„Tárgy? Nem. Élőlény? Nem. Hanem valami korcs csoda a kettő között, melynek acélteste, villamoslelke van. Olyanforma tengő életet él a földön, mint a rómaiak hite szerint az alvilági árnyak, melyek gépiesen, halványan mozognak, egészen igénytelenül és jelentéktelenül s alig emlékeznek arra, hogy kicsodák voltak valaha. A huszadik század homonculusa...” Az idézet Kosztolányi egy tárcájából való, és hőse nem más, mint a telefon. Az a telefon, mely hosszú utat járt be az elmúlt százötven évben, és mely mára már okosabb, mint sokszor szeretnénk, immár munkaeszköz, mozi, lexikon, könyv, napló, ablak a világra. Vagy maga a világ. Nem így a régimódi telefon. Vagy talán éppen így, csak még óvatosabban, szelídebben, alázatosabban hódított teret, de így tett már az első perctől kezdve, hogy valaki beleszólt abba a bizonyos készülékbe, és a vonal túlvégén sercegő távolságban válaszolt rá valaki. A kapcsolódás egy olyasfajta, máig izgalmas, intim pillanata, melyben a másik hangja az egyetlen mankónk a tájékozódás, a megismerés ösvényén. Egy mosoly, egy sóhaj, egy elakadt mondat, egy hirtelen beállt csend, egy egyszerre kimondott szó a vonal két végén: megunhatatlan varázslat. És megunhatatlan téma – irodalomban, képzőművészetben, fotográfiában és persze a színpadon.
forrás: Fáryné Szalatnyay Judit
„- Halló, tessék, ingatlan.
- Jó napot kívánok, Weiner elvtársat keresem.
- Weiner elvtárs ebédel és szabadságon van és a másik vonalon beszél.
- Tessék? Egyszerre?
- Ez szabadon választott. Amelyiket tetszik akarni...”
A Kiscelli Múzeum lépcsőin leereszkedve a sziklapincébe, az ikonikus Halló, belváros! című kabaréjelenet mosolyra fakasztó mondatai szegődnek kísérőnknek, mintegy megalapozva a hangulatot egy olyan kiállításhoz, mely egyszerre múltidézés, transzgenerációs tapasztalatátadás, rendhagyó történelemóra és minőségi kikapcsolódás, origóban a telefonnal, mint kultúrtörténeti és társadalmi katalizátorral. A Halló? Halló! A telefonálás technika- és kultúrtörténete című kiállítás egy sokrétű, dinamikus, egy rendkívüli anyagot és ismeretet játékosan, ötletesen felvonultató válogatás, melynek kilenc terme szinte egymással versengve szólítja meg a látogatókat, legyenek bármilyen korosztályból, érkezzenek bármilyen történettel és előképzettséggel. A Halló? Halló! éppen úgy szól mindenkihez, amiként a fent említett kabaré vagy maga a telefon. Akinek még van emléke a tárcsás készülékekről és a régi telefonfülkékről, annak azért. Akinek még korábban, a telefonközpont és a távirat élménye rezonál a múltból, annak azért. És aki már a mobiltelefonok korszakába született bele, annak pedig talán játéktelefonja juthat eszébe gyermekkorából, mely jellemzően nem maroktelefon, hanem a régi, súlyzót formázó, alul-felül „dolgozó” formás készülék, különféle színekben, gombokkal vagy tárcsával, jellemzően zsinórral, melybe könnyen belegabalyodhatott az, aki járkálva beszélt, és remélhetőleg hosszú kábellel, hogy séta közben vihessük magunkkal a szobánkba, a konyhába, az erkélyre, a fürdőbe. Mindenhová. (Ma ez mennyivel egyszerűbb! És mégis, a kagylóba kacagó Marilyn Monroe, vagy a kócosan, kibontott nyakkendőben, lazán, cigarettázva telefonáló Alain Delon kultikus pillanatokkal üzennek a múltból: telefonálni sikk volt, presztízs, a telefon szerelmeket írt, barátságokat keretezett, drámákat kísért, életeket alakított.)
forrás: Kiscelli Múzeum
Az elbűvölő, nehezen elengedő, rendkívül befogadó, és sokszólamban „csengő”, január 18-ig látható kiállítást Balla Lóránd, Benda Károly és Perényi Roland kurátorok jegyzik, akiknek sikerült olyan tereket létrehozni, amelyekben az ismeretátadás, a komplex narratívatágítás jól megfér a nosztalgiával, a játékossággal, a pazar látvánnyal, amely Szepessy András munkája. A kilenc terem különlegesebbnél különlegesebb tárgyakkal, dokumentumokkal, történetekkel meséli el, hogy a telefon miként változtatta meg a hétköznapi életet, a társadalmi szokásokat és a kultúrát. A kezdetektől a mai napig tanúi lehetünk a technikatörténet fejlődésének, Alexander Graham Bell találmányától a nyilvános telefonfülkékig barangolunk készülékek, invenciók, személyes sorsok mentén, megismerve, hogyan hatott a telefon a szociális interakciókra, az életmódra vagy éppen a kulturális normákra. Akár a Love Actually-ben, mikor az esküvőn a násznép soraiból felpattannak a zenészek, itt is vannak amolyan „beavatott” vintage telefonok, melyek váratlanul megszólalnak, és melyekbe belehallózhatunk, majd feltárcsázva őket, egymással beszélhetünk a tárlat termeiben sétálva. Hanghatások, filmrészletek (például az első Washington–Budapest telefonbeszélgetés), valamint zsánerzenék garantálják az atmoszféra hitelességét, és igazi csemegék várják az apróbetűs történelem rajongóit, így a Horthy Miklós különvonatán használt kézi kapcsolású telefonközpont, vagy Kádár János irodájának minihálózata is megelevenedik a kiállításban - egyéb speciálisan gyártott munkatelefonok, cselédhívók és tűzjelző készülékek kíséretében.
forrás: Fáryné Szalatnyay Judit
Mindig örömteli, ha egy válogatás túlmutat önmagán, nem szűnő vággyal a kereszt tartalmak, az ihlető narratívák és a személyes érintettség iránt, így a kiállításban a telefon, mint ikon és művészeti motívum ábrázolása külön is tapsot érdemel. Itt kell megemlítenünk Moholy‑Nagy László 1923-as Telephonbild című zománcképét, mely hogyan másként született, minthogy a művész telefonon diktálta az alkotást egy zománcozó műhely mesterének, vagy éppen Derkovits Gyula Telefon, Dali Homártelefon, Maros Lili: Hello című alkotását, de láthatunk színes pop-art reflexiókat, Andy Warholt megidézve és számtalan irodalmi citátumot olvashatunk Kosztolányitól, Karinthytól, Krúdytól, Örkénytől, Juhász Gyulától, Móra Ferenctől vagy éppen az 1897-es Telefonhírmondóból.
forrás: Nemes Erika
A telefon élettörténetének, ha tetszik, idővonalának számos ablaka megnyílik előttünk, olyan tárgytörténeti kuriózumokkal, mint például a Hughes távírógép, a Svéd és Társa jelerősítő, a Kékíró Távíró, a Western Electric Italiana Milano katonai távírógép, egy mágnestalpas asztali távbeszélő készülék, a 379-409 számú sárga érmés telefonfülke, a Bell-féle őstelefon replikája, a Calderoni-féle készülék, egy többérmés interurbán készülék, egy kézikapcsolású telefonközpont, valamint CB távbeszélők, LB telefonok, kártyás telefonfülkék, távközlési kábelek, kisközponti készülékek, vaktárcsás telefonok, számláló jelfogók, főnök-titkári asztali berendezések vagy éppen légvédelmi és segélykérő telekommunikációs eszközök. Megtudhatjuk, melyik szóhoz milyen morze kód tartozik, részletes utasítást kapunk, mit tegyünk egy 1930-as évekbeli nyilvános fülkében, tetején panaszládával, úgy mint „akasszuk le a kagylót, ejtsünk be egy darab érmét, várjunk a búgó jelre, azután tárcsázzunk”, valamint, hogy Bell a beköszönést eredetileg Ahoy! üdvözléssel tervezte, és bár tartja magát a legenda, miszerint Puskás Tivadarhoz köthető a „hallózás”, igazából Edisonnak köszönhető a telekommunikáció ezen egyetemesen meggyökerezett kezdő szava.
forrás: Nemes Erika
A rendkívül erős hangulat atmoszférává nemesül a sziklapince tereiben, film-és hanghatások, zörejek, retro csörgések kísérnek minket a felfedezőúton, mely úgy tűnik, minden létező aspektust megvizsgál, elmesél, átélhetővé tesz, és mely megannyi párhuzamot felkutat, legyen szó a telefonbetyárból lett feleség sztorijáról (az imposztor hívó, Böhm Aranka és Karinthy Frigyes szerelme talán az egyik legszebb és legmókásabb telefonos történet), a Kapcsoltam című legelső hazai telefonos-televíziós nyereményjátékról, a Volt egyszer egy vadnyugat üresben zakatoló távírójáról, vagy éppen a Krúdy által oly szépen lefestett telefonos kisasszonyokról („A telefonista kisasszony szabad idejében mos, vasal, varrogat, sebtiben olvas füzetes regényt, a szegény lányok romantikáját ápolja szívében, mint a cserepes virágot, és valóban a torkában ver a szíve, ha randevúra megy az utcai óraházhoz vagy Az Est kiadóhivatal elé, mert ahhoz már nincsen ideje, hogy Budára járjon cukrászdába vagy Rudolf trónörökös szobrához a Stefánia útra”...).
forrás: Kiscelli Múzeum
A Halló? Halló! című kiállítás mindent egy lapra tesz fel. Mindent megmutat, felkutat, elmesél, és nem vár mást cserébe, csak pillanatnyi időt, figyelmet, kíváncsiságot. A jelent, a múltat, a jövőt kéri tőlünk, belőlünk, hogy azzal is tovább építse a kiállítást, visszatámogatva minket a lépcsőkhöz, kicsit megtolva, most már mehettek, voltatok, láttatok, ne feledjetek, mi pedig halljuk – még sokáig halljuk – a Halló, belváros-t, és kuncogunk, hogy már hatan vannak a vonalban, miközben Kern András még mindig Weiner elvtársra vár. És kilépve a Kiscelli Múzeum kapuján, talán elővesszük okostelefonunkat, és egy pillanatra a régi telefonfülkébe képzeljük magunkat, ahol a beszélgetés közben révetegen vesszük számba a sok pluszjellel összekötött kezdőbetűt, nyíllal áthúzott szívekkel keretezve, és felsóhajtunk, hogy ebben is volt részünk, vagy éppen, hogy ebben sem már, és milyen kár. Felhívni a szerelmünket egy telefonfülkéből, miközben odakint mások várnak sorukra, belesuttogni gyorsan a kagylóba költeményekre elegendő, hirtelen-hadart szavakat, úgy szorítani fejünkhöz a hallgatót, hogy mire szabadulunk a fülledt (fél)négyzetméterből, a fülünk izzadt és piros, történeteket írni, kollektív meséket folytatni, melyeket egytől-egyig a telefonfülke köt össze, akár párka a sorsfonalakat – mindez szívbe markolóan elmúlt érzés. Nekünk pedig el kell mondanunk valakinek. Vesszük hát az okostelefont, gyorshívóval hívjuk a másikat, vagy kamerával még jobb, várjuk, hogy felvegye, és azt mondja, halló? és mi felelhessünk rá: Halló!
