Kesik Gabriella vezető múzeumpedagógussal, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori munkatársával beszélgettünk az életútjáról, a hivatásáról, a múzeumpedagógia múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Repüljünk kicsit vissza az időbe. Gyerekkorodban volt olyan élményed, amely befolyásolta a későbbi pályaválasztásodat?
Pilisszentivánon nőttem fel, Budapesttől nem messze. Ez egy sváb falu, éppen a napokban ünnepelte alapításának háromszázadik évfordulóját, de az elmúlt évtized régészeti ásatásai egy sokkal korábbi, kelta település nyomait is feltárták itt. A világon egyedülálló, botanikai különlegessége a pilisi vagy dolomit len. Talán innen ered a hagyományok, a történeti múlt iránti szenvedélyem. Itt jártam általános iskolába, s első osztályától német nyelvet is tanultam. A felsőtagozatos osztályfőnököm kétségtelenül nagy hatással volt rám, mert vele voltunk először múzeumban: minden évben elvitte az osztályunkat a Hadtörténeti Múzeumba. Élveztem a várban való sétát és magát a múzeumot, és akkoriban vettem a fejembe, hogy régész leszek. Régészeti középiskola azonban nem létezett, de én találtam egy geológiai szakközépiskolát, amely felkeltette az érdeklődésemet, mert a föld mélyének titkaihoz és a kutatáshoz kapcsolódott, ezt pedig felettébb rejtélyesnek találtam.
Mégsem lettél régész. Mi volt ennek az akadálya?
Kiderült, hogy a kiszemelt szakközépiskolát Budapestről Tatabányára helyezik át, és én nem szerettem volna kollégista lenni, így a Petőfi Sándor Gimnázium diákja lettem. Az intézmény gyönyörű környezetben a budai vár közelében található. Egy orosz tagozatos osztályba jártam, ahol angol nyelvet is tanultunk. A történelem tanárnőnk, nagyon erősen felkészített bennünket az érettségire, és mivel a férje a Hadtörténeti Múzeum igazgatója volt, a gimnáziumi évek alatt vele is jártunk ebbe a múzeumba, a biológia tanárunkkal pedig a Természettudományi Múzeum kiállításait kerestük fel többször, amelyek ekkor még a Nemzeti Múzeumban épületében kaptak helyet.
Nemsokára szorosabb kapcsolatba kerültél ezzel a múzeummal, és a szakmai életed fontos színhelyévé vált. Hogyan vezetett az út a Magyar Nemzeti Múzeum felé?
Tanárképző főiskolán, történelem-népművelés szakon kezdtem meg a tanulmányaimat. A levelező tagozat lehetővé tette számomra, hogy közben dolgozhassak, így kerültem a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahová éppen tárlatvezetőt kerestek. Végül – talán - pont a nyelvek ismerete és a történelem iránti szeretetem miatt választottak ki. A hét minden napján csoportokat vezettem, csak hétfőn volt szabadnapom.
A kezdeti időszakban gyerekekkel is foglalkoztál. Mondhatjuk, hogy ezek voltak az első múzeumpedagógia foglalkozások, amelyeknek aktív részese lettél?
Így van, s nagy ajándéka a sorsnak, hogy múzeumi munkám kezdete után hamarosan, az akkori Közművelődési Csoport keretében egy nagyon nyitott, alkotó kedvű, újításokra és a korábbi keretek átrajzolására is képes, színes egyéniségekből álló, öt fős csapat szerveződött, akikkel a mai napig baráti kapcsolatot ápolunk egymással. A vezetőnk Lovas Márta volt, aki fontos szerepet vállalt a kezdeti múzeumpedagógiai foglalkozások koncepciójának kialakításában, a múzeumi gyerek és családos programok innovatív fejlesztésének menedzselésében. Egyike volt azoknak a múzeumi szakembereknek, akiknek a magyarországi korszerű múzeumpedagógia kialakítása köszönhető.
Kezdő múzeumpedagógusként egyik első múzeumi órámat a török ellenes harcokról, a török hódoltság koráról tartottam harmadik osztályos gyerekeknek. A kiállításnézés után a gyerekek zsírkrétarajzot készítettek „Hogyan éltek?”, „Mi történt akkor?” témák alapján. Ha jól működtek az alkalmazott múzeumpedagógiai módszerek a témakibontás és a kiállítás-megfejtés során, a rajzokon megjelentek régen volt hősök és emberek, történetek keltek életre. Várfalakra létrán mászó katonák, páncélba öltözött vitézek, pajzsosok és lovasok, menekülés közben vagyonát rejtő kézműves, török sátras táborok, turbános törökök elevenedtek meg a kiállítási teremben ülő-hasaló gyerekek rajzain. A műveknek mindenki maga adott címet. Egy kisfiú piros, tulipándíszes török vezéri sátra üresen állt. Az értetlenkedő felnőtt-kérdésre, hogy mi történik a rajzon, csak a foglalkozás végén kaptam választ. A pajkos szemű iskolás büszkén mutatta a török sátorból kígyózó vastag fekete zsírkréta csíkot a végén piros kriksz-krakszokkal, majd a lap hátuljára írt sorokat: „Merénylet a törökök szultánja ellen, aki éppen a mezőn lovagol.” – Nem bízva rajzkészségében a kisfiú, a mezőn vágtató török vezér képét/alakját egyszerűen a képzeletre bízta.
E sok-sok évvel ezelőtti történet óta tudom biztosan, hogy kiállításnézés során a kiállítás-értés és feldolgozás számtalan rétegben és különböző szinteken történik, hogy a múzeumi élmény komplex érzelmi és értelmi folyamat eredményeként születik meg, amelyben egyedi állapotok és egyéni attitűdök, reakciók és értelmezések, érzelmi és értelmi „irritációk” ezernyi változata lehetséges. A múzeumnak, a múzeumi kiállításnak és a múzeumpedagógusnak pedig csak annyi a feladata, hogy az élmény ízére rávezetve az élvezetes kiállításnézés mechanizmusát kialakítsa a látogatóiban.
Ha már történelem, a 80-as évek elejétől egészen a 90-es évek második feléig a Magyar Nemzeti Múzeumnak köszönhetően indult hódító útjára a Históriás Történeti Játszóház programsorozat. Szerinted, miért volt sikeres?
A játszóház különleges családi program volt, 8-12 éves gyerekek és szüleik részére. A játék egy szituáció teremtésből indult ki: például a Várak, lovagok címűben, lovagi tornát hirdet Nagy Lajos király nevében egy ispán. Ennek tudatában a gyerekek a szüleikkel együtt a foglalkozásvezetők irányításával, kisebb csoportokban megismerkedtek a témához kapcsolódó kiállítással-kiállításrésszel. Ezt követte a tárlathoz szorosan kapcsolódó tárgy elkészítése, amelynek segítségével a gyerekek valamilyen szerepbe csöppentek: aki rostélyos sisakot vagy címerpajzsot készített biztos, hogy lovaggá vált, aki gyöngyös fejdíszt alkotott, a lovagi tornán részvevő hölgy bőrébe bújhatott.
A Históriás Történeti Játszóház logója
A Nemzeti Múzeum kupolaterme hirtelen átalakult és megtelt élettel: a hullámpapírból közösen épített vár falai között elkezdődött a lovagi torna, amely az ügyességi kihívások teljesítése után a lovaggá avatás szertartásában csúcsosodott ki. A lovagi tornát vidám mulatság követte, amelynek elengedhetetlen része az éneklés és a tánc, így zenével és tánccal foglalkozó szakemberek is segítették a munkánkat, hogy minél hitelesebben jeleníthessünk meg egy adott történelmi korszakot.
A program sikerének titka, hogy kulturális környezetben, komoly történelmi témákat is lehetett olyan eszközökkel, módszerekkel közösen megélni és feldolgozni, amely más hatású mintha csak könyvből tanulná meg valaki. Izgalmas időutazás volt a gyerekeknek, valódi múzeumi élmény, amely az alkalmazott pedagógiai-múzeumpedagógiai módszerek komplexitásának eredményeként születhetett meg. Ma már, ha szituációs játékról beszélünk, nagyobb hangsúly van az egyéni szerepen. A Históriás Történeti Játszóházban jellemzően csoportos szerepkörben voltak a gyerekek, nem kellett feltétlenül mindenkinek beszélnie, egyéni szerepben megjelenni, mert a csoport tagjaként, magában is átélhette azt.
Hogyan látod, milyenek voltak az akkori gyerekek, és milyenek ma?
Korábban az iskolás csoportok sokkal inkább együtt tudtak működni és kitartóbb volt a figyelmük, ezért könnyebb dolga volt a múzeumpedagógusnak is. Ma talán kevesebb szabályt kell betartaniuk a gyerekeknek, gyorsan változó, vibráló világban élünk, s nagyobb teret engedünk a személyességnek. A mozgalmasabb élethez igazodva a múzeumpedagógiai módszereknek is változatosabbnak kell lenniük. Ma nehezebb a gyermekek figyelmét felkelteni és fenntartani, ez kihívást jelent a múzeumpedagógusoknak is.
Visszatérve a Történeti Játszóház szerepkijelölő tárgyaihoz: ma már valószínűleg nem lelkesedne annyira egy 12 éves diák a rostélyos papírsisak elkészítéséért, mert valami különlegesebbet szeretne alkotni: például egy mívesebb kivitelű, igazi használati eszközt.
És hogyan láttad régen a múzeumok jelentőségét, és hogyan látod ma?
A történelem tanítása során a múzeumnak fontos szerep jut, mert a tárgyak azok, amik hitelesek, konkrét bizonyítékai a múltnak, amelyek akkor és ott keletkeztek. Amikor történelmet tanítunk, nem lehet úgy a tapasztalatszerzésre építeni, vagy kísérleteket végezni, mint a kémiában vagy a fizikában, mert nincs mód arra, hogy kísérletezzük egy politikai rendszer feltárásánál, de például nagyszerűen el lehet játszani egy történeti szituációt, ebben rejlik a drámajáték szabadsága: hogyan választanál, hogy döntenél?
De tudjuk, hogy ez csak játék, ahogy Joó Emese fogalmazta meg: a szituáció nem valós, de a múzeum védett környezet, ahol bármi megtörténhet. A történelem események sora, az emberek a szereplői, és elérhető, hogy az évszámok, az uralkodók, a hősök a politikusok tettei mellett, az emberi szándékot, az egyéniséget érezzük és értsük meg, az embert, aki részese és alakítója az eseményeknek.
Azt hiszem, hogy ma jobban figyel a közönségére a múzeum, nemcsak a tényleges látogatókra, hanem a lehetséges látogatóira, a környezetére is. Szeretné, hogy az a tudomány, amit magas szinten művel, annak az eredményei valóban eljussanak az emberekhez. Kérdés, hogy tudunk-e úgy szólni hozzájuk, hogy értsék és élvezzék, hogy ez egy jó találkozás legyen, mint amikor társaságban összefutunk valakivel, találunk-e kapcsolódást, érzünk-e valami rezonanciát magunk között, valahogy ilyen érzékenységgel kellene ráhangolódnia a múzeumnak is az emberekre.
A több évtizedes múzeumi munkád során miként fejlődött/változott a múzeumpedagógia?
Amint a bennünket körbe vevő világ, úgy a múzeum és az iskolai oktatás is változott, például a projektpedagógia hangsúlyosabb jelenlétével, a múzeumpedagógiában is jelentek meg projektek. Nagyon tehetséges fiatal kollégáim (ők már a bennünket követő múzeumpedagógus generáció) munkájának köszönhetően a Magyar Nemzeti Múzeum projekt-heteket indított iskolás osztályok számára, különböző témakörökben. A partner iskolák 5 tanítási nap keretében vállalták egy adott téma mélyebb feldolgozását aszerint, hogy a gyerekek csak az első és az utolsó napot töltik iskolában, a többi három napot pedig a múzeumban. A Tárgy egy egész világ című módszertani füzet a török hódoltság témájához tartozó projekthetek tapasztalatairól számol be.
De a tehetséggondozás is már 1980-as évek elejétől megjelent a múzeumpedagógiában. A Nemzeti Múzeumban például Tudománybarát körök alakultak, múzeumi szakkörök indultak, ahol a gyerekek két hetente járhattak a múzeumi foglalkozásokra, 15-20 fős csoportokban.
A Históriás Történeti Játszóházhoz kapcsolódóan, nyári táborokat is tartottunk. Gyakran találkoztam külföldön élő magyar családok gyermekeivel, akiket a Magyarországon élő nagyszülők írattak be a táborba, azzal a szándékkal, hogy az unokáik a magyar történelemhez közel kerüljenek. Több történelem tanárt ismerek, aki gyerekként rendszeresen járt ezekbe a táborokba, de olyan régészről is tudok, aki egykor a Nemzeti Múzeum Tudománybarát körének lelkes tagja volt.
S igen, a múzeumok és a tanárok kapcsolatáról is mindenképpen beszélnünk kell. A Nemzeti Múzeum közönségkapcsolati-múzeumpedagógiai munkacsoportjai mindig kiemelt figyelemmel fordultak az iskolai pedagógusok felé, módszertani tanfolyamokat, akkreditált képzéseket szerveztünk és indítottunk számukra, sőt az 1980-as évek elejétől-közepétől nyári táborok keretében tanítottuk a történeti játszóház komplex módszerét.
Jelenleg az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet, múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés kiemelt oktatója vagy. Hogyan látod a képzés jövőjét/fontosságát?
Az 1980-as végén, majd a ’90-es években egyre határozottabban szeminárium szintjén beépülhetett a múzeumpedagógia a pedagógusképzésbe, majd önálló egyetemi szakirányú szakká válhatott, s – ha jól emlékszem – 2000-től indult meg a négy féléves képzés az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetében.
A 2023-as múzeumpedagógus évfolyam
Szerintem mindenképpen szükség van több olyan szakemberre, aki a múzeum és a közönség közötti kapcsolatban vesz részt, ezt hívhatjuk tudásközvetítésnek, vagy a látogató részéről tudásépítésnek, de leginkább az élvezetes múzeumlátogatás lehetőségének biztosításának.
A múzeumoknak fontos figyelembe vennie a nyitott múzeum, a múzeum mint közösségi tér, a fenntartható múzeum, vagy az inkluzív múzeum fogalmát, és szélesítenie kell a munkatársai körét, hogy ezen elvek mentén, ezeken a munkaterületeken kompetens emberek dolgozhassanak az intézményekben.
Persze tapasztaljuk, hogy a mai gazdasági helyzetben, ez nehezen valósítható meg, a múzeum legitimációs küzdelemben van, bizonyítania kell, hogy szüksége van a társadalomnak a múzeumra mint tudományos és kulturális intézményre, nemcsak abban a tekintetben, hogy gyűjtsön, feldolgozzon és kutasson, hanem hitelességére építve az ott születő tudást és az azt közvetítő szerepét illetően is.
Vannak-e kedvenc kiállításaid, amelyek különleges élményt adtak?
Most csak a legutóbbiakat említve, Sümegen a Püspöki palotában láttam egy kiállítást, amit, ha tehetném, sűrűn meglátogatnék, mert teljesen rabul ejtett eszközeinek változatosságával, ötletességével, nyelvezetével, személyességével, több szintű közlésmódjával. A másik egy régebbi projekt, a Ki gombolta volna? című kiállítás az Óbudai Múzeumban, amely szintén nagy hatást gyakorolt rám. Felejthetetlen marad számomra az Amszterdami Múzeumban, az Amsterdam DNA elnevezésű várostörténeti kiállítás is, amely figyel arra, hogy a turistáknak és városlakóknak egyaránt szóljon, akár negyven perc alatt végig járható, így családoknak is megfelelő program.
Különböző eszközökkel van jelen, egyes részein használja a modern technikát, máshol pedig a hagyományos kiállítás rendezői elvet követi. Alkamat ad arra, hogy a látogató bekapcsolódjon a kiállításba, mind az érzékeivel, például tapintással, mind az érzelmeivel, például szerepvállalással. A berlini Zsidómúzeum is lenyűgözött, az épületével, az épület részeként megépített kertjével és persze a kiállításaival. Az egyik nagyszabású kiállítása egy vidékről Berlinbe házasodó zsidó nő és családja történetén keresztül mutatta be a berlini zsidóság történét, érdekesség, hogy az egyik kiállítás részen felállított automatából kóser gumicukrot is lehetett vásárolni.
Múzeumpedagógusként hogyan tarthatunk lépést a világ változásaival, hogyan válhat valakiből elég jó szakember?
Ha személyre vonatkozóan kérdezné valaki, azt tanácsolnám, válasszon ki egy-két olyan területet, felületet, módszert, eszközt, amiről úgy gondolja nála nagyon jól működik: amit szeret, amihez van érzéke, érzése és tudása, ezt erősítse meg és próbáljon ezzel jelen lenni a múzeumpedagógiában. Az azonban nagy luxus lenne, ha múzeumpedagógusként csak egy területtel foglalkoznánk, valamennyire a többi területen is jelen kell lennünk, praxist kell építenünk. Például, ha valaki a digitális múzeumpedagógiában érzi erősnek magát, online felületen szeretne múzeumi tartalmat kínálni felnőtteknek, gyerekeknek, nagyon szerencsés helyzet lenne, ha csak ebben kellene dolgoznia, ezért ahhoz, hogy jó szakemberré váljon, tapasztalatok szükségesek, hogyan működik egy kiállítás, hogyan épül fel, hogyan tervezik meg, milyen eszközökkel és elemekkel hat és működik. Továbbá rezonáló képesnek és érzékenynek kell lennie, éreznie kell a közönséget, a csoport dinamikáját, és az egyes személyeket.
Én magam úgy tekintek a múzeumpedagógiára, mint a múzeumi tevékenységrendszer egyik elemére. A rendszer elemei szoros kapcsolatban léteznek, kisebb-nagyobb mértékben feltételei egymásnak, a múzeumpedagógia sem működhet önmagában, ezer szállal kapcsolódik minden más feladatterülethez a muzeológus, a tudományos kutató, régész, történész, teremőr, műszaki és informatikai munkatársakkal együtt a rendezvényszervezéssel, kommunikációval és marketinggel foglalkozó munkaterülethez is. Kulturális menedzserként a múzeumpedagógia mellett foglalkoztam a múzeum közönségkapcsolati stratégiájának felépítésével, egészben és rendszerben látom és próbálom láttatni a hallgatóimmal is a múzeumot, amelynek egyik igazán izgalmas, kihívásokkal teli eleme a múzeumpedagógiai munka. A múzeumpedagógiai képzés – egyébként szükségszerűen – erősen a pedagógiára koncentrál, én a múzeum szemszögét erősítve igyekszem ebbe a komplex múzeumi működésbe is betekintést engedni, akár részeltetni is ebben a tanítványaimat.
Fontos megérteni, hogy a múzeumpedagógia milyen, a múzeumon kívüli területeken jelenik meg, milyen területeken tud hatékonyan, hatásosan és hitelesen a maga sajátosságával működni, hozzáadni az emberek életéhez, a környezetéhez, ahhoz a világhoz, amelynek a múzeum szerves része. Röviden, a múzeumpedagógia nemcsak magában hivatott arra, hogy kapcsolatot teremtsen a külvilággal, s nem csak a pedagógia eszközeivel, hanem a múzeumi tevékenységrendszer egészével együtt teszi ezt.
Fogalmaztál-e meg magadban küldetéstudatot, milyen célok vezéreltek/vezérelnek?
Mindig arra törekedtem és törekszem, hogy ráérezzenek arra a foglalkozások résztvevői, hogy nem diktál tudást a múzeum, mert a lényeg, hogy megérint-e, hogy értjük-e, megmozgat-e bennünk valamit, mindezzel tudjuk-e élvezni a múzeummal való találkozást, akár annak révén is, hogy hogyan hatnak ránk a kiállított tárgyak, tárgyegyüttesek, az elrendezésük, a színek, a fények az általuk teremtett jelentések.
Fontos, hogy hogyan szólítjuk meg a gyerekeket, hogy képessé tegyük őket arra, hogy felnőttként már automatikusan működhessen bennük a kiállítások értelmezésének képessége. Ha feltűnik egy tárgy egy kiállításban, miként jelenik meg, miért az tűnik fel, milyen összefüggések feltárásának lehetőségét kínálja. Ha kiállítást nézek, én magam is ezen úton haladok, s juthatok el kiállítás élvezetéig.
A Nemzeti Múzeum múzeumpedagógiájának legkorábbi írásaiban is az élmény az, ami kiemelten megjelenik, hogy legyen igazi élmény a múzeumban való tartózkodás, a kiállításlátogatás. Engem is örömmel tölt el, ha azt tapasztalom, hogy jól érzik magukat az emberek a foglalkozásaimon, az előadásaimon, vagy az egyetemi óráimon.
Kesik Gabriella vezető múzeumpedagógus, történelemtanár, okleveles művelődésszervező, kulturális menedzser, arts & business menedzser. 1979-től 2018-ig a Magyar Nemzeti Múzeum Közművelődési-közönségkapcsolati Főosztályának múzeumpedagógusa, négy évig főosztályvezetője volt, kollégáival tevékenyen részt vett a múzeumpedagógiai szemlélet bevezetésében és elterjesztésében, az 1980-as évektől, a Históriás Történeti Játszóház komplex módszerének valamint foglalkozás-sorozatának kidolgozásában és megvalósításában. 2014-ben elsőként vehette át a ,,Kiváló Múzeumpedagógus” díjat. Jelenleg az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet, múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés kiemelt és kedvelt oktatója.
A szerző a Múzeumpedagógiai szaktanácsadó Szakirányú továbbképzés (ELTE PPK) hallgatójaként készítette a cikket.
