Korábbi írásomban (Múzeumok szabadsága és autonómiája) már emlegettem, miért nem lehet például vennünk a tőlünk Nyugatra (és még Nyugatabbra) lévő társadalmak múzeumait, amikor a társadalom – állam – múzeumok viszonyrendszer „ügyeit” vizsgáljuk, mint a sokat emlegetett „stratégia”.
Már megint az Állam!
Nagyon kíváncsi volnék, melyik múzeum tudta (volna) elérni, hogy tulajdonosával/fenntartójával írasson olyan stratégiát, amit Prosek Zoltán kíván „Fordított ház” című dolgozatában. Sem az állam, sem egy önkormányzat, sem a Vatikán (vagy talán az esztergomi érsekség Magyarországon, ha egyházi múzeumokról van szó?) nem bíbelődik ilyesmivel, pláne nem olyan típusú szerkezetben, amit Prosek kolléga emleget.
„Csináld meg, aztán majd mi kiadjuk, ha ez kell!” - hangzik el legtöbbször, és a múzeumigazgató szépen visszaballag a múzeumába és nekifog megcsinálni. Abból, amit ő szeretne, amilyennek a múzeumát szeretnék az ott dolgozó munkatársaival együtt. Ugyan mi mást tudna tenni?
Végül is nem sci-fi a múzeum, vagy legalábbis szeretnénk hinni, hogy nem az. Hányan vagyunk, mennyi volna a szakmailag jó, mennyi a még vállalható, hogy állunk a raktárakkal, de jó volna kimenni az iskolákba, az egyetem (ahol van) meg jöjjön be, mik a valamennyire belátható gyűjteményezési szükségletek és lehetőségek, hogy lesz több turista, ki várja kitől, hogy több legyen, milyen fejlesztések szükségesek, mihez milyen árakat rendelhetünk. Ilyesmit valamennyire láthat a múzeum szakmai közössége, tehát megfogalmazhatja a saját stratégiáját – már amit ők maguk annak neveznek. Hogy ezt tetőnek nevezi PZ, lelke rajta – egyébként a '80-as évek elejétől kezdve Magyarországon is létezik egy (foghíjbeépítéseknél gyakran alkalmazott) módszer (LiftForm), amely a tetővel (legfelső szinttel) kezdi az építést... - attól még ez létezik, semmi más nincs, és biztos vagyok benne, hogy nem is lesz. Álom tehát...
Hogy jó álom-e, az már más kérdés. Hát ugyan az Állam (nálunk), mint tulajdonos kivel csináltat(na) múzeumi stratégiát? Nincs más lehetősége, mint szakemberekre bízni. Akik viszont közgazdák, jogászok, pedagógiai és – Uram bocsá', esetleg – múzeumi szakemberek. Magyarul: ugyanott tartunk, mint mikor a múzeumigazgató hazaballagott a minisztériumból, vagy önkormányzatától (stb.). Mennyivel lesz jobb ez a stratégia, ha onnan jön? Szerintem semennyivel. Semennyivel, mert semmilyen speciális szempontot nem vesz majd figyelembe (mitől tehetné?), nem lát majd helyi demográfiai, régió- és/vagy településfejlesztési jövőképeket (mitől tehetné?), nem lát bele a fenntartó pénztárcájába (még abba se!) - pedig mindezektől egy stratégia megvalósítása nagyban függ.
Mert azok a szakemberek sem lesznek „függetlenek”, mindenki érkezik valahonnan, ki tudja, jobb, vagy rosszabb eset-e, ha szakminisztériumból? Jobb, mert reálisabbak lehetnének a leírtak (egy szempontból), de rosszabb, mert mégis csak elefántcsonttoronyból nézné a lenti világot. Ha pedig múzeumokban dolgozók írnák (Állam bácsi/néni nevében), akkor megint csak a hazaballagásnál tartunk, csak bármilyen bármihez illeszkedés nélkül.
Anno egyszer azt mondta a Pénzügyminisztériumnak a kulturális terület financiális ügyeiért felelős középvezetője a múzeumigazgatói értekezlet soros tájékoztatóján, hogy „A következő év olyan átlagos lesz: rosszabb, mint az előző, de jobb, mint a következő.”. Ez elég keserű bon mot volt nekünk, nekik realitás. Tulajdonképpen ez volt akkor az üzenet: ne számítsunk semmi különlegesre. A szinten tartás finanszírozásában gondolkodnak, másban nem. Bármilyen nagyobb (értsd országos) szintű stratégiai fejlesztést azonnal lefordítanak (kizárólag maguknak!) pénzösszegekre, évről-évre történő kiadásokra, fenntartási és bérköltségekre, minisztériumi plusz feladatokra stb. Nagyon nem véletlen, hogy ilyen nagy, hosszú távon megvalósítható országos méretű fejlesztések nincsenek...
Nem is olyan jó álom, ugye?! Inkább csináljuk csak meg. Még ha néha vágyainkat is írjuk bele, gondolkodhatunk úgy, hogy „ha ők jóváhagyják, akkor ez már az övék, rajtuk is számon lehet majd kérni”, innentől meg csak tegyük a dolgunkat a muzeológiában.
Állam bácsi (néni) tehát ezen a szinten az a legjobb, ha NINCS. Ami az államnak átháríthatatlan feladata mindezzel kapcsolatban, azt jogszabálynak hívják.
Tudjuk, milyen, kiürült és tartalmilag gyakorlatilag vállalhatatlan a múzeumokra vonatkozó jogszabályok jelentős része. Tudjuk, milyen súlyos hiányok vannak ebből következően szervezeti, gyűjteményezési területen. Van tehát Állam bácsinak (néninek) épp elég dolga, hagyjuk, hogy tegye (végre), amit tennie kell.
Ez azonban ne a múzeumok stratégiája legyen!
