Pék, fazekas, borbély, molnár, szabó és szűrszabó, suszter, kovács, szűcs, ács, kalmár, varga, tímár, drótostót. Olyan foglalkozások ezek, amelyek réges-régen hétköznapi hivatások voltak, egy település életéhez szervesen hozzákapcsolódtak e mesterségeket űző emberek. Mi több, céhekbe, szakmai érdekvédelmi társulásokba tömörültek, amelyek szabályozták a piacot, az áru mennyiségét, minőségét és árát, meghatározták a munkaerő létszámát és a munkaidő hosszát.
Többek között erről is szó volt azon a múzeumpedagógiai foglalkozáson, amelyen a Zrínyi Miklós Gimnázium hetedikes osztálya vett részt a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban. A "Kalandozások a múltba" című program szakköre ez alkalommal a korabeli mesterségeket, a céheket, az ehhez kapcsolódó tárgyakat és fogalmakat vette számba. A diákok megtudták, mi is az a privilégium, mire használták a vándorkönyvet, milyen adatokat és szimbólumokat kellett tartalmaznia egy céhzászlónak és mi került egy céhládába.
Az első privilégiumot, vagyis ünnepélyes formában kiállított, viaszba nyomott pecséttel ellátott kiváltságlevelet a varga céh kapta. Az idők során nőttön-nőtt a mesterek száma: míg 1770-ben 120 iparos volt Zalaegerszegen, addig 1828-ban 181 volt, s a kínálat színességét mutatja: 36-féle mesterségről szólt a korabeli krónika. A mesteremberek céhekbe tömörültek, rendszeresen gyűléseket tartottak, az itt elhangzottakról jegyzőkönyvet vezettek.
Ezeket nagy becsben őrzi ma is a helyi levéltár. De a céheknek pecsétje is volt, ahogy céhzászlója, amelynek - a korabeli szabályok szerint - tartalmaznia kellett az alapítás évszámát, a mesterségek szimbólumát, az ország címerét és az oltalmazó szent ábrázolását.
Szent Flórián például jellemzően a tűz közelében tevékenykedők oltalmazója volt, így a pékek, a fazekasok, a kovácsok védőszentjeként volt ismert. A céhzászlókat amúgy mindig a település templomában őrizték.
Régen a legények a szakma alapjainak a megtanulása után messzi földre indultak, hogy az adott hivatás apró részleteit is el tudják sajátítani. Volt, aki csak a szomszéd városig jutott, de olyan szerencsések is akadtak, akik külföldön leshették el a szakma fortélyait. Az inasok ún. vándorló könyvet kaptak, s akkoriban a fotográfia hiánya miatt a főbb adatokon túl részletesen leírták a legény külsejét: termetét, haját, arcának és homlokának formáját, szemöldökét, szeme színét, száját, orra formáját, különös jegyeit. A diákok habár először megmosolyogták az "útlevélnek" ezt a fajtáját, hamar rájöttek, hogy bizony nem is olyan egyszerű saját magukról pontos személyleírást adni. Ugyanis játékképpen mindenki elkészítette és kitöltötte a saját vándorkönyvét.
Megyeri Anna, a Göcseji Múzeum történésze megemlített még három olyan iparos közösséget, akik vagyonuk egy részét a közösségnek és így az utókornak is felajánlották. A csizmadiáknak köszönhetjük a zalaegerszegi Mindszenty téren álló Szentháromság-szobrot. S ha sétánk során egy kicsit közelebb lépünk a kőből faragott alakokhoz, láthatjuk, hogy a mesteremberek egy picit portékáikat is belecsempésztették az alkotásokba: két szent lábára ugyanis elegáns csizma került, igazi mestermunka. A gyerekek megtudták a múzeumi órán, hogy a Szent Ilona tiszteletére állított Kálvária-kápolnát a szűrszabóknak köszönhetik a zalaegerszegiek, az Olai temető kápolnáját pedig a vargák céhe állíttatta.
