Vitairat Berényi Marianna A múzeumok szabadságáról című írásaihoz (https://magyarmuzeumok.hu/cikk/a-muzeumok-szabadsagarol és https://magyarmuzeumok.hu/cikk/a-fenntartotol-valo-szabadsag-a-muzeumok-szabadsagarol-2).
Két dologtól semmiképpen nem vonatkoztathatunk el.
Az egyik, hogy amikor a londoni Tate-et, vagy British Museumot hozzuk példának, nem feledhetjük, hogy mi Közép-Európában, egy posztszocialista államban és társadalomban élünk, és fogunk is még legalább egy fél évszázadig. (De inkább tovább, jeles irodalmáraink ki is mondják, hogy a gyarmatosítás új, persze „lágyabb” formája történik a 21. század első harmadában vidékünkön, csak most már nem csak a „nyugat”, hanem a tőkeerős „kelet” felől is. A „nyugat” vétkes és cinikus felelősségét is megfogalmazzák, ez persze mit sem változtat a pénz diktatúráján a döntésekben és így a társadalmi hatásokban...) Nagyon más tehát az a kiinduló helyzet, amiből elmélkedhetünk szabadságról és autonómiáról.
Ezzel, a pénz diktatúrájával függ össze a másik, a kérdésben kötelezően figyelembe veendő tényező: az alapítók szándéka. Mi volt az? Kell-e ahhoz ragaszkodni – akár fenntartói, akár intézményi oldalról? Hogyan változik ez a szándék az időben? Ki és mikor teheti meg, hogy ettől eltér? Lám, nagyon kényes terület ez, és bizony nagyon is elevenbe vágó.
Mert egy intézmény alapításakor általában megfogalmaznak egy eléggé világos és egyértelmű célt, ilyenkor mindenki örül, vannak hozzá emberek, még vezető is, és kerül valamennyi pénz is a dolog megvalósítására. Így szokott kezdődni a dolog. Aztán az idő kezdi – mint a szél a követ – alakítani a dolgokat... (talán kicsit gyorsabban).
Én azt gondolom, hogy az alapító joggal ragaszkodhat az alapítói szándékhoz, ez sok esetben kötelessége is. (Most ne akadjunk fenn azon a mifelénk – értsd a posztszockó világot – hol vannak már az alapító főurak, vagy társadalmi egyesületek, hiszen csak a mi szakmai életünkben volt már legalább négyféle „alapító okirat” és ezzel alapító-fenntartó. Csak jelzem ezzel, hogy itt is igaz: a Tate és British példája nem releváns...)
Mentsen Isten bennünket attól a – különben arrafelé eléggé mindennapos – gyakorlattól, amit a magánfenntartású múzeumokban személyesen tapasztaltam Angliában. A múzeum igazgatója (szó szerint!) a szőnyeg szélén állva számolt be intézménye tervéről (a miénkkel), amíg a fenntartót képviselő igazgató tanács ülve hallgatta őt, majd lesöpörte az esztergomi múzeummal való együttműködési kezdeményezését, mondván, hogy „ebből semmi hasznunk nincs”. Két évvel az EMF-díjuk elnyerése után. Kérdem: hol van ez a Tate és British emlegetett autonómiájától? Ilyet azért idehaza én még nem tapasztaltam, bár nyilván előfordul. És legalább leülhetünk mi is...
Mifelénk nincs ez a „birodalmi hozzáállás” alapítói-fenntartói oldalról, ennél szofisztikáltabbak a megoldások.
Amikor egy város közgyűlése, előtte pedig ilyen-olyan bizottságai beszámoltatják a múzeumigazgatót az előző év terv-végrehajtásáról, és az aktuális év tervét is elővezettetik vele, az azért van, mert érvényesítik a (részükről kötelezően előírt) fenntartói ellenőrzést az intézményük felett. Megtehetnék, hogy nem fogadják el, mert az igazgató szembemegy velük, vagy olyan „magasra hág” terveiben, aminek finanszírozását nem vállalják, elérhetetlennek tartják, vagy esetleg (pl. egy leendő kiállítás) megfogalmazott üzenete nem tetszik nekik. (Feltételezzük ezt az ideális esetet, hogy tényleg érdekli a közgyűlést és bizottságokat a múzeum dolga. Elég ritkán fordul elő persze...)
A tetszik – nem tetszik kérdésen ez esetben nem ízlésbeli, hanem az alapítói szándék felől tekintendő. Megteheti az alapító-fenntartó, hogy ne tetsszen neki? Meg bizony! Ő teljesen konkrétan és közvetlenül (továbbá választói felhatalmazással) képvisel egy nagyobb közösséget, amely valamilyen mandátummal küldte őt oda-ahová. Adhat és megvonhat bizalmat egyénektől és intézményektől, megteheti. A finanszírozás kényszere persze fennáll: valamit tenni kell, beszántani nem lehet. Mi lesz a gyűjteményekkel, mi az emberekkel, mi a kiállításokkal, az épületekkel? (Ez szélső eset, de – ha nem is múzeumi, de kiállítóhelyi szinten – előfordult...)
Inkább mindenki a kompromisszumot keresi – és jól teszi. Ez akkor most hogyan áll fenntartói, ill. intézményi oldalról akkor? Az autonómián belül van, ha a múzeum (vezetése, tudományos tanácsa?) úgy állítja össze azt a tervet, hogy azt elfogadják? Nyilvánvaló, hogy az intézménynek – és itt akkor már tudományos munkatársait is értem – kötelessége az, hogy az alapítói szándékot figyelembe véve dolgozzanak. Erre kaptak felhatalmazást, ezért vették épp őket fel a munkahelyükre, ezért kapják a fizetésüket hónapról-hónapra. Csak az alapítói szándékon és az abból következő intézményi rövid-közép-hosszútávú terveken/stratégián belül van kutatói szabadság. Nyilván nem mondható meg egy muzeológusnak, mi legyen a kutatása konkrét végeredménye – az úgy már nem kutatás, hanem bértollnokkodás volna.
De hogy az intézményi kutatási stratégián belül kell maradni, az – szerintem – nem kérdés. Azt pedig úgy szükséges megszabni, hogy a meglévő, esetleg fejlesztendő személyi állomány el tudja végezni. (Pl: ma már ne kutasson Széchenyi Istvánt olyan szakember, aki nem képes a gót betűs német kéziratok olvasására-értelmezésére, enélkül csak feldolgozásokat értelmezhet újra.)
Egy fenntartó persze óvatos, konfliktuskerülő (általában, ez persze változhat): ha szükséges, (bizottsági, közgyűlési) döntések előtt szak-illetékesein keresztül konzultál, üzen, kérdez. Ő is jól teszi. A múzeumigazgató ebből ért: úgy alakítja azt a tervet, hogy a kecse is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Aztán általában valahogy elfogadtatódik az éves beszámoló és a terv is, mindenki elégedett.
Vannak persze nagyon konkrét feladatok, amiket a fenntartó ad egy múzeumnak. Végre! - mondja ilyenkor a múzeum, mert ebben azt érzi, hogy ő is fontos valamiért (éppen itt és most, nem csak a sportegyesület és a színház, akik viszont mindig). Ha a város (ma már egyedül meglévő) sport egyesülete 100 éves, akkor – elvégre mi csináljuk a történelmet! - legjobb tudásunk szerint megfelelünk annak a megbízásnak és összeszedjük a forrásokat, tárgyakat, restaurálunk, interjúzunk, programokat tervezünk és bonyolítunk le – szóval a szakmánk szabályai és elvárásai szerint végezzük a munkánkat. Ha (külön!) pénz is kerül hozzá, az a vágyaink netovábbja.
Hol volt itt az autonómia? Kérdés, akartuk-e? Volt-e a dolog a saját látószögünkben? Ha igen, ott a terveink között, ha nem, megfelelünk az elvárásnak, de ők is tudják, mi is tudjuk, hogy ez a mi részünkről hiba volt. Mert száz év az száz év, az első száz pláne.
Az autonómia odáig tart tehát, amíg az alapítói szándék szerinti normális együtt-gondolkodás nem csúszik el. Addig, amíg a kötelező ráruházott feladata körében az alapító azt nem érzi, hogy az intézménye eltért a intézmény deklarált feladatától, és másfelé tart. Ha az intézmény az alapítótól/fenntartótól elvárható igényeknek nem felel meg, akkor ott a fenntartó beavatkozhat, mert kötelessége. Ennek is sok formája van, tudjuk, láttunk ilyet eleget, és nem föltétlenül jogos esetekben.
Ami pedig az intézmény-finanszírozást, ezen belül persze az ott dolgozók határozatlan idejű munkaszerződéseit illeti: itt van az igazi függetlenség! Hogy ez, ha nagyon gyakran szűk keretek között is, de megvan.
Tőlünk nyugatabbra minket, a mi intézményrendszerünket irigylik a kollégák, mondván, hogy nekik konkrét terveket kell minden esetben bemutatni, mit akarnak legközelebb, mit mennyiért és kivel, ezt általában sokallják, a beosztottak remegnek, hogy lesz-e két év múlva munkájuk, mert ugyan szeretik, amit csinálnak, de lesz-e rá pénz, azt nem tudják, az ő projektjük vajon elnyeri-e a fenntartó(t képviselő kuratórium) döntését.
A magyar múzeumvezetők őket irigylik azért, mert a konkrét, időhatárral szerződött szakmai programot megvalósító szakember sokkal hatékonyabban dolgozik, mint akinek határozatlan idejű a munkaszerződése. Előbbi nem nagyon hivatkozik „kutatói szabadságra”, míg utóbbi meglehetősen gyakran megteszi. De a nálunk érvényes vezetői alapelv: a tervezéskor legyen demokrácia, ám a végrehajtásban már ne, ott diktatúra kell. Ez az, ami a dolgot: szabadság és autonómia eldönti.
Szabadság ott van, ahol mindenki tudja a helyét, feladatát és legjobb tudása szerint a köz érdekében el is végzi. A helyét, feladatát megválaszthatja, de ha eldönti ezt, akkor már köteles az intézményi elvárásnak megfelelni.
Intézményi szinten ugyanez igaz. Az az intézmény dolgozhat szabadon, amelyik – ld. fenn.
Ami pedig még egyszer a nyugati intézményi példákat illeti: a fentiekből látszik, hogy ez sem egyértelmű arrafelé, sok intézmény sorsába nyúlnak bele nagyon csúnyán, olyanok is, akiknek kvázi fogalma sincs szakmailag arról, amiről döntenek.
Ami egészen más ott, az a tulajdonviszonyok évszázadokon át változatlan volta, és az ebből adódó társadalmi elvárás és bizalom. Az angol középosztálybeli ember családja már 500 éve vásárol részvényeket, amikor éppen megteheti. De 500 év az csak 500 év, ezalatt pedig, ha csak egy fiókravaló jött is össze azokból az értékpapírokból, az minden hónapban-évben „csenget”. Van tehát olyan nyugalom a jövőre nézve, ami engedi a magánkezdeményezést a kultúrában, mert tudható: nagyjából ez az összeg ha megvolt négyszáz évig, akkor belátható ideig meg is lesz.
Nálunk ez nincs. Ki tudja megmondani, milyen finanszírozási struktúrája lesz jövőre egy önkormányzatnak, de hogy tíz év múlva milyen, arról aki tud, az hallgat (jobban is teszi, régen az ilyen embert jó eséllyel megégették), a többieknek meg fogalmuk sincs. Hát még egy muzeológus, egy múzeumigazgató?! Milyen szabadság- és autonómia-képe lehet mifelénk egy múzeumnak?
A kérdés plátói. Elmélkedhetünk erről innen és onnan nézve, szervezhetünk konferenciákat és írhatunk kiáltványokat, a lényeg semmit nem változik: mifelénk ki vagyunk és leszünk téve a fenntartói befolyásnak: a kecske is csak akkor jókedvű, ha a káposzta is megmarad.
Borítókép forrása: pexels.com
