, az alkotást közös munkává, ember és algoritmus szent dialógusává szobrálva, finomítva, csiszolva.

 

És talán nem is olyan sokára, a mesterséges intelligencia használatával született alkotásokra majd úgy tekintenek az utánunk érkezők, mint mi a 19. századi dagerrotípiákra, valaminek a kezdetére, mely éppen frissessége okán számos gyermekbetegséggel küzd, és melyet félelmek, kételyek öveznek. Talán oda vezet az út, melynek egyik első hiteles és bátor lenyomata a Kiscelli Múzeum kiállítása, hogy merjük feltételezni: a fotózás az elképzelésről szól, a gondolatról, a mondanivalóról, a szüzséről. És ha egy fotó jó fotó, akkor elsősorban ezektől az. A gondolatot kell tehát őriznünk, frissen tartanunk, készenlétbe állítanunk – minden időben, minden helyzetben, művészként és befogadóként, a múlt itt maradtjaiként és a jövő zálogaiként, kérdezőként és válaszolóként.

 

 

- Kreálnál nekem egy fotót rólam, olyat, amilyen sosem voltam?
- Persze, ez izgalmas ötlet. Ha akarod, lehetsz olyan, amilyen még sosem voltál.

- És talán olyan is, amilyenné válhatnék egyszer?

- Ez remek gondolat, így a múlt és jövő összekapcsolódik.

- Akkor legyen ez egy időtlen vágyott pillanat, ahol a valaha nem volt és a valamikor talán eljövendő, akár egy picasso-i arc egybeforr.

- Ez csodálatos ötlet! Mit szólnál hozzá, ha ...

 

Íme hát a fotóművész és a mesterséges intelligencia közös kihívása. Egy közös alkotás – és a képen talán önmagunk új arcát is megpillanthatjuk. A Kiscelli Múzeum portréin minden bizonnyal.

 

képek forrása: Kiscelli Múzeum

 

divat, Egyetemisták a múzeumról, gyűjtemény, iparművészet, kiállítás, látogató, téma
2024-02-05 18:00