Egy Kecskeméten, Salgótarjánban, Budapesten, majd Pécsett látható „felnőtt” vándorkiállítás különböző korokat, társadalmi csoportokat, történelmi eseményeket megidéző egységeit az erotika vezérfonala fonja össze, melynek muzeális megjelenése nem szokványos. Pedig „a szerelem, a szexualitás a teremtés aktusa, a férfi és a nő az élet létrehozói, kapcsolatuk minden megnyilvánulása része az emberi kultúrának.” (Bartha Júlia).
A 16 éven felüli tinédzsereknek és a felnőtteknek szól, ami érdekes, felelősségteljes és veszélyes szakmai vállalkozás. A látványában vagy témaválasztásban szokatlan, pikáns, újszerű kiállításokkal a múzeum iránt kevésbé érdeklődők is megszólíthatóak.
A téma profán és világi, de nem közönséges. Pikáns, de nem obszcén vagy trágár. Széles közönséget szólít meg, de nem szenzációhajhász. Tudományos kutatásokon alapul és elhatárolódik a bulvártól.
Házasságtörőkről éppúgy szól, mint prostituáltakról. A közösség által elfogadott normákról s egyben a normaszegőkről. Egy legális, megtűrt foglalkozásról, ugyanakkor a kollektív prüdériáról. Engedélyezett, nyilvántartott tevékenység szigorú kereteiről. A „közillem megsértéséről” és a „járókelő közönség méltó megbotránkozásáról”, ugyanakkor a férfitársadalom igényeiről, s a mindenkori feleségek hallgatólagos tudomásul vételéről. Az úriszéki bíráskodásról és a városi bíróság ítéleteiről. A tradicionális közösség népi jogéletről, egyszersmind a városi igazságszolgáltatásról. A kínálatról és az azt fenntartó keresletről. A Nőről és a Férfiról.
A tárlat tematikus egységei:
Az éjszaka virágai Kecskeméten
17. század: „paráznaság bűnébe estek”
18. század: „Hohér Pallosa által fejek vetettessék”
19. század: „Tűrvény”
20. század eleje: „Bárcza”
20. század második fele: „Találkahely-engedély”
Nemi betegségek
Erotikus szimbólumok a népi kultúrában
Érosz a hadszíntéren. Osztrák-magyar tábori bordélyok a Nagy Háborúban
Könyv-tár-lat
A kiállítás kezdő egysége „Az éjszaka virágai Kecskeméten”. Kik voltak ők? A legősibb mesterséget űzők, a tiltott szerelembe esett férjes asszonyok, parasztlányok, kocsmai felírónők, özvegyasszonyok, fiatal lányok, árvák és a nyomor elől menekülők, „nő személyek”, „a pecsenyesütögetőknél lévő menyecskék”, „kéjnők”. Sokuk alakját megőrizték a levéltári források, fotóikkal, nevükkel, életkorukkal; mint azt a kecskeméti szülői házból megszökött 19 éves lányét, aki „Csongrádon Tenyeres Erzsébet bordélyházában tartózkodott” 1870. április 25-én…
A családi élet tisztaságának, a nemi élet erkölcsösségének közösségi elvárása már a Bibliában, a Tízparancsolatban megfogalmazódott: „Ne paráználkodj”, „Ne kívánd felebarátod feleségét…” Az évszázadok során szexuális vágyaiknak engedve mégis sokan vétkeztek házasságon kívüli nemi élet gyakorlásával, a feudalizmusban a következő kategóriákba sorolva bűneiket: paráznaság, kurválkodás, házasságtörés, többszörös házasságkötés, vérfertőzés, erőszakos nemi közösülés, fajtalankodás, kerítés. Paráználkodást az a tisztességes hajadon vagy özvegy követett el, aki szexuális kapcsolatot teremtett az őt elcsábító, bűnös férfival. A kurválkodás elítéltjei ezzel szemben egyértelműen a nők voltak, akik ellenszolgáltatás fejében kínálták szolgáltatásaikat. Kiállításunkba nem került, de meg kell említenünk egyéb bűnös cselekedeteket is. A bigámia országos viszonylatban is ritka bűncselekmény volt, elkövetőjét halállal büntették. Szintén nem volt gyakori –legalábbis a fellelhető iratok szerint– a vérfertőzés, az olyan vérrokonok közötti nemi kapcsolat, akik a jog szerint nem köthettek házasságot. Nemi erőszakról arányiban szintén ritkán kerülnek elő adatok, minden bizonnyal azért, mert az áldozatok titokban tartották, saját szégyenükként élték meg s legtöbb esetben védtelen társadalmi rétegek, pl. fiatal lányok, szolgálók közül kerültek ki. Fajtalankodás alatt a homoszexuális, az állatokkal és a természetellenes pózban történő aktust értették, büntetése a megégetéstől a vesszőzésig terjedt.
De tekintsünk vissza egyelőre a 17. századba. A „három városban”, Kecskeméten, Cegléden, Nagykőrösön” járunk. 1629. október 27-én IV. Murád szultán kiadta rendeletét a paráznaság bűnében vétkesek feletti fenyítő eljárásról. “ha (keresztyén) férfi és nő paráznaság bűnébe estek, a nő mindig a helybeli vajda és zabti, - a férfi pedig az illető pap által, haszontalan vallásos szertartásaik szerint ítéltetett s büntettetett meg. […] valahányszor ily vétség adja magát elő, a vétkes nő felett ítélő hatóság az ugyanazon bűnben részes férfi ügyébe ne avatkozzék.”
Egy évszázaddal később, a 18. században, 1717. jan. 16. napján Kecskemét többségi földesura, gróf Koháry István bíráskodott. A földesúr joghatósága alá tartozó területen elkövetett bűncselekményekben az úriszék ítélkezett. Az általános gyakorlat szerint eljárhatott többek között az istenkáromlás, a káromkodás, a hitehagyás, emberölés, gyújtogatás, lopás, rablás, csalárdságok, kincsásás, csavargás, szökés, hatóság elleni erőszak, testi sértés, kisebb hatalmaskodás – és paráznaság esetén.
Aznap, január 16-án egy épp nemrégiben gyermeket szült nő városból való kitoloncolása volt az ítélet:
”Török Anna, néhai Pelsőczi István özvegye, N. Deák Istvánnak szolgájával Bálintal paráználkodván tűle teherben esett és szült is, említett szolga pedig elszökött, Azért hogy Török Anna a Városbul ki küldessek, ugy hogy ide többé ne jőjjön, elvégeztetett.”
Nem mindenki volt ilyen szerencsés. A gróf a legszigorúbb büntetést rótta ki egy másik úriszéki ítéletében két szerelmesre. Az utókor dilemmája, nem lényegi történészi kérdés, de mi más vihette a két szerencsétlent a házasságtörésre, ha nem oly szerelem, amiért kockára tették az életüket?
„… Kecskeméth Városában lakos Szabo Matyas Hites Tarsa Varga Ilona és Szivos Mihály Szabad személy ellen, a kikis nem gondolván In (Isten) s Ország Törvényeiben az Paráznak ellen fel tett kemény büntetésekkel, két esztendőnek elforgása alatt edgymással paráználkottak, és az Házassági Tiszta ágyat meg fertőztették, hogy azért ilyetén gonosz tettöknek példás büntetésétől mások is meg rettennyenek, és hasonló gonoszságra ne vetemedjenek, kivánnya Ő Exellentiája, hogy mind kettőnek, érdemlett Törvényes büntetésök ki szolgáltassék azaz: Hohér Pallosa által fejek vetettessék.”
Még mindig a 18. században járunk, a „Tűrvény” időszakában. Ekkor a városi önkormányzat statutuma szabályozta a helyi viszonyokat. Hatásköre a rendeletalkotás, a közigazgatás, s mellette a bíráskodás volt. Az önkormányzatiság egyik megnyilvánulási formája a közösség tagjai feletti ítélkezési jog is, általános joggyakorlat szerint az úriszékre és a megyei törvényszékre nem tartozó enyhébb cselekményekben, kiegészülve például a dohányzás, lármázás, utcán éjjel való tartózkodás, betyárokkal való cimborálás vagy házastársak kibékítésének eseteivel is.
„7. Valamely házas személy házasságtörésre vetemedik, a régi törvények szerint halállal büntettetik.
8. Mivel a sok fattyas lány a várost éppen megundorította, azért minden kurva leányok és özvegyek ha jövevények lesznek, azonnal a városbul gyalázatossan ki fognak csapattatni, nem különben az illyetén jövevény fajtalan ifjakkal együtt.”
A kiutasítottak között persze nem kizárólag laza erkölcsű nők voltak. A „Toloncok könyve” megőrizte a 13 éves, szülői felügyelet nélküli gyermekek, az úti okmányokkal nem rendelkezők, a kéregetők, csavargók neveit és emberi sorstragédiájukat is…
Az 1794. évi szabályrendeletből kitűnik, hogy továbbra is vissza-visszatérő probléma volt a prostitúció. Vagy mégsem? A büntetést nem az erkölcstelen nőkre róják, hanem be nem jelentésük esetén helyezik kilátásba: „5. Valaki házánál rosz fjtalan személyt tart, és azt be nem jelenti, sorsához képest 4 napi arestomra vagy 8 pálczára, vagy 2 forintra büntettetik.”
1800. június 3-án az Úriszéki jegyzőkönyvbe fontosnak tartották rögzíteni, hogy a „tisztátalan ágybúl származott Gyermekekk” nevelésében, pontosabban eltartásában az apa köteles részt vállalni, a gyermeket 8 éves koráig pénzzel támogatni.
S Kecskemét elöljárói a 19. században újból és újból szorgalmasan megkísérelték szabályok közé szorítani a betiltani nem akart, megtűrt jelenséget. Az egyik legfontosabb szempont a betegségek megelőzése, visszaszorítása volt: „A buja életű szabad személyek… (1826-ban járunk) ha valamely buja nyavajában volnának, orvosi gyógyítás alá adattassanak…” De legalább ennyire figyelt a Tanács 1844 –ben a tisztességes polgárok érzékenységére is. „…ha ezentúl az ílly személyek a sétatéren, vagy más közhelyeken a közönség botrányára megjelenendnek, … a város fogházába fog bekísértetni büntetését elveendő.”
1862-ben ismét városi szinten szabályozták a kérdést. Elsődlegesen a nyilvántartásba vételi kötelezettséget, amire az ún. „Kéjhölgyek nyilvántartó könyve” szolgált, ami mellett a bordélyházak tulajdonosainak „Kéjnő jelentőkönyvet” és „Díjnyilvántartó lapot” is vezetniük kellett. A bujakór, a „közragály” visszaszorítása érdekében kötelező volt a heti kétszeri orvosi vizsgálat – amire ugyan gyakrabban lett volna szükség, de az a tisztiorvos egész idejét igénybe venné —, a vizsgálatért fizetni kellett, a díj 1 új forint volt. Továbbá „a kéjhölgyek a város belterületéből, a templomok közvetlen környékéből, a Budai-, Kőrösi-, Csongrádi-, Halasi-, Vásári nagy utczákból, a Széchenyi térről és utczából, valamint a sétatér közeléből és Szolnoki utczából kitiltandók, s egyedül az u.n. „bordély” házakbani tartózkodásra szórítandók” s „Végre az éjjeli kószálók elfogatandók, s becsukandók”.
A prostituáltak még mindig a legalitás szférájában működtek, sőt 1881-től „A bordély minden erőszakoskodások, s tettlegességek ellen a rendőrség oltalma alatt áll.”, emellett papírlapnyi igazolvány, az un. „Tűrvény” védte, igazolta és egyben engedte a működést. A prüdéria, a képmutatás azonban ugyanúgy velejárója a jelenségnek, mint korábban, hisz a közösség által fenn- és eltartott rétegnek „Az útcza ajtóba kiállni, ablakon, vagy kapunyíláson kaczérkodni vagy vendégeket bármi módon csalogatni tilos.”
Az egyik legrészletesebb szabályrendeletet Lestár Péter polgármestersége alatt adták ki „A bordélyügy rendezése tárgyában”. Szükség is volt rá, akkoriban több mint harminc bordélyház működött a városban.
20. század eleje a „Bárcza” időszaka. Ezek a Megyei Rendőrkapitányi Hivatal által kéjnők részére kiállított fekete keményfedelű, az orvosi vizsgálatokat is tartalmazó fényképes igazolványok. A kecskeméti rendőrkapitányság korabeli helyzetjelentései az okokat, a kényszerítő körülményeket is igyekeztek feltárni.
„Sok munkáscsaládnak társlakójává lett a legborzasztóbb nyomor és ez odalökte éhező leánygyermekét az erkölcsi züllés undok posványába.” „…Korcsmákban és kávéházakban alkalmazott pincérnők és felírónők, - minthogy járandóságuk oly csekély, hogy abból nem tudnak megélni, - keresetszerű kéjelgésre vannak utalva.”
20. század közepének irataiban gyakorta előforduló kifejezés a „találkahely-engedélyek”. „Nevezett találkahelyének udvarán baromfi, sertés és más háziállatok voltak az ellenőrzés során találhatók, mik teljes mértékben lehetetlenné teszik a találkahely tisztántartását, s ezáltal fertőző betegségeknek lehetnek okozói. A kéjnőlakások általában piszkosak, az ágynemű és egyéb kellékek tisztántartását, valamint a féregmentesítést többszöri figyelmeztetés ellenére sem hajtották végre.”
A tragikus sorsok, jobbra érdemes életek tárháza a forrásanyag. „Nagyon szépen megkérjük a Nagyságos fő Orvos urat a gyerekek felől szíveskedjen rendetteni […] Gyönyörűek a gyerekek és kárhogy a kuplerájba nevelkednek, a Nagyságos főorvosul még a vizitett tartsa a szobákba adig az asszony a gyerekeket eldugja, nehogy a fő orvosúr meglása a gyereketett.”
A tragédiák azonban olykor átcsaptak tragikomédiákba: 1948-ban, a korszellemnek, pontosabban a politikai akaratnak megfelelően a Nemibeteggondozó Intézet munkaverseny keretében „minél több fertőzési forrást kell, hogy kimutasson”.
A kiállítás helyszínei:
Kecskeméti Katona József Múzeum Cifrapalota Kiállítóhelye, Kecskemét. 2016. június – december.
Dornyay Béla Múzeum, Salgótartán. 2017. március-május.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest. 2017. május-augusztus
Janus Pannonius Múzeum, Pécs. 2017. november
A kiállítás kurátorai: Szabóné Bognár Anikó és Dr. Végh Katalin
Társrendezők: Mészáros Ágnes, Nagy Háború Kutatásáért Közalapítvány, Péterné Fehér Mária, Székesfehérvári Helyőrségtörténeti Emlékgyűjtemény
Tárgy- és fotóanyag: Damjanich János Múzeum, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Kecskeméti Katona József Múzeum Orvos- és Gyógyszerészettörténeti Gyűjteménye, valamint Történeti-Néprajzi Gyűjteménye, Kiss Gábor, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
A szakmai anyag összeállításában közreműködtek: Dr. Kiss Gábor, Dr. Balla Tibor, Babos Krisztina, Pintér Tamás, Rangel István.
