A kurátori és szubjektív tárlatvezetések, a múzeumpedagógiai, valamint a művészetterápiás foglalkozások nem csupán új ismereteket nyújthatnak, hanem gyakran egészen új nézőpontokat is kínálnak a múzeumlátogatók számára. Ezek az alkalmak hagyományosan a személyes jelenlétre épülnek. De vajon lehetséges-e a látogatók elmélyülését digitális eszközök segítségével is elősegíteni?
Az Irish Museum of Modern Art (továbbiakban IMMA) tereiben és online felületein egyaránt találkozhatunk a Viewpoints és a Deep Viewpoints nevű projektekkel. Ezek előzményét az intézmény által elindított, Youtube-csatornájukon is közzétett Slow Art videósorozat jelentette. A sorozat keretében a Visitor Engagement Team munkatársai egy-egy műtárgyhoz kapcsolódó kérdésfelvetéseken keresztül vezetik be a nézőket a slow looking gyakorlatába.
De mi is az a slow looking? Egy szemlélet és a műtárgyakhoz való közelítés gyakorlata, amely a szándékos és elmélyült megfigyelésére épül. A kifejezés talán elsőre megtévesztő lehet, hiszen a hangsúly nem a megfigyelésre szánt időn van, hanem a figyelmünk minőségén. Két fajtáját különböztethetjük meg: az introspective és az extrospective slow looking-ot. Míg az előbbinél a néző saját érzései, tapasztalatai, gondolatai, addig az utóbbinál az értelmezési lehetőségek sokasága – például az adott mű létrehozásának történelmi kontextusa vagy az alkotó szándéka – kerülnek a fókuszba.
Az IMMA Viewpoints felületén olyan műtárgyak láthatóak, amelyek a múzeum kertjében fizikailag fellelhetőek. A látogatók a művekhez megérkezve, azok képeire kattintva érhetik el a tömören, lényegre törően megfogalmazott információkat, valamint azokat a kérdéseket, amelyek kifejezetten a slow looking gyakorlatát hivatottak facilitálni. A weboldal egyik fontos alapelve, hogy nincsenek jó vagy rossz válaszok: a hangsúly a személyes megfigyelésen és az egyéni értelmezésen van.
A slow looking gyakorlatával kapcsolatban Claire Brown a Thinking Museum oldalán amellett érvel, hogy a módszer elsajátításának egyik járulékos hozadéka az empátia fejlődése is lehet:
„A kutatások azt mutatják, hogy a figyelmes megfigyelés fejlesztheti az empátiát. Amikor valóban időt szánunk egy műalkotás szemlélésére – különösen portrék vagy emberi tapasztalatokat ábrázoló jelenetek esetében –, olyan részletekre, testbeszédre és emberi helyzetekre figyelhetünk fel, amelyek a mindennapi életben is hozzájárulnak mások jobb megértéséhez.”
A kép illusztráció.
A Deep Viewpoints projekt fejlesztése a citizen curation alapú kutatások és projektek megvalósítását támogató SPICE EU 2020 (EU Horizon 2020) keretében zajlott, a The Open University-vel karöltve. Mielőtt azonban magára a projektre térnénk, érdemes röviden tisztázni a citizen curation fogalmát.
A citizen curation olyan kurátori gyakorlatot jelöl, amely a közösségi részvételre épül, és a múzeumi értelmezés folyamatába nem intézményi szereplőket is bevon. A koncepció szorosan kapcsolódik a többszólamúság iránti igényhez, amely a posztkoloniális diskurzus hatására vált hangsúlyossá a múzeumi gondolkodásban. Ideális esetben ez a megközelítés nem pusztán retorikai gesztus, hanem valódi együttműködés olyan, korábban láthatatlan vagy marginalizált társadalmi csoportokkal, akik a reprezentáció alakításának aktív résztvevőivé válnak. Ebben az értelemben a citizen curation célja a hagyományos intézményi hierarchiák fellazítása: a vertikális struktúrák helyett horizontális együttműködések jönnek létre, amelyekben a múzeumi reprezentáció nem kulturális „fordításként”, hanem eltérő hangok egyidejű megszólalásaként jelenik meg. Legjobb esetben mindez nem csupán a kiállítási narratíva végső formájában válik érzékelhetővé, hanem már a koncepcióalkotás legelső fázisától meghatározza a közös munka irányát.
A Deep Viewpoints program keretében úgynevezett „szkripteket” dolgoztak ki: ezek kérdésekre épülő, digitális műtárgyvezetők, amelyek a művek megismerésének és értelmezésének kereteit tágítják. A cél nem a művészettörténet zárt, sokszor elitista monológjainak újramondása, hanem egy olyan párbeszéd megteremtése, amely a műtárgyakat a létezés kézzelfoghatóbb, mindennapi aspektusai felől közelíti meg.
A szkriptek segítségével a muzeológusok igyekeztek közelebb vinni a műtárgyakat olyan marginalizált közösségek tagjaihoz, mint bevándorlók és menedékkérők, fogvatartott fiatal férfiak, fekete és vegyes származású ír identitást képviselő érdekvédelmi csoportok tagjai, egészségügyi dolgozók, valamint az állami gondozási rendszerben felnőtt fiatalok. A folyamat nem merült ki a tartalmak „átadásában”: a résztvevőkkel közösen dolgozták ki a szkripteket, így az értelmezés nem egyirányú közvetítésként, hanem közös alkotásként jött létre.
A webes felületen elérhető szkriptek között a felhasználók különböző témák alapján választhatnak, és megismerkedhetnek az egyes közösségek által összeállított kérdéssorokkal, amelyek végig vezetik őket a kiválasztott műtárgyakon. A kérdések megválaszolásával a látogatók saját gondolataikat, értelmezéseiket és reakcióikat is hozzáadhatják a szkriptekhez. Ezek a hozzájárulások egy adatbázisban kerülnek rögzítésre, majd intézményi moderációt követően névtelenül mások számára is olvashatóvá válnak. A rendszer így nemcsak az egyéni reflexiót, hanem a különböző nézőpontok egymás mellé kerülését is lehetővé teszi. Az alkalmazás webes elérhetősége pedig azt is biztosítja, hogy a részvétel ne legyen feltétlenül a fizikai múzeumlátogatáshoz kötve, hanem attól függetlenül is megvalósulhasson.
A kép illusztráció.
A Viewpoints és a Deep Viewpoints weboldalak megvalósítása kapcsán nehéz szemet hunyni afelett, hogy a vizuális megjelenésük, felhasználói felületük elavult, és nem elégítik ki sem a kortárs digitális fejlesztésekkel szemben támasztott elvárásokat, illetve nem tükrözik az intézmény szakmai színvonalát. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a hiányosságok nem homályosíthatják el a projektek szakmai értékeit. A projektekkel kapcsolatos szubjektív kritikai reflexióm alapjául Varga Lujza Ruttkay Zsófiával, az akkor még működő MOME TechLab vezetőjével készült “A még kiaknázatlan lehetőségek tárháza” című interjúját veszem, amely a MúzeumCafé 61. számában olvasható. Noha Ruttkay Zsófia alapvetően az általa vezetett műhely munkásságát mutatta be, véleményem szerint párhuzamosan felvázolja azokat a legfontosabb sarokköveket, amelyek mentén érdemes lehet a digitális technológiák és a múzeum viszonyáról gondolkozni.
„Nagyon fontos azonban, hogy a technológia mindig a tartalom közvetítését vagy a hangulatkeltést szolgálja, ne önmagáért legyen jelen!” Ez a megállapítás különösen pontosan ragadja meg az IMMA Viewpoints és Deep Viewpoints projektjeinek szemléletét. Ezek a kezdeményezések nem a múzeum „átköltöztetését” tűzik ki célul a digitális térbe, és nem is a múzeumi tartalmak igazítását a digitális környezet aktuális – gyakran túlzott kompromisszumokra épülő – elvárásaihoz. Ehelyett a múzeumlátogatást egészítik ki: a digitális eszközökön keresztül a befogadót helyezik a középpontba, és finom, támogató módon ösztönzik saját értelmezéseinek és reflexióinak megfogalmazására, majd azok újragondolására.
“Egy kiállításnál nagyon fontos, hogy építsen a látogatók kíváncsiságára. Adjon lehetőséget arra, hogy megfelelő mélységig ássa bele magát valamibe, hogy felfedezhessen valamit, hogy újabb tartalmakat bonthasson ki, részletekre nagyíthasson rá, kereshessen.” A kérdések révén az projektek izgalmas többletet kínálnak a látogatók számára, hiszen lehetőséget adnak arra, hogy betekintsenek egymás reflexióiba, és szembesüljenek a közös gondolatokkal, vagy éppen az eltérő értelmezéseikkel. Különösen izgalmas, hogy mindez nem kizárólag az emberi létezés legmélyebb rétegeit érintő kérdések mentén történik: gyakran egészen hétköznapi, apró – már-már bagatell benyomások is felszínre kerülnek. Így például míg számomra egy adott műhöz atmoszférikus csend társult, addig megismerhettem, hogy egy másik felhasználó bogarak zümmögését képzelte el hozzá.
“A technológia tehát sokban tud segíteni a múzeumi interpretációban – kibővítve, gazdagítva a hagyományos módszereket.” A marginalizált közösségek által összeállított szkriptek lehetőséget teremtenek egyfajta digitális történetmesélésre is, amely a gyűjtemény műtárgyain keresztül válik megvalósíthatóvá. A kérdések formájában megfogalmazott interpretációk nem lezárják, hanem kinyitják a jelentéseket, és organikusan tágítják azokat a kontextusokat, amelyekben a múzeumi gyűjtemény értelmezhetővé – vagy legalábbis megvitathatóvá – válik.
Bár ezek a kezdeményezések egy művészeti múzeumhoz kötődnek, úgy gondolom, hogy a slow looking szemléletének digitális eszközökkel való facilitálása – megfelelő adaptációval – a tudományos múzeumok gyakorlatába is hatékonyan beépíthető. Kiindulópontot jelenthet ahhoz, hogy ne elnézően tekintsünk a digitális tartalmak „gyermekcipőben járó” állapotára, és ne kizárólag száraz vagy éppen túlzottan szórakoztató kiegészítésekben gondolkodjunk. Ehelyett ezek a digitális eszközök látogatóvezetőként működhetnek – akár a már digitalizált gyűjtemények virtuális tereiben is.
A cikk a ELTE BTK Néprajzi Intézete és a Néprajzi Múzeum együttműködése keretében megvalósult néprajzi muzeológiai képzés részeként született.
