Budapesti gangon lopakodva felénk közeledő oroszlán, egy konyhai falikúthoz kötött rabságban lévő csirke, a fővárosi rakparton ücsörgő fiatalok. Mácsai István Munkácsy-díjas festőművész alkotásai Zalaegerszegre érkeztek.
Egy látványos és átfogó képet adó válogatást láthat a közönség a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben, amelyet dr. Kostyál László művészettörténész, a Göcseji Múzeum tudományos igazgatója ajánlott az érdeklődők figyelmébe.
Az életmű óriási, hiszen Mácsai hatvan éven át alkotott, fáradhatatlanul festett. A családját a művészetéből tartotta el, s a szocializmus éveiben a viszonylag biztos megélhetést a Képcsarnok Vállalat tudta nyújtani, igaz, a biztonságért a „tömegtermelést” kívánta. A korabeli alkotóktól heti rendszerességgel vette át a műveket meglehetősen alacsony áron. Mácsai ekkor jobbára azt festette, ami a közízlést kielégítette: virágcsendéletet, aktot, portrét. A közönség pedig hálás volt mindezért, népszerűsége emelkedett. Évtizedekkel ezelőtta zalaegerszegi képcsarnokban is rendeztek a műveibőlönálló kiállítást, erre most a megnyitó ünnepségen vissza is emlékezett Mácsai János zenetörténész, a művész fia, aki akkoriban 11 éves fiúcska volt. A festőművésznek a képcsarnoki festészeten túl azonban volt egy másik világa.
Fantasztikus megfigyelő volt. Ha van olyan, hogy abszolút hallás, Mácsainak abszolút látása volt. Kevesen tudják, de a festészeten túl a fotográfia is nagyon érdekelte, 35.000 fotót és 16 órányi 8 mm-es keskenyfilmet hagyott maga után. Rendkívül érzékenyek és olykor groteszkek azok a képsorozatok, amelyeket 1956-ban, az akkor átélt élményeket jelenítik meg. Különös szemszögből ábrázoló felvételek ezek.
A történelmi események után festészete is megváltozott. Amiket átélt, az abból levont tapasztalatok, sok mindent átértékelhettek benne: szenvtelen, távolságtartó alkotások kerültek le a festőállványról, csak megfigyelt, de nem kommentált. A szemlélő dolga az, hogy rájöjjön a lényegre. Mácsai a festményeivel csak elindítja a gondolatot, a párbeszédet magunkban bonyolítjuk le vele, velünk mondatja ki a nagy igazságokat.
Sokarcú festő volt. Szocreál alkotóként tartották nyilván, de művei messze meghaladták a korban szükséges kívánalmakat. Legfőbb ihletője a főváros volt. Számomra a legmarkánsabb képei azok, ahol a nagy elődök festményeinek egy-egy része is megjelenik a vásznon vagy a faroston. Az ábrázolt emberek, mint valami időutazók tűnnek fel. A Téli vadászat című festményén id. Pieter Brueghel alakjai haladnak a pesti hóval fedett utcán, kirakatok előtt, kopasz fasor között. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, ugyanis a képen a 20. század embere egyáltalán nem jelenik meg, a városkép steril. Markáns realizmusa és fanyar humora tetten érhető számos képén, mint a Látomás címűn, ahol Velázquez híres nőalakja, a kis infánsnő egy pocsolyákkal tarkított kisvárosi utcán néz farkasszemet velünk, a háttérben pedig a testőr figyeli a lány minden léptét.
Hiperrealista ábrázolású festményeit is szemügyre veheti a látogató, a valóság apró részletei mind jelen vannak a sokat megélt varrógépasztalon, a bérház gangján, az ürömi országút elágazásánál. De az aprólékos ábrázoláshoz mindig tartozik egy háttérben megbúvó szimbólum, egy mögöttes tartalom. Mácsai stílusa összetéveszthetetlen. Szenvedélyes megfigyelője és rögzítője volt az élet jelentős és apró dolgainak, festett, írt (4000 oldalas naplót hagyott maga után), rajzolt, fotózott és filmezett. Sűrű és nehézségekkel teli élete volt, amit ránk hagyott, az valahogy mégis derűs. Iróniával és öniróniával szemlélte a világot, így tette elviselhetőbbé a nehézségeket.
Hiszem azt, hogy a kiállítótérben látható festmények a mai fiatalokat is meg tudják szólítani, hiszen a fotószerű ábrázolás manapság divatos. Teszek is egy kísérletet és középiskolásaimmal a következő művészettörténet órán a tárlatra látogatunk…
Borítóképen:
