Ha már sikerült egy vagy akár több formációval is kialakítani valamilyen sikeres együttműködést, akkor a dolog legnehezebb része mögöttünk van. Ugyanis a tartós közös munka egyik legnagyobb előnye, hogy a kezdeti invesztíció után egyre kevesebb plusz energiát igényel. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve csak hátradőlve ülünk és karba tett kézzel várjuk az eredményt. Továbbra is sok dologgal segíthetünk, erősíthetünk, építhetünk az együttműködésen. Nézzük sorban ezeket!
Hogyan segítsünk nekik?
Információval
Alapvető, hogy a csapatot meg kell ismertetni a gyűjteményünkkel/helytörténettel. Ez nem egy, hanem sok egymást követő alkalom lesz előadásokkal, tárlatvezetésekkel, beszélgetésekkel kombinálva. Megszervezésük nehézségekbe ütközhet, hiszen az egyes tagok időbeosztása és lakhelye korlátozza a lehetőségeinket, ráadásul a csapattól is megkövetel egy bizonyos fokú komolyságot. Érdemes legalább 1-2 hónapra előre kitűzni az időpontokat, és megfelelő türelemmel hozzáállni a megvalósításukhoz. Az is előfordulhat, hogy a csapat felszerelésének fejlesztésére megy majd el az időnk java része. Ez önmagában még nem baj, ugyanis ha nyitott és fejlődni vágyó formációval van dolgunk, hosszú távon csak nyerhetünk vele. Ne felejtsük el: ők is úgy tanulnak bele a szerepükbe, ahogyan egy új kolléga. Türelem kell hozzá, de a mi érdekeinket is szolgálni fogja a végeredmény.
Hozzáféréssel
A hozzáférés nem csak azt jelenti, hogy a szakkönyveinkből fénymásolunk nekik pár dolgot és amit már mi sem tudunk, azt megkérdezzük a muzeológus kollégáktól. Rendelkezésre állást is jelent. Lehetőséget kell teremtenünk arra, hogy beszélhessenek a szakértőkkel, kézbe foghassanak, és lemérhessenek műtárgyakat, hozzáférjenek a jó minőségű szkennelt fotókhoz stb… Ez pedig nem megy úgy, hogy az intézménynél egyedül a közművelődési kollégát érdekli, hogy ezek a fura alakok a múzeum környékén forgolódnak. Ha nem is lehet mindenhol azt remélni, hogy felsővezetői elhatározás születik a stratégiai együttműködésről, érdemes minél több kollégánkat bevonni a folyamatba, mert támogatás nélkül jó eséllyel elfogy az erőnk.
Középkori lakoma rekonstruálása Visegrádon, melyhez szakértők, újrajátszók, az intézmény eszközparkja, sőt az igazgató is rendelkezésre állt
Módszertannal
Néhány évvel ezelőtt egy hagyományőrző fórumon pellengérre állították egy múzeum dolgozóit, mert rossz minőségű viseletben tartottak programokat. Az újrajátszók az eseményről készült fotókat látva szörnyülködve kérdezték, hogy “Miért nem profi hagyományőrzőket hívtak?” Később a múzeumi dolgozók is beszálltak a vitába, azzal érvelve, hogy az újrajátszók jobban néztek volna ki, de nem tudták volna elvégezni a szükséges közművelődési munkát.
A konklúzió igen egyszerű. Ideális esetben a múzeumi dolgozók rendelkeznek minőségi másolatokkal és megvannak a képességeik azok használatára, vagy pedig a hagyományőrzők vannak birtokában a játékok vezetéséhez szükséges képzettségnek. Az egyik nem zárja ki a másikat. Ahogy a múzeum dolgozóinak segíthetnek az újrajátszók az eszközök és képességek fejlesztésében, úgy a múzeum dolgozói is taníthatják őket az alapvető játékszerkesztési elvekre vagy arra, hogyan aktivizálják a látogatókat.
Ha hajlandóak tanulni, csodát művelnek a látogatókkal
Hogyan motiváljuk őket?
Íme néhány egyszerű dolog, amivel az együttműködés fenntartására motiválhatjuk az egyesületet, ha már jó irányba halad a közös munka.
Keressük az érdeklődésüket!
Érdemes az egyes kiállításokban olyan témákat/aspekusokat keresni, melyek megmozgatják a fantáziájukat. Természetesen nem azt mondom, hogy a hagyományőrzők kiszolgálása a feladatunk. Pusztán azt, hogy ha nem csak egy feladatot adunk ki nekik, hanem a program kialakításába is beleszólást engedünk, akkor sokkal több energiát fektetnek bele, mintha “csak” egy rutin fellépésként/megrendelésként tekintenének rá. Onnantól ugyanis az ő alkotásuk is lesz, ami pénzben megfizethetetlen erőt jelent majd számunkra.
Imád főzni, és az eredeti tárgyak nagy részét otthonról hozta. Van ennél nagyobb segítség?
Keressük a barter lehetőségeit!
Mivel az intézménynek sem mindegy, hogy milyen kiadásai vannak, ezért érdemes kölcsönösen hasznos megállapodásokat kötni teremhasználatra, tárolásra vagy bármi egyébre. Az egyesületeknek sokszor nem a pénz az elsődleges, mivel a tagok önmegvalósításként és hobbiként (azaz kiadásként) tekintenek tevékenységükre. Ez persze nem ingyenességet jelent, pusztán azt, hogy a pénzen kívül minden mást is érdemes felhasználni, hogy megtérítsük az erőfeszítéseiket.
Barter a Kuny Domonkos Múzeum és a Korok ruhái csapat közt. A csapat fotózási helyszínt kapott a munkájáért.
Értékeljük őket és kérjünk visszajelzést!
Fontos, hogy mindig világos és előremozdító visszajelzéseket adjunk. Nincs értéktelenebb, mintha csak annyit kapnak a fellépők: “Tök jók voltatok!”. Ebből az udvarias mondatból ugyanis nem tudhatják, hogy mi ment jól, mi az, amiben még fejlődhetnének, és hogy mennyire sikerült valóban elérni a rendezvényszervező által kitűzött célokat. Márpedig egy minőségi csapatnak ezekre szüksége van ahhoz, hogy önmagát is lendületben tartsa. Hiányuk pedig egy idő után visszaüt, ugyanis azt a káros üzenetet hordozza, hogy “Mindegy, mit csináltok, minket nem izgat annyira.” Persze félreértés ne essék, nem kell mindenben hibát keresnünk. Ha minden rendben ment, akkor is elemezzük ki a produkciót, és adjunk nekik visszajelzést, hiszen a jó utat is ki kell kövezni. Ezzel párhuzamosan pedig kérjük ki az ő véleményüket is a saját munkánkról, mert ez igazi alapköve lehet a kölcsönös bizalomnak.
Mire vigyázzunk?
Van néhány gyakorlat, amely mindenképpen kerülendő, ha hosszú távú együttműködésre vágyunk.
Ne spóroljunk aránytalanul!
Az újrajátszók – mint korábban is említettük –, nem feltétlenül csak a pénzt tartják szem előtt: a “móka” kedvéért néha még fizetni is hajlandóak. Csakhogy ezzel is óvatosnak kell lennünk. Ne felejtsük el, hogy valamilyen módon vissza kell térítenünk a befektetett energiájukat. Szívességgel, szakmai elismeréssel, pénzzel, barterrel vagy akárhogy. Így ha egy alkalommal kevesebb pénzt is elfogadnak, ne gondoljuk, hogy máskor is “megússzuk” ilyen olcsón az alkalmazásukat. Az arányos visszatérítésre való odafigyelés nagyon sokat segít majd a lelkesedésük fenntartásában.
Ne hagyjunk rájuk mindent!
Az előzőekben beszéltünk róla, hogy milyen sokat segít, ha egyenlő félként bánunk velük. Nos, a ló túlsó oldalára sem szabad átesni. Mivel mindig azt keresik, ami nekik örömet okoz, ezért néha egészen elrugaszkodott ötletekkel is előállhatnak. Ezeket a jól hangzó elképzeléseket azonban szakemberként vissza kell fognunk, hiszen pusztán a jó viszony megtartása nem indokolja, hogy az intézményünket szakmailag kínos helyzetbe hozzuk.
Ezek olyanok... ezek megcsinálják.
Ne felejtsük el: ők hobbisták!
Sajnos a múzeumi élet tempója olykor több szereplést kívánna, mint amennyit az együttműködő egyesület teljesíteni tud. Minden csapatnak egyedi habitusa/naptára/erőforrásai vannak, ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy jó előre tisztázzuk, mekkora volumenű programokat és hányszor tudnak vállalni. Ha bizonyos esetekben húzódoznak, az nem a lustaság jele, pusztán arról van szó, hogy a tagságuk teljesítőképessége és hajlandósága a tagok nyolcórás munkája mellett bizony véges. Ez ugyanúgy igaz az elvállalt rendezvények számára és az egyes rendezvényeken vállalt létszám/programszám kérdésére is. Bár nincsenek kőbe vésett szabályok, de évente 6-7 komolyabb program kb. 5-8 fővel és alkalmanként három műsorszám (esetleg egész nap futó program kb. hat órás időtartamban) reálisnak mondható. Ebben azonban ugyanúgy benne vannak a kiállítási installációhoz való fotózások, mint a nyári táborok gyerek foglalkozásaiban való segítség is.
Ne legyenek következetlen elvárásaink!
Gyakori probléma a fellépők számára, hogy a rendezvény szervezője akár az egyeztetés, akár már a lebonyolítás közben váltogatja az elvárásait. Ez pedig romboló hatással lehet az együttműködésre. Ha a tervezés közben variálunk, lehet, hogy egyik vagy másik programhoz más fellépőket kell odahívni a csapat szervezőjének (akik nem biztos, hogy ráérnek). De az is megeshet, hogy nem jut elég idejük a fejlesztésre (mely egyes esetekben akár fél-egy év is lehet). Ha pedig már a helyszínen kezdünk rögtönözni, könnyen lehet, hogy teljesíteni sem tudják a kéréseinket, mert több előkészület kellhet egy-egy programra, mint gondolnánk, és néha még a legjobb szándék sem elég ezek lerövidítéséhez.
A következetesség azonban a mi javunkra fordítva is érvényes szabály. Ha úgy érezzük, nem tartják be a megígért korhűséget (cigarettázva, mobiltelefonozva mászkálnak a közönség előtt), elmennek fagyizni és szinte üresen hagyják a bemutatóhelyüket, esetleg fegyveres produkció előtt alkoholizálnak, határozottan kérjük őket számon ott a helyszínen. Jogosan tesszük és sokkal hatásosabban is, mintha később csendben morgunk a kollégáknak.
Ha ilyet látunk, kapjuk el bátran!
Ahogy eddig láttuk, az arányosság megtartása szinte egy örök libikóka lesz ebben a műfajban. A hagyományőrzőkkel való együttműködés a sok nehézség, külső és belső kihívás ellenére megéri a beleinvesztált energiát. Egy olyan útra lépünk vele, mely egyszerre fejleszti és építi a hivatásos múzeumi és a civil újrajátszó világot is. Jelen cikksorozatunkban természetesen nem térhettünk ki minden részletre és ez nem is lehetett célunk. Ennek ellenére remélhetőleg sikerült kedvet és elhatározást ébreszteni azokban, akik már korábban is érdeklődtek az újrajátszók világa után. Sok sikert és izgalmas felfedezéseket kívánok mindenkinek!
Fotó: Mónos Gábor
Mare Temporis
MNM Mátyás Király Múzeum
Korok Ruhái Facebook oldala
