Elkezdődött a három évente megrendezésre kerülő ICOM (International Council of Museums) általános kongresszus Prágában. A 26. alkalommal megrendezett konferencia informális, kulturális programjai már a hétvégén elindultak, az érdeklődök bejárhatták Prágát és a megismerhették a város múzeumait. Augusztus 21-én vasárnap pedig már volt pár zártkörű találkozó is az ICOM tagoknak.
Augusztus 22-én hétfőn reggel nyílt meg a nyilvános, általános kongresszus. Az ünnepélyes megnyitó keretében beszédet mondott az ICOM elnöke, Alberto Garlandini, Csehország kultúráért felelős minisztere, Martin Baxa, ICOM Csehországi Bizottság elnök asszonya, Gina Renotière, Prága polgármestere, Zdeněk Hřib, az UNESCO kulturális főigazgató-helyettese, Ernesto Ottone, a Cseh Nemzeti Múzeum igazgatója, Michal Lukeš, és a konferencia főszervezője (ezúton is gratulálok neki és munkatársainak), Martina Lehmannová. Interjúnk vele itt! Beszédjeikben mind kitértek az elmúlt évek nehézségeire, a múzeumok és szakemberek kiválóságára, helytállására és nagyszerű munkájukra ezekben az időkben. A beszédeket egy táncos, zenés előadás követte, a Kohoutek néptánc csoport Chrudim városából mutatta be a cseh zenei és tánc hagyományokat.
A megnyitó után rögtön elkezdődött a délelőtti szekció, melynek témája a múzeum és társadalom (Purpose: Museum and Civil Society) volt, a vitaindító előadást Margarita Reyes Suárez a Colombian Institute of Anthropology and History (ICANH) munkatársa tartotta. Előadásában elmesélte, hogyan vált a kolumbiai múzeum Bogotában egy mindenki számára nyitott, polivalens múzeummá. Kolumbia történelmében az erőszak és a (banda)harcok jelentős teret foglalnak el. Az elnyomott vidéki közösségek rettegésben élnek. Margarita Reyes Suárez egyik vidéki terepmunkája során ezt saját szemével is láthatta. Igazán érdekes volt számára, hogy minden rossz ellenére, mégis ragaszkodnak kulturális örökségükhöz és identitásukhoz. A belső migráció következtében ezen kisebbségi csoportok, bennszülöttek és elnyomottak többségükben Bogotába telepednek le, és találnak menedéket, habár nehezen tudnak beilleszkedni a városi társadalomba. A bogotai Nemzeti Múzeum ezt szeretné megváltoztatni, nyitott ajtókkal várták őket, meghallgatták történeteiket, csodálták bátorságukat, ahogy a nehézségek ellenére is ragaszkodtak saját gyökereikhez. Egy kis idő elteltével, már nem csak hallgatták, hanem közös projekteken kezdtek el dolgozni az érintettekkel, többek között olyan kiállításokon, amelyek a bogotába menekültek szülőföldjének érdekes kincseire fókuszál. Az egyik ilyen kiállítás a Magdalena folyó és körülötte élők történetét mutatja be. Ez egy olyan vándorkiállítás, amit már az ország több területén is látható volt, sőt a folyó melletti falvakba is elvitték, így a közösség más formában, de ismét találkozhatott saját történelmével és örökségével. A példákat Margarita még hosszasan sorolta, de mind azt mutatja, hogy a múzeum képes a társadalmi változás motorjaként működni. Margarita konklúziójában arra tér ki, hogy az emlékezet és a történelem elválaszthatatlan, és ahhoz, hogy ismerjük és tudjuk a történelmünket, a valós múltunkat, minden társadalmi csoportnak teret kell adnunk, így a „mindenki múzeuma”, a megértés és a társadalom múzeuma is lesz.
A beszéd után továbbra is a múzeum és civil társadalmak témájában egy kerekasztal beszélgetést hallhattunk, melynek négy résztvevője olyan múzeum képviselője volt, amelyek valamilyen traumát, vagy krízis helyzetet dolgoznak fel. Minden résztvevő 8 percet kapott, hogy bemutatkozzon és vitaindító gondolatokat fogalmazzon meg. Az első felszólaló Barbara Kirshenblatt-Gimblett volt, aki New Yorkból (igen korai órán a helyi idő szerint) online jelentkezett be. Barbara, a varsói POLIN Lengyel Zsidó Történeti Múzeum központi kiállításának vezető kurátora és a New York-i Egyetem performansz-tudományok professor emeritája rövid beszédében azt a kérdést tette föl, mi a múzeum szerepe egy-egy krízis helyzet, traumatikus esemény esetében: maradjon semleges, vagy váljon résztvevővé. Elmondása szerint a legjobb út valahol középen van.
Második felszólaló az ukrajnai Kateryna Chuyeva, Ukrajna kulturális és tájékoztatáspolitikai miniszterhelyettese és a Majdan Múzeum egyik alapítója volt. Kateryna a jelenlegi helyzetről és a múzeumok fontos szerepéről beszélt, illetve azokról a nehézségekkel terhelt folyamatokról, ami a társadalom, az állam és a múzeumok között zajlik az örökségvédelem érdekében. Kitért arra, hogy milyen fontos a társadalmi és szakmai összefogás, továbbá a jelenlegi ukrán krízishez kapcsolódó gyűjtő és dokumentációs munkáról is beszélt. Ennek köszönhetően a társadalom és a múzeumok együtt tudják majd újra felfedezni az ukrán identitást és közösen építhetik a jövőt.
A kerekasztal harmadik felszólalója Jasminko Halilovic volt a War Childhood Museum alapítója és igazgatója. A tárgyak erejéről és azok társadalmunkban betöltött szerepéről beszélt. Számára nagyon fontos, hogy már többször átélhette azt az AHA pillanatot, amikor az utolsó puzzle is a helyére kerül, bezárul a kör és minden teljes lesz, megértés és béke születik. Ezt több személyes példával is alátámasztotta, olyan történetekkel, amelyekben látogatói megtalálták önmagukat, felfedezték saját múltjukat, vagy kapcsolódni tudtak máséhoz.
Nisay Hang a kerekasztal utolsó felszólalója a kambodzsai Tuol Sleng Genocide Museum igazgatója. Rövid előadásában vázolta a múzeum terhes történelmét. Az intézmény épületében korábban börtön működött, ahol a Khmer Rouge rezsim "politikai ellenségeinek" vélt személyeket tartották fogva, hallgatták ki, kínozták, majd megsemmisítették. A felszabadításkor a többezer fogvatartottból már csak 12 túlélő volt, köztük 4 gyermek raboskodott itt. A múzeumnak saját épülettörténetével és a közös társadalmi múlttal egyszerre kell megküzdenie. A felejtés helyett emlékezésre és összetartásra buzdít. Nisay elmondása szerint egyik legfőbb feladatuk az igazságszolgáltatás, a tettesek elítélése és az elszenvedők (nemcsak fizikai) felszabadítása. Ezt pedig csak az emlékezéssel tudják elérni.
Itt már nagyon vágytam egy kávéra és szerencsére (kérdésekre már nem jutott idő) hamar megkezdődött a kávészünet, ami engem leginkább a hosszú nyári szünet utáni első iskolanap szünetére emlékeztetett. Barátok, rég nem látott kollégák, új ismerősök találkoztak, ölelték meg egymást a hosszú (covid, stb…) idő után ismét élőben találkozás örömében. A konferencia ebben a pillanatban egy nagy boldog embertömeggé vált. Mindenki mosolyogva érdeklődött egymás iránt, egyik ölelésből, üdvözlésből a másikba borulva.
A kávészünet után több kisebb előadást lehetett meghallgatni, az egyik Stephen E. Weil Memorial Lecture - LGBTIQ+Museums címmel a LGBTIQ+ közösség múzeumi reprezentációjáról és inklúziójáról szólt. Akkora volt az érdeklődés, hogy még a folyosón is álltak a nézők, így én inkább az ICOM által készített (és most átgondolás alatt álló) etikai kódexről szóló kerekasztal beszélgetéshez csatlakoztam. A felszólalók olyan aspektusokat említettek, amelyek az eddigi kódexben még nem kaptak helyet, de fontos lenne, hogy az újban benne legyenek. Majd a közönség tagjai javasolhattak olyan témákat, amelyek szerintük hiányoznak a jelenlegi etikai kódexből és az újban mindenképp szerepelniük kellene.
Ebéd után az egyes nemzeti és tematikus bizottságok által rendezett előadásokra, workshopokra lehetett beülni. Ezek szimultán futottak a legkülönbözőbb témákban. Habár legszívesebben mindegyiken részt vettem volna, választani kellett, így a Henry McGhie által tartott fenntarthatóságról szóló workshopra ültem be elsőnek, ami egy érdekes beszélgetésbe torkollott arról, hogy a múzeumaink eddig is fenntarthatóan működtek, csak eddig pénzhiányból, ma meg már fenntartható fejlődésként beszélünk róla.
Az utolsó előadás, amit követtem, az ICOFOM rendezése volt és két nagyon érdekes felvetésről hallhattunk a muzeológia tabui témakörében Introducing the Taboos of Museum Theory címmel. Muthoni Thangwa Kenyából Unspoken histories - legacies of trauma címmel tartotta meg előadását, amely részben saját családjának történetét dolgozta fel. Az el nem mesélt dolgok és történetek fontosságára hívta fel a figyelmet. A második előadó Ciraj Rassool pedig a Restitution and the museum as process címmel a restitúció „divatos” kérdését vizsgálta átfogóan, de egy afrikai intézmény szemszögéből, néhol igen kritikus hangnemben.
Első nap és annyi minden, élmény, találkozás, és érdekes előadások, tudás, beszélgetés, nehéz mind leírni, sietni is kell, mert kezdődik a megnyitó gála. Egy biztos, a nyüzsgő tömeg, a több ezer lelkes múzeumi munkatárs a világ minden tájáról, már alig várta, hogy ismét találkozzon és ez az izgalom mindenben jelen volt.
