Közösségi múzeum, vagy inkább közösségi muzeológia az, amit a Kazinczy Ferenc Múzeum az első önálló kiállításával, az Újhely és a Nagy Háború című tárlattal létrehozott Sátoraljaújhelyen. Minimális gyűjteményi törzsanyag híján, lakossági tárgyi felajánlásokból, papírra vetett korabeli személyes történetekből, szakmai kutatásokra alapozva állította össze azt a 100 évvel ezelőtti képet, amely nemcsak Zemplén vármegye, hanem az egész ország háborús közéletét ábrázolja Újhely története alapján.
„Kedves Irénke!
Nem tudom, hogy van-e már innen, ebből a hosszúnevű faluból anzix kártyája, hát a biztonság kedvéért küldök egyet.” – Franci honvéd így kezdte a Sátoraljaújhelyen feladott képes levelezőlapját. Ha ezt az üzenetet még 1914. július 28-a előtt küldi a Zemplén vármegye központjában szerzett élményekről, akkor a folytatásban Ilonájának olyan sorokat ír, ami bizonyára vidékre csábítja a hölgyet.
Az akkoriban mintegy 20 ezres lélekszámú Sátoraljaújhelyen pezsgő kulturális és társasági élet – színház, koncertterem, kaszinó, fürdő – fogadta volna őt; két hírlap ajánlotta volna figyelmébe a helyi magas színvonalú szolgáltatásokat; és a közvilágítással rendelkező utcák mentén sorakozó polgári házak között rálelhetett volna olyan nagyvárosi intézményekre, mint a törvényszék, pénzügyi palota, laktanya és kórház. Biztosan nem degradálta volna képeslapján faluvá a vármegye székhelyét a piaci nyüzsgés láttán, ahol a vásári forgatag tömegében egyszerre fedezhette volna fel a paraszti családot, a csipkelegyezős úri hölgyet, vagy a kalapos dzsentrit.
1915-ben, amikor Franci feladta Ilonának Kispestre lapját, már csak a frontról érkező sebesültekkel vagy harctérre vonuló, kétségekkel teli katonatársaival találkozott az állomáson, mert a Lővy Adolf fényírdája által megörökített polgári könnyedség már csak egy letűnt kor elhalványult fénye volt a háború árnyékában. Az egykori nyüzsgő vásártéri pillanat több mint száz év után is vágyakozást kelt a helyiekben, és segít érzékeltetni a Kazinczy Ferenc Múzeum látogatóval azt a miliőt, amelyben a Nagy Háború érte Újhelyt.
Közösségi múzeum, hovatovább muzeológia
A boldog békeidők hatalmasra nagyított eredeti képe nyitja a tárlatot. Folytatásként pedig az ugyanekkora méretű társai rántanak vissza a korabeli jelenbe, a Nagy Háború idejére. Ezek a fekete-fehér felnagyított fotók témamegjelölések, amelyeket relikviák – használati tárgyak, jelvények, levelek, grafikák – bontanak ki és információs szövegek tesznek értelmezhetővé. Szinte valamennyi tárgyi emlék és számos történeti forrás új anyagként került a múzeumba.
A nagyszabású gyűjtési, forrásfeltárási munka több mint egy évig tartott. A kiállított anyag 80 százaléka a lakosságtól érkezett tartós letét, vagy ajándékozás formájában. A szépen gyarapodó gyűjteménybe olyan kuriózumok is bekerültek, amelyek az I. világháború történtének további kutatásához adnak újabb adatokat. A tárgyak jelentős részét családi vonatkozások, személyes történetek kíséretében nyújtották át tulajdonosaik. Ezek pedig még érzékletesebbé teszik a száz évvel ezelőtti háborús mindennapokat, és bontanak ki családtörténeti szálakat.
A kollektív gyűjtés anyagát a témával foglalkozó helytörténészek kisebb számban publikált gyűjtéseire és adataira támaszkodva, valamint több hazai közgyűjteménnyel (a Zempléni Levéltárral, a Hadtörténeti Múzeum és Intézettel, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeummal, a Herman Ottó Múzeummal) együttműködve dolgozta fel a Kazinczy Múzeum. A szakmai munkában, a kiállítási anyag összeállításában dr. Ringer István segítője volt Komporday Levente történész és Vámosi Katalin művészettörténész. De a munkatársakon és a társintézményeken túl a kurátor civil egyesületeket és helytörténeti kutatásokat végző magánszemélyeket is bevont a beérkező anyagok feldolgozásába. Majd a megvalósítás is a mikroközösségekkel együtt zajlott: a kiállítás költségvetésének több mint felét helyi magánemberek, vállalkozók és cégek biztosították, így a tárlat egy széles mecénási kört épített ki. A társadalmiasítás felé tett lépéseivel a Kazinczy Ferenc Múzeum a múzeumi szakma olyan fontos, modern üzeneteit öntötte valós formába, mint a közösségépítés és a közösségi muzeológia.
„A kiállítás a narratív történetírás, a mikrotörténet és a történeti antropológia módszereit alkalmazva a Nagy Háború eseménysorának a sátoraljaújhelyi átlagemberek, a mindennapi élet szereplői, vagyis a „nevezetes névtelenek” szempontrendszerén keresztül állít emléket. Nem csupán várostörténeti szempontból vizsgáljuk Sátoraljaújhely 1914 és 1918 közötti történetét, hanem legalább ugyanennyire kívánunk utalni arra a világra is, mely a Nagy Háborúval végérvényesen lezárult, máig ható módon új irányt kijelölve a település történetében” – foglalja össze a tárlat koncepcióját röviden dr. Ringer István, múzeumigazgató, a kiállítás kurátora.
A témafelvetés nem csak saját mikrokörnyezetében érdekes. Tágabb vonatkozásban Sátoraljaújhely példája az egész ország I. világháborús közéletét is tükrözi. A háborús mindennapjait - közvetlenül a front mögött - élő város szomorúsággal és izgalommal teli életének bemutatása és feldolgozása komoly tanulságokat hordozhat országos vonatkozásban is.
Alig néhány kilométerre a vármegyeszékhelytől heves harcok dúltak, de az ellenség rablószándéka sosem érte el. Ennek ellenére, ahogy Ringer István is fogalmaz Újhellyel kapcsolatban, a háború legkritikusabb idejében az ország egyik legexponáltabb helye ez. „Ezen a városon keresztül indult hősi győzelemre egy milliós hadsereg legnagyobb része és ezen a városon keresztül tértek vissza sebesült és beteg hőseink”– olvasható a bevezetőszövegben. És valóban, Franci honvéd anzix lapján is ott áll feketén-fehéren ennek bizonyítéka: „Ha azonban már annyiszor küldtem volna magának innen kártyát, amennyiszer én ezt az utálatos állomást láttam, és amennyiszer látni fogom, akkor egész külön dobozt kellene az elhelyezésükre csináltatnia. Inkább ne adjak alkalmat erre! Franci”. Az üzenet a postavonattal elindult a cenzúra központon át Ilona kispesti lakására, míg feladója ellentétes irányba, a galíciai frontra.
De beszédesek a számok is. Az ütközetek után 10-15 sebesültszállító vonat érkezett naponta Sátoraljaújhelyre. A betegeket az állomás II. osztályú várótermébe vitték megfigyelésre, kötözésre – sürgős esetekben még műtéteket is végeztek itt. A sebesültek innen a betegnyugvó állomásra vagy kórházba kerültek. A vasúthoz közeli Dohánygyár egy kétemeletes raktárát alakították 300 férőhelyes kórházzá, ahol vöröskeresztesek látták el a fekvő betegeket. Majd a fertőzések elkerülése érdekében még egy 5000 férőhelyes barakk kórházat is építettek a város határában, ahol éjjel-nappal életmentő műtéteket végeztek: az átadását követő 9 hónapban 2700 sikeres operációt.
A harctéri események rányomták bélyegüket a város közhangulatára. A központi kávéházban kifüggesztett hirdetményeket még inkább átérezte a lakosság a szemük előtt zajló események, a hadba vonulók látványa és a sebesültek reményvesztettsége miatt, mint az ország belsejében.
Boldog békeidőktől a Hősök temetőjéig
Az első világháború lezárásának évfordulójához igazított tárlat organikusan alakult. Ötlet ötletet követett, ahogy jöttek be a tárgyak a közösségi gyűjtőmunkával. „A kiállítás a korabeli város bejárására invitálja a látogatót – mutatja be dr. Ringer István a rendhagyó gyűjteményt. – Az installáció megjeleníti a téma szempontjából kulcsszereppel bíró épületeket, helyszíneket: A Honvéd Laktanya, a vasútállomás, a Központi Kávéház, a harctéri betegmegfigyelő állomás, az Erzsébet Közkórház, a dohánygyári Vöröskeresztes Kórház, s a Hősök Temetője mind-mind jelentősek voltak a város – és az ország – háborús mindennapjaiban. Hirdetőoszlopokon olvashatunk kiáltványokat, felfedezhetünk elrejtett relikviákat, egy helyi fotós lencséjén keresztül szemlélhetjük a világot, magunkkal vihetjük a hadi menetrend egy példányát a vasútállomásról, beülhetünk egy kávéra a kávéházba, vagy éppen belehallgathatunk a kórházak napi feladatairól szóló diskurzusokba.”
A kiállítási koncepció jól irányítja a látogatói figyelmet. Az információs falszövegek kellő történeti és történelmi háttéradatot biztosítanak könnyen érthető, tárgyilagos, de nem „tankönyv ízű” leírásaikkal. A témafelvetések kibontásában a tárgyak, levelek és egyéb eredeti dokumentációs iratok segítenek. A részleteket a falba rejtett apró vitrinek tárgyai emelik ki. De a kiállított anyagot igazán érzékletessé a mai szinkronhangokon megszólaló korabeli karakterek teszik. Ilyen a vöröskeresztes ápoló, Láng Kornélia (Nelly) kérése a megbízása kapcsán, Dókus Gyula távirata a betegellátásról és levelei a barakk kórház építéséről, Farkas Andor polgármester világháborús élményei, vagy a tárcában megfogalmazott frappáns újságírói vélemény a Kávéházi Konrádokról.
A gyűjtemény elrendezését hullámzó hangulat uralja: a békeidő boldog mindennapjainak nyugalmából a csatamező szívbemarkoló küzdelmeinek ténye zökkenti ki a látogatót, amit a Wekerle téri kávéház megidézett enteriőrje tompít úgy, hogy közben a falait díszítő harctéri grafikák a Nagy Háború történetén tartják a figyelmet; végül kilépve a forró fekete illatának levegőjéből, a fertőtlenítő szagú gyógyító munka realitásába érkezünk, aminek vége sokak számára az utolsó állomás, a Hősök temetője.
Háború képekben
A téma ellenére a társadalomtörténeti kiállítás elengedi a militarista jelleget. Harctéri jelenet nincs a fotókon és az installációs elemeken. Fegyverek is csak a 10-es honvéd gyalogezred hadifestőinek, Meilinger Dezsőnek és Kövér Gyulának a képein láthatók. A hadszíntér hátborzongató jeleneteit egyetlen alkotás sűríti igazán magába: a központi kávéház enteriőrjének nagyméretű olajfestménye. A Vámosi Katalin által összeállított és a Hadtörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményéből származó képzőművészeti anyag különlegessége ez az alkotás, amely a fronton készült grafikai vázlatokat gyúrja össze egyetlen realisztikus jelenetté.
Ahogyan Svejk, és ahogyan Újhely látja
Svejk már hírét vitte a világban a Nagy Háború borzalmainak. Láttatta a sátoraljaújhelyi állomás háborús állapotát, zsúfoltságát, reményvesztett arcait, sebesültjeit, hősiességtől megrészegült „huszárait”. Idegenként, kívülről szemlélte a városra rótt feladatok következményeit. Az újabb mesélők Újhely lakossága és a Kazinczy Ferenc Múzeum. Történetük pedig a karakterekkel és érzelmekkel teli valóság.
Fotó: Szoboszlay Marcell
