“Minek élünk, ha nem azért, hogy egymás számára könnyebbé tegyük az életet?” Ezek George Eliot angol írónő szavai, és Müller Péter is valami hasonlót fogalmaz meg, amikor azt mondja: „A másik ember megismerése és megértése nélkül nincs igazi szeretet. Az érzés nem elég, a szimpátia sem elég. Meg kell ismerni a másikat, föl kell fedezni, mint egy távoli, idegen bolygót, s amikor már ismerős, meg kell érteni, hogy miért ilyen.” Megismerni, megérteni, felfedezni a másikat, és ha ez megtörtént, könnyebbé tenni az életét, támogatni, azzal, hogy szabadságot, döntést adunk a kezébe. Azzal, hogy képességet adunk a kezébe. Azzal, hogy kompetenssé tesszük mindennapi helyzetekben. Ezzel tudunk a legjobban szeretni. Ez a megtisztelve, megértve szeretés. Ez az a Micimackó-féle puha ölelés, ami szívből fakad, szívhez szól, és egyetlen célja van: a másik megerősítése. Mert végsősoron mindannyian gyengék vagyunk egyedül.
forrás: Gáva Szabina
A közelmúltban a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum rendezésében, utóbbi intézmény patinás Díszterme Hozzáférhetőség címmel Szakmai napnak adott otthont, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ hét kiemelt tagintézményét összefogva, de szólva minden kíváncsi, érdeklődő és érzékeny kollégához, legyenek múzeumpedagógusok, kutatók, csoportvezetők. Az egésznapos együtt gondolkodás során nem más volt a téma, mint hogy a marginalizált társadalmi csoportok számára miként lehetnek minél hozzáférhetőbbek a közgyűjtemények. Hogyan rezonálhat egy intézmény a működés, a kiállítások, a gyűjtemény által a látásukban, hallásukban, mozgásukban, figyelmükben, értelmükben korlátozott közönséggel? Miként válhat mindenki számára elérhetővé, érthetővé, könnyen követhetővé, megközelíthetővé, megoszthatóvá? Intézményi és társadalmi szinten a törekvés a hozzáférhető tartalomgyártás irányában elindult: tapintható tárlatok szólnak a látásukban, indukciós hurok a hallásukban, könnyű nyelvi információ a tanulásukban korlátozott személyekhez, rámparendszerrel segítik a mozgásukban akadályozottakat, célzott projektekkel a szociálisan hátrányos helyzetű csoportokat. A felsorolást még hosszan folytathatnánk, mert minél érzékenyebbek vagyunk, annál többféle igény figyelembevétele által mélyülhet az inkluzivitás vágya bennünk. A maradéktalan hozzáférhetőség éppen ezért talán sosem érhető el, de a hiteles tapasztalatok megosztása alapvető fontosságú lehet, hiszen minden egyes adaptációval finomodik, gazdagodik az elmélet és a módszertan, ezáltal az esetleges tévedések ismétlődésének esélye is csökkenhet. Mi pedig, akár intézményeink és közgyűjteményeink, egyre biztonságosabban, tudatosabban, nyitottabban és árnyaltabban járhatunk azon az úton, melyen a start mezőtől a célig egyre nehezedik a pálya, a célszalag szinte mindig odébb tolódik, az akadályok egyre sűrűbben váltják egymást, de a fókusz mégis egyre biztosabb, a pálya egyre logikusabb, a szurkolótábor egyre sokszínűbb, és immár csak a megtett út számít, az, hogy elindultunk, az, hogy belevágtunk, és az, hogy közben mi is fejlődünk, változunk, jobbá leszünk, és valamiféle kollektív élményre törekszünk és vágyunk – most már mindig.
A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ hét kiemelt tagintézménye a Nemzeti Múzeumban megrendezett szakmai konferencianappal arra vállalkozott, hogy beszámol azokról a jellemzően évek óta futó projektekről, melyek célja könnyen befogadható múzeumok megteremtése, és ily módon egy élhetőbb, érzékenyebb, egyenlőbb és együttműködőbb társadalom megszilárdítása. A szakmai nap egyszerre volt információgazdag, lehengerlő és megható. Szinte nem volt pillanat, amikor a cikk írójának keze megállt volna a jegyzetelésben, amikor abbamaradt volna csodálkozása, tiszteletteljes ámulása afelett, mi mindent megtesznek a múzeumi szakemberek azért, hogy végül mindenki számára hozzáférhetőek legyenek programjaik, kiállításaik, és amikor ne lábadt volna szeme könnybe, ne ugrott volna gombóc a torkába a szívszorító érzés okán, miszerint a másokért munkálkodás végsősoron köztünk járó hétköznapi hősök napra-nap csendes és nem szűnő munkálkodása.
forrás: Gáva Szabina
A – tehát minden fronton szuperlatívuszokra törő – szakmai nap (mely bár valóban szakmai volt, mégis azt kívánhatjuk, bár mindenki hallotta volna, bár mindenki részt venne hasonló eseményeken, akkor minden bizonnyal más lenne ez a világ) remek, inspiráló előadások sorát tartogatta az amúgy zsúfolásig megtelt Díszterem közönsége számára.
Elsőként a Petőfi Irodalmi Múzeum színeiben Egyszer(űen) volt, hol nem volt... címmel Nemes-Jakab Éva irodalomtörténész prezentációját hallhattuk, aki az irodalom és hozzáférhetőség kérdéséről beszélt a János vitéz kísérleti fordításának tapasztalatai alapján. A Múzeum mindenkié komplex vállalás egyik pillére egy hosszú kutatás volt, melyben a szakemberek arra a kérdésre keresték a választ, hogy az irodalmi alkotómunka során lehetséges-e megőrizni a mű költőiségét, ugyanakkor biztosítani hozzáférhetőségét atipikus olvasók (elsősorban értelmileg és tanulásban akadályozott gyermekek) számára, mely kísérlet anyagául Petőfi Sándor János vitéz című művét választották.
forrás: https://pim.hu/konnyen-egyszeruen-muzeum-es-irodalom
Átélhető, elérhető múzeumi élmény, biztonságos, inspiráló játéktér, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt zajló hídépítés gyűjtemény, tárlat és látogatók között – ezt mind már eddig is hozta a Petőfi Irodalmi Múzeum, de vajon a múzeumi gyűjtemény fókuszában álló irodalmi örökség megnyitására, hozzáférhetővé tételére milyen megoldások léteznek? Vajon hogyan lehet elérhetővé tenni a szövegértésben magas támogatást igénylő befogadók számára is irodalmi értékeinket?
2021 és 2022 között egy maroknyi, ám annál lelkesebb csapat, Nemes-Jakab Éva, Czékmány Anna, Horváth Péter László, Cziráki Zsolt, Bodonyi Panni illusztrátor, Szmolka Zoltán tervezőgrafikus és Nógrádi Gergely író nekilátott, hogy feltérképezze, milyen elemekből lehet felépíteni és otthonossá tenni egy irodalmi szövegteret az értelmileg- és tanulásban akadályozott gyerekek számára, alkalmas-e erre az információs szövegek akadálymentesítésében használatban levő, könnyen érthető kommunikáció elnevezés alatt értett módszertan, illetve milyen kompetenciát igényel ez a szövegalakító tevékenység és miként nevezzük el mindezt. A többéves kutatómunka hordozóeleme a Petőfi-bicentenáriumhoz kapcsolódva a János vitéz első három része lett.
forrás: Nemes-Jakab Éva
Petőfi művének átdolgozása figyelembe vette, hogy az értelmileg- és tanulásban akadályozott tanulók esetében a nyelvi-kommunikációs zavarok az írott szövegek jelentéséhez való hozzáférés valamennyi területét érintik: az alakfelismerés és hangdifferenciálás nehézségei, a kisebb munkamemória, a gyengébb figyelmi funkciók hatással vannak az írott szöveg dekódolásától kezdve, a szójelentéshez való hozzáférésen keresztül, a háttértudás és ismeretek mozgósításán át, a szöveg egészének jelentéséig való eljutásig. A János vitéz hozzáférhetővé tétele során Nemes-Jakab Éva és csapata a tipográfia, az illusztrációk és a nyelvi áttervezés megoldásaival együttesen igyekeztek támogatni a befogadást. A szöveg átalakításánál előnyben részesítették a rövid, lehetőleg egyjelentésű szavakat, a rövidebb és kevésbé összetett mondatokat, valamint a lineáris, ok-okozati sorrendben történő elbeszélő attitűdöt. A minél egyszerűbb és hozzáférhetőbb befogadást a nagy betűméret, a betűk kontrasztos háttér előtt történő megjelenítése, a balra zárt elrendezés, a centrális elrendezésű és középre szerkesztett illusztrációk, az alakok kontúros kiemelése, a szereplők maximum egy-két perspektívából történő ábrázolása támogatja. Fontos megoldásként a szakemberek a kiadvány elején egy arcképcsarnokot helyeztek el, melyből az összes karaktert megismerhetik az olvasók, és ugyanígy a helyszínek és időpontok gyűjteményével is mankót adnak a rászorulók számára. Az átdolgozásnak köszönhetően az idő múlása is egyszerűen értelmezhetővé válik: oldalról-oldalra lapozva, a fizikai cselekvést összekapcsolva az időbeliség absztrakt fogalmával, a rajzokon követhetjük végig, miként változtatja a nap is a helyzetét: egyre lejjebb bukik a háttérben megjelenő hegyek mögött. És mivel az eredeti műben maga a költő is rendre beszámol arról, hogy éppen milyen napszakot írunk, az ily módon alkalmazott vizuális fogás voltaképpen explicit módon kiemelt narratológiai elem. Balról jobbra haladva az oldalpárok elrendezésében fokozódó komplexitás látható: ha csak a bal oldalt olvassuk, képregény-formában ismerhetjük meg az elbeszélést, az oldal közepén a tanulásban akadályozottak számára újramesélt, egyszerűen érthető szövegváltozatot találjuk, míg a jobb szélén eljuthatunk Petőfi eredeti szövegéig, ezzel a grafikai megoldással, mint Nemes-Jakab Éva kiemelte, „a híd funkció könnyedén, a maga teljességében és látványosan megvalósul, ami pedig a szöveg átalakítását illeti, a szóban forgó átdolgozás a teljes átformálást jelenti, a vers-próza kettősség a narratív funkciókhoz idomul: a szereplők beszéde verses formában, a narrátori prózában jelenik meg”.
A prezentáció érzékenyen és képgazdagon tárta fel azokat a lehetőségeket, melyekkel érdemes lehet élnünk, amikor arról gondolkodunk, hogy miként lehet egy irodalmi művet mindenki, azaz MINDENKI számára érthetővé tenni. Hogy Petőfi János vitézének kalandjai azon gyermekek számára is átélhetők legyenek, akik értelmileg akadályozottabb helyzetből indulnak az életben, mégis ugyanazon igényekkel, képzelőerővel és érzelemvilággal.
forrás: Nemes-Jakab Éva
A következő előadó dr. Horváth Péter László, gyógypedagógus, felnőttképzési szakmai vezető volt, prezentációját Értelmi sérült személyek új szerepben címmel tartotta. A Petőfi Irodalmi Múzeum 25 munkatársa 2024-ben 4 ország 5 városának mintegy 20 múzeumában ismerkedett az egyenlő esélyű hozzáférés elvének gyakorlati megvalósításával. A Legyen a múzeum értelmi sérült személyeknek is hozzáférhető! című, ERASMUS+ mobilitási program tapasztalatai azt mutatják, hogy a rendszerszintű megközelítés mellett elengedhetetlen, hogy a kiállítástervezés folyamatába az első pillanattól kezdve bevonjuk az értelmi sérült személyeket. Horváth Péter László előadásának alcíme akár az is lehetett volna, hogy az értelmi sérült személyek önérvényesítő szerepkörének kiépítése, így felszólalásában stílusosan és érzékenyen megközelítve a kérdést, társa volt Cziráki Zsolt önérvényesítő, az Értelmi Fogyatékosok Csongrád Megyei Érdekvédelmi Szervezetétől.
forrás: dr. Horváth Péter László
Ők ketten egyfajta színpadi riport, közös beszámoló formában komplex, érthető, átélhető, ha tetszik, a többségi társadalom szempontjából hozzáférhető eszközökkel meséltek kezdeményezésekről, szerepkörökről, egymást kiegészítő tapasztalatokról. A meglepő felütés az volt, hogy a legtöbb múzeumi, kurátori szöveg C1, azaz haladó szinten van megírva, miközben az átlag szövegértés A1 és B2 között található (A1 a könnyen, az A2 az egyszerűen érthető, a B1 pedig a közérthető, e három fémjelzi az egyenlő eséllyel hozzáférhető szöveget – a szerk.). A múzeumi információk között tehát óriási szakadék van, e szakadék áthidalásához képezhet hidat a nyelven belüli fordítás. Azaz a művelt, átlag látogató számára írt szövegek lefordítása közérthetőbb, hozzáférhetőbb nyelvezetre, gondolnánk, de az előadás arról számolt be, hogy ez a célcsoport számára nem bizonyult hasznosnak. Célszerűbb eleve hozzáférhető szöveget írni a célcsoport érdeklődésének megfelelően. Horváth Péter László elmondta: „mindig ellenőrizni kell, hogy elértük-e a célunkat, azaz érthető-e a szöveg, ami esetünkben fizetett szellemi munkát jelent az értelmi sérült személyek számára is, ily módon tehát, túl azon, hogy visszajelzést kapunk az esélyegyenlőség jegyében újramesélt szövegekről, egyben munkahelyet is teremtünk, ami fontos fejlődési lehetőség mindkét fél részére”, tehát miközben azzal kezdünk minden támogatást, hogy megkérdezzük, mire van szüksége annak, akit támogatni szeretnénk, az így létrejött közös gondolkodás egyben egyfajta win-win szituációt is teremt.
A PIM Erasmus+ egyének tanulmányi/tanulási célú mobilitási programja rövid futamidejű projektet takar a felnőtt tanulási szektorban. Szakértői látogatások valósultak meg, minden kiutazó csoportban egy fő önérvényesítővel, a Semmit rólunk, nélkülünk elve alapján. A program Ausztriában, Németországban, Spanyolországban, Svédországban összesen 20 múzeumban teremtett lehetőséget a hozzáférhető gondolkodás minél átfogóbb gyakorlati módszertanának tanulmányozására, mely módszertan egyértelműen a látogató szempontjára épít. Ezáltal öt lépésre koncentrálva kell, kellene kialakítani egy hozzáférhető múzeumot. A lépéseket Cziráki Zsolt fogalmazta meg a szakmai nap résztvevői számára:
Az első lépés (keresek és választok egy múzeumot) nulladik szegmense a honlapon könnyen érhető információk megjelenítése (úgy, mint a nyitvatartás, az árak, a megközelíthetőség, a kiállítás tartalma), lehetőleg a könnyen érthető nyelv használatára utaló, nemzetközi téren használt és az értelmi sérült személyek körében ismert logóval ellátva, hogy akit érint, könnyen rátaláljon. Míg nálunk egyelőre nincs még ilyen könnyű navigálású honlappal rendelkező múzeum, remek példa a kezdeményezésre a drezdai Deutsches Hygiene-Museum website-ja, melynek már a kezdő felületén ott szerepel piros betűkkel, akár egy jelzőtábla a Leichte Sprache (Könnyű Nyelv) jelzés, melyre rákattintva minden látogató számára megközelíthetőek és értelmezhetőek a honlap információi. A második lépés (megérkezem) feltétele a könnyű tájékozódás az épületben, erre nemzetközi gyakorlatok adnak megint jó példát: saját rendszerben megalkotott ikonok mutatnak a pénztár, a ruhatár, a mellékhelyiség irányába, könnyen értelmezhető térkép segíti az orientációt, sőt, a kiállításvezető füzetben is lehet útmutatás – ez utóbbira a Gödöllői Királyi Kastélyban született már jó megoldás. A harmadik lépés (kapcsolatba lépés a pénztárossal, ruhatárossal, teremőrrel) feltétele egyértelmű: a múzeum személyzete legyen tisztában a könnyen érthető szolgáltatásokkal, ezért már mind a Petőfi Irodalmi Múzeum, mind a Gödöllői Királyi Kastély dolgozóinak szerveztek ilyen irányú továbbképzést. A negyedik lépés (elindulok a kiállításon, és azt szeretném egyedül is megérteni) követelménye, hogy a kiállítás szövege legyen érthető, ez vonatkozik a falszövegekre, a kézbe vehető leírásokra, a múzeumi applikációkra, a vezető füzetekre (utóbbiak lehetnek elvihetők, letölthetők, meghallgathatók, audiovizuálisak, szólhatnak a kiállítás teljes anyagáról, egy-egy teremről vagy egy-egy csúcstárgyról). Ugyanebben a lépésben a szeretném, ha valaki vezetne a kiállításon fontos elem: feltételez egy könnyen érhető tárlatvezetést, tehát ilyen irányú múzeumi képzettséget, illetőleg felveti a szeretnék én is tárlatvezető lenni kérdését, azaz megint a Semmit rólunk, nélkülünk mottó alapján Cziráki Zsolt például szubjektív tárlatvezetést tart társainak, melynek során saját gondolataival meséli el a kiállítás tartalmát, de lehet inkluzív is a tárlatvezetés, azaz egy kurátorral közösen történő magyarázat. Ez lehet zártabb csoportvezetés, barátokkal, vagy nyílt meghirdetés, ebbe hamarosan a Ludwig Múzeum kurátoraival belevágnak a szakemberek. Az ötödik lépés (az ajándékboltban vásárolok, és azon keresztül kimegyek a múzeumból) feltételezi, hogy ugyanazt a katalógust infokommunikációs szempontból akadálymentesen is meg lehet venni.
forrás: dr. Horváth Péter László
Az öt pont során kulcskérdés a tudás, a tekintély, a kapcsolati háló, az elkötelezettség, illetve felmerül, hogy főállásban esélyegyenlősségi referenst vagy szervezeti egységet alkalmazzon a múzeum. Együtt kell dolgoznia ebben kurátornak, kiállításrendezőnek, tárlatvezetőnek, beszerzésekért felelős személyeknek, fordítónak, ellenőrnek, illusztrátornak, grafikusnak, informatikusnak, weblapszerkesztőnek, mindennek összehangolásához pedig szemléletformáló tréningek, műhelymunkák szükségesek, megfelelő szervezeti kultúra, biztos pénzügyi háttér, múzeumvezetői támogatás, kommunikáció, marketing, közönségszervezés, kormányzati felelősségvállalás, jogi szabályozás, támogatási rendszer.
Horváth Péter László és Cziráki Zsolt előadása érzékenyen, impulzívan és rendkívül szemléletesen arra döbbentett rá minden jelenlévőt, hogy mindez milyen magától értetődő a szerencsések számára, és milyen sok feltételnek kell eleget tennie egy intézménynek ahhoz, hogy ez az öt lépés mindenki számára öt egyszerű lépés legyen.
Kádár Anna és Magyary Anna a Petőfi Irodalmi Múzeumtól Küszöb címmel tartottak előadást, melyben egy hátrányos helyzetű gyerekek számára indított olvasástámogató programról számoltak be. Egy olyan csoportos, múzeumi nevelési tevékenységről, mely széleskörű készségeket fejleszt. Kutatási módszerükkel betekintést nyernek az iskolai csoportok szociális és kognitív profiljába, a diákok egyéni érdeklődési körébe és motivációiba. És mivel az olvasás a történetmeséléssel és az önkifejezéssel kezdődik, olyan történeteket mutatnak be nekik, melyek kapcsolódnak a gyerekek életéhez, párbeszédhelyzeteket teremtenek, segítenek formát adni a gyerekek gondolatainak és érzéseinek. Céljuk, hogy az iskolák mindennapi életébe bekapcsolódva, a történetmesélésen keresztül tegyék múzeumpedagógiai foglalkozásaikat hozzáférhetővé.
forrás: https://pim.hu/hirek/kuszob-projekt-olvasas-nyelvi-hatranyban
A projekt abból indult ki, hogy a nyelvi hátránnyal élő gyermekek számára kudarcot és szorongást eredményez a szövegekkel való találkozás, és ebben a helyzetben a hidak építése, a motiváló élmények kialakítása lehet a megoldás, úgy is, mint szakmai együttműködések iskolai intézményekkel, pedagógusokkal, gyógypedagógusokkal, gyermekpszichológussal, valamint személyes és csoportos foglalkozások.
Kádár Anna és Magyary Anna negyedikesek számára terveztek foglalkozásokat, mert ebben a korban az olvasási készség még fejleszthető, és számos képességre lehet már építeni, nem csupán nyelvi, hanem téri-vizuális, mozgásos készségekre, melyek segíthetik az együttléteket. A múzeumi és tantermi közegben tartott találkozások a design thinking, más néven a felhasználóközpontú tervezés, a problémamegoldásra irányuló megközelítés alkalmazása mentén épültek fel, azaz a gyermekek igényeinek megértése nyomán jelölték ki a szakemberek és a pedagógusok a fejlesztési területeket és ehhez alakították a tanulást.
Ennek fázisai (melyek egyébiránt ciklikusak és állandó fejlődésben vannak): a megismerés, azon belül is az igények feltérképezése, a definiálás, azaz mit kell fejleszteni, és vajon hogyan lehet ezt megtenni, a cselekvési terv kialakítása, azaz a megoldási lehetőségek számbavétele, a prototípus elkészítése, majd tesztelése és végül a továbbfejlesztés. A két szakember az első félév fordulópontjairól számolt be: a megismerés szakaszában a hospitálás, a naplózás, a tervezést segítő kutatómunka, az egyéni és csoportos beszélgetések, a tesztelések, a nyelvi kompetenciák, a kognitív kompetenciák és az érdeklődés mérése, az olvasási sebesség és a szövegértés vizsgálata, az érdeklődéstérkép felvétele (a diákok érdeklődési területeinek megismerése) mind módszertani elemei voltak a közös munkának.
A második, értelmezés, definiálás szakaszban a kihívások és a cselekvési cél meghatározása szakmai csoportbevonásával történt, a pedagógusokkal közösen kérdéseket tettek fel, összefoglalókat írtak, célokat fogalmaztak meg, szépen felkészülve a harmadik szakaszra. A cselekvési terv fázisában a foglalkozások óratervét kreálták meg, mely egy öt alkalmas nyomozójátékot jelentett, a gyermekek érdeklődési körének és kedvenc időtöltéseinek okán – esetükben A Károlyi palota története és A nagy pesti árvíz narratívája volt a kezdő ötlet.
forrás: https://pim.hu/kuszob-muzeum-es-nyelvi-hatrany
A prototípus kidolgozásakor, azaz az elkészítés és tesztelés fázisában azonban már az első órákon ellenállásba, nehézségbe ütköztek a szakemberek, és arra jutottak, hogy a gyermekek számára a társas környezet, az együttlét, a ki kivel van egy csapatban kérdése sokkal fontosabb, mint maga a téma, a rejtély, a feladat. A másik tanulság az volt, hogy a választott téma nem bizonyult érdekesnek, hiába próbálták azt a rajz, a mozgás, a színház, az animáció oldaláról megközelíteni, egyszerűen azért, mert nem volt érthető a gyerekek számára. Mire ez kiderült, már konfliktusok tűzdelték a találkozásokat, ezért a múzeumpedagógusoknak vissza kellett ugrani a cselekvési terv fázisába és újratervezni. A csoportbontás folyamatában döntési lehetőséget adtak a gyerekeknek a tevékenység típusának kiválasztásában, a kezdeti kincskereső, nyomozós játék lezárásaként pedig az eredeti terv helyett azt a feladatot adták, hogy az osztály készítse el közös nyomozóirodájának reklámfilmjét. Ezzel változást generáltak, ha nem is a nyelvfejlesztés terén, a kollektív tenni akarást, feladatmegosztást tekintve mindenképpen.
A továbbfejlesztés szakasza a tanultságok, a visszajelzések fázisa, akár egy tükör, melybe belenézve, újraértékelhető, mi működik, mi nem, miért van ellenállás valami kapcsán, miért alacsony bizonyos témák iránt a motiváció, mit eredményezhet a szociális hátrány, mit okoz a kudarc élménye. A csoportdinamikában a feszültség kérdése is lényeges szempontnak bizonyult, annak megélése, kezelése fontosabb, mint maga a feladat, ezért a múzeumpedagógusok a következő osztály esetében, akikkel ez év januárjától dolgoznak együtt, nagyobb figyelmet igyekeznek fordítani a csoport megismerésére, a gyerekek motivációit meghatározó konfliktusok megértésére.
A tanulsága tehát ennek az úttörő módszernek a tervezés jelentőségének figyelembevétele: a csoportok kialakítása a szokások, a szerepek, az érzelmi klíma, a konfliktusok fel- és kiismerése mentén körvonalazódik, amiként hasznos lehet a témától eltávolodva, a gyerekek igényeihez rendelni a múzeumi tartalmakat, ami által személyiségfejlődés, közösségi összetartó erő és konfliktusmegoldási képesség egyszerre tud fejlődni – egyfajta hozzáadott értékként az irodalom érthető befogadása mellett.
Benyó-Vattay Liliána a Semmelweis Orvostudományi Múzeumtól Inkluzivitás, hozzáférhetőség és használhatóság – alakítsuk a múzeumot az érintett látogatói csoportok fórumává! címmel a SHIFT projekt bemutatását választotta témájául. A SHIFT projekt célja, hogy minden látogató számára biztosítsa a minél szélesebb körű hozzáférhetőséget a kiállításhoz és a gyűjteményhez, ennek érdekében multiszenzoros, AI alapú digitális platformok széles skáláját felhasználó megoldásokat fejlesztettek ki a szakemberek. Az érintett személyeket bevonva próbálták a módszert tökéletesíteni, hogy megértsék a látogatók különböző igényeit. A 13 nemzetközi szervezet együttműködéséből álló fejlesztési csomag a kulturális és a fejlesztői területet kapcsolja össze, mely szimbiózisba a nap mottójává vált Semmit rólunk nélkülünk elv mentén a különböző hozzáférési igénnyel és fogyatékossággal élő személyeket, szakembereket vonták be, azzal a céllal, hogy kiszélesítsék a múzeumlátogatók és könyvtárhasználók körét.
forrás: Benyó-Vattay Liliána
Az akadálymentesítés, a digitális elérhetőség biztosítása, a kulturális örökség vonzóbbá tétele egyetlen módszertan köré épül: nemzetközi szintű találkozók és workshopok, azaz személyes visszajelzések, egyeztetések alakítják a hosszútávú együttműködések kialakítására törekvő munkát. A találkozók vágatlan verzióban kerülnek a nemzetközi csoport elé, mely ezek alapján módosítja, alakítja a módszertant.
Ennek mentén az alábbi fejlesztések vannak folyamatban: 2D képek mozgatása, képek animálása, a képekből szöveg kreálása a látássérültek számára, haptikus kesztyű megalkotása, VR szemüveg használata, szöveg emberi hangon előadott beszéddé alakítása, felhasználó-specifikus narratívák készítése. A tanulságok alapján a kulcs az optimális megsegítés biztosítása, tehát az éppen helyes út, az éppen elég, de azért elég mértékének eltalálása, melyhez elengedhetetlen bevonni az érintett személyeket már a nulladik lépésnél: fel kell nekik tenni a kérdést, hogy mire lenne feltétlenül szükségük, mi lenne fontos számukra, és azzal kell elkezdeni dolgozni, mint lehetséges fókusszal, narratívával.
fotó: Blahák Eszter
Az ötlet mindig sok és intenzív egy ilyen közös projekt során, hiszen mindenki segíteni akar, de bizony a végtelen ötletelésnek véges a határa, ezért érdemes már folyamatában szűrni ezeket. Fontos a fejlesztők és a szervezetek érzékeny összehangolása, hiszen más erőforrásokkal, más ismeretekkel és más figyelemfókusszal gondolkodnak, és fontos a technológiai lemaradást, az esetleges eszközhiányt belekalkulálva a munkába, mindig tovább haladni, mindig hinni az intervenciókban és a kölcsönhatásokban.
És hogy hol tart a projekt? Workshopokon már tesztelhető eszközöket tudnak felmutatni, így a különböző hozzáférési igénnyel és fogyatékossággal élő személyek már kipróbálták a haptikus kesztyűt, mellyel távolról le lehet tapogatni, meg lehet érinteni képeket, érzeteket generálva a kézben. Például, ha a festményen tűz látható, akkor a kesztyű viselője meleget érez. Tervben van a partneri kör bővítése: márciustól bevonnak autizmussal élő tanulókat is a projektbe. Májusban intervenciós kísérleti kiállítás nyílik majd, ami pedig örök tervben van és marad, az az állíthatóság opciója, aminthogy mindenkinek más a fizikai igénye, másra van szüksége, és mindenkihez más út vezet.
fotó: Blahák Eszter
Sóki Diána a Petőfi Irodalmi Múzeumtól Amennyi elfér egy utazótáskában – A Petőfi Irodalmi Múzeum demencia programjáról című előadásában egy 2021-ben megkezdett projektről beszélt, melynek során a szövegekből, a gyűjtemény és a kiállítások tartalmából kiindulva szerveznek foglalkozásokat demenciával élők számára. A múzeumpedagógiai foglalkozások során a befogadó igényeit alapul véve, a hasznosság, az elfogadás élményének elérése a cél. Mint mondta, egy múzeum kiváló terepe és elindítója lehet ilyen foglalkozásoknak, mivel egy kulturális intézmény az emlékezés nyilvános helye is, így segíti a kapcsolatteremtést, a közös gondolkodást, ezáltal hozzájárulhat a szorongás és a félelmek csökkentéséhez, a társadalmi elfogadáshoz.
forrás: https://pim.hu/demencia-program
„A múzeumban nyíltan beszélhetünk az emlékezésről és a felejtésről, így tudunk segítőként jól viszonyulni azokhoz, akiket a demencia érint” – fogalmazott az előadó, és hozzátette: „fontos a múzeum felvilágosító és tabukat felbontó szerepe. Segítheti a tájékozódást, ismeretszerzést például arról is, hogy a demenciának számos megjelenési formája van, nem kizárólag idős korban lép fel, és nem csak memóriazavarral jár együtt. Éppen ezért fontos, hogy a demenciával élő személyt jól tudjuk támogatni.”
forrás: Sóki Diána
Mit tehet egy kulturális intézmény a demenciával élők támogatásáért? „Magyarország társadalma jelenleg egy elöregedő társadalom, s mivel a demencia főként (bár nem kizárólag) idős korban jelentkezi, ezért a mindennapjaink része” – figyelmeztetett minket Sóki Diána - „s bár a demencia a folyamata általában megállíthatatlan, fontos, hogy hozzáférést, befogadást, támogatást tudjunk adni a rászorulóknak, hogy erősítsük a szociális kapcsolatokat, közösségi térként társadalmi felelősségvállalást tanúsítsunk. Ez kötelességünk és lehetőségünk lehet, amit csak kutatással és az innováció hasznosításával, más szakemberekkel együttműködve tudjuk meglépni.” Fontos eleme ennek a gondolkodásnak a tájékozódás, más múzeumoktól vett példák összegyűjtése, olvasmányokból, képzésekből vett inspirációk hasznosítása, a társtudományok, mint például az építőművészet bevonása, hiszen a múzeum fontos része a téralakítás, a térrendezés.
„A demencia közügy” - hangsúlyozza a Feledhetetlen Alapítvány. Vagy ahogyan a Dementia UK Alapítvány kimondja: „ha valakivel élsz, aki demenciával él, te is érintett vagy, te is demenciával élsz”. Ezekből a gondolatokból kiindulva keresett Sóki Diána külföldi és hazai példákat, és így ismerhette meg a Szentendrei Skanzen programját. A kollégákkal beszélgetett arról, ők hogyan dolgoznak, hány fővel, milyen módszerrel. Külföldi részről pedig a MOMA volt az irányadó intézmény, melynek van kifejezetten demencia programja, léteznek ezirányú kutatásai, tapasztalatmegosztásai, letölthető óratervei, vázlatai.
forrás: https://www.dementiauk.org/news/commonly-asked-questions-about-delirium-falls-and-incontinence/
A szakirányú olvasmányokat illetően Jan Assman: A kulturális emlékezet című munkája bizonyult nagy segítségnek a projekt során, mely mű tágabb aspektusból vizsgálja a kultúra és emlékezet viszonyát, ezáltal az emlékezettel foglalkozó intézmények, a közösségei emlékezet, az identitás, az irodalom, az írás szerepét ebben a folyamatban. Szűcs Teri: Visszatér hozzám az emlékezet című, blogbejegyzésből lett könyve pedig azért remek olvasmány, mert azt boncolgatja, hogy egy hozzátartozó milyen fogalmakon keresztül, milyen hozzáállással tud beszélni ilyen érzékeny témáról és ezen keresztül hogyan igyekszik elfogadni ezt az állapotot, hogyan tud kapcsolódni az általa támogatott személyhez.
És ha már együtt töltött idő: fontos kérdés a programban, hogy milyen a jó tevékenység, mely cselekvések erősítik az énképet, a kapcsolódásokat, mely időtöltések magyarázhatóak el könnyen, sajátíthatóak el és bonyolíthatóak le viszonylag rövid idő alatt, egyáltalán mely cselekvések érthetőek. A projekt egyik kulcsmondata az emberi méltóság megőrzésének ígérete, valamint, hogy mindenkinek joga van a kultúrához, a minőségi időhöz, és nem mindegy, kivel hogyan foglalkozunk. Szűcs Teri írásaiban is sok ötlet van, melyekből egy ilyen jellegű érzékenységgel a közönsége felé forduló intézmény meríthet, így például követendő példa lehet az angliai demenciaszínház, de elgondolkodhatunk arról is, milyen lehet a jó szöveg, amit egy demenciával élő számára felolvashatunk. A demenciabarát környezetről sem szabad elfeledkeznünk, ehhez kapcsolódik a WeCare architecture tanulmánya, ami ez előadáson szóba került: milyen lehet egy olyan, az élethez lehető legjobban hasonlító és „segítő” tér, amely azzal az alapvetéssel készül, hogy a szavakon túl számtalan dologból áll össze a kommunikáció, az egymáshoz kapcsolódás, az önérvényesítés, és a többi szegmenst megtalálva, szélesíthetjük a demenciával élők érzékelési és reagálási spektrumát a mindennapi életben?
forrás: Sóki Diána
A Petőfi Irodalmi Múzeum demencia foglalkozása általában úgy épül fel, hogy egy gyűjteményi tárgytól indulnak el, erről beszélgetnek és ez a tárgy szimbolizálja a foglalkozás alapjául szolgáló témát. Ehhez a tárgyhoz választanak mindig egy írót, költőt és egy vagy több irodalmi szöveget. Így például Ady Endre bőröndje kapcsán beszélhetünk saját utazási élményeinkről, de ugyanígy tud a múzeumpedagógus mesélni Ady Endre és az utazás kapcsolatáról, amihez jól illik az ismert, Párizsban járt az ősz című vers. Sóki Diána szerint jó, ha közösen tudunk szövegeket felolvasni, akár felidézni, de úgy véli, egy ilyen program alapvetése kell legyen, hogy nem azon van a hangsúly, ami „elveszik”, sokkal inkább azon, amit valamiért megőrzünk és fontos marad számunkra.
Ahogyan Rakovszky Zsuzsa is írja Szilánkok című regényében: „az agyam lomtalanítást végez, kezdi kihajigálni túlterhelt raktáraiból a fölösleget, a múlt limlomját, amihez idáig görcsösen ragaszkodott, de lassanként belátja, hogy elég megőrizni csak a legfontosabbakat, azokból is csak annyit, amennyi elfér egy utazótáskában.” Rakovszky Zsuzsa szavai a Petőfi Irodalmi Múzeum Amennyi elfér egy utazótáskában című projektjének szép összefoglalása, általa más, árnyaltabb képet nyerhetünk a velünk élő, demenciától sújtott emberek érzéseiről, gondolatairól, és arról, hogy mire lenne valóban szükségük, mit jelent számukra egy vers, egy esernyő, egy lehulló falevél és egy magányos bőrönd.
forrás: Gáva Szabina
Gáva Szabina, Kecskés Flóra és Szabó Viktória a Magyar Nemzeti Múzeumtól Megfogható történelem, látás és érzékelés határvonalán – Együttműködés a Magyar Nemzeti Múzeum és a Vakok és Gyengénlátók Iskolája között címmel azt mutatta be, hogyan működik intézményükben a látássérültek fogadása, hogyan jött létre együttműködés a Vakok és Gyengénlátók Iskolájával, milyen módszerekkel terveznek meg, építenek fel egy múzeumpedagógiai foglalkozást. A program során a gyermekek múzeumban tett látogatásait a Vakok Iskolájában tartott történelemórák egészítették ki, az együttműködés évi 10 ingyenes múzeumi órát, évi 2 szakmai workshopot és évi 10 szakmai tanácsadó alkalmat tartalmazott, hospitálási lehetőséggel, a foglalkozások kidolgozásában nyújtott segítséggel, a látogatói igényekhez igazodó múzeumi órákkal, szemléletelsajátítással és a Semmit rólunk, nélkülünk elvnek való megfeleléssel kiegészülve.
Az eredmény önmagáért beszél: a gyerekek visszajárnak, méghozzá örömmel, a múzeumpedagógusok megismerték őket, az érdeklődési körüket, az így nyert tapasztalatokat további foglalkozásokban tudják hasznosítani. A témák, igazodva az általános iskolai tananyaghoz, Élet az ókori Pannoniában, A honfoglaló mindennapok és Mátyás király udvarában címmel voltak elérhetőek, és itt is az igények felmérésével indult a projekt, forgó színpadszerű megosztásban 2-3 múzeumpedagógus 3-4 gyerekkel dolgozott, a szakemberek egyik csoporttól a másikig mentek, vitték a tárgyakat, melyek a segítségükre voltak a témák megszemélyesítése kapcsán.
forrás: Gáva Szabina
Alapvetés volt a vizuális referencia hiánya, ebből adódóan fontos szerepet kapott a tapintás, de bebizonyosodott, hogy korántsem mindegy, milyen tárgyat adnak a gyerekek kezébe, fontos, milyen életképük van az adott tárgyról, illetőleg egyáltalán van-e. Támogató szerepe jutott az illatoknak, zenének, hangforrásoknak, ruharekonstrukcióknak, melyek által sikerült elmélyíteni a tárggyal kapcsolatos érzéseket, tapasztalásokat. A túl részletgazdag vagy elnagyolt tárgyak, a 3D nyomtatott tárgyak, a szimbólumok nem váltak be. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden tárgyat lehetőség szerint mindenki meg kell tapintson, fel kell próbáljon, meg kell emeljen, meg kell érintsen, és minél inkább egyszerre történik a többiekkel ez a tapasztalatszerzés, annál mélyebben megül a gyermekekben az élmény.
Fontos a sok nézőpontból közelítés, így a Mátyás király udvarában témában a fegyverek, a páncélzat felpróbálása mellett szóba jöhet az udvari lakoma, mint a szaglás, ízlelés és a hangforrások lehetséges színpada, a műveltség kérdése, mint írásmódok, tanulásformák összehasonlítása, a pénzverés és könyvkötés, mint a tapintás biztonságos terepe. És természetesen az alkotótevékenység, mint örök kapocs ember és ember között, itt is megjelenik, a gyermekek egyszerű tárgyak megalkotásával bőrdíszművesekké válhatnak. A történelem így válik megfoghatóvá, tapinthatóvá, a nem látható világ így válik átélt, hozzáfért világgá, a múzeum pedig akadálymentes és mindenki számára elérhető közösségi térré.
forrás: Gáva Szabina
Joó Julianna, az Iparművészeti Múzeumtól Tapintható szecesszió – múzeumpedagógiai érzékenyítő program mindenkinek címmel a Ráth György-villába kalauzolta a hallgatóságot. Egy 2008-ban, vakoknak és gyengénlátóknak indított nagyszabású programsorozat hagyományait tovább fejlesztve, az Iparművészeti Múzeum szakembereinek nem kisebb a célja, hogy minden látogató számára elérhetővé tegyék a művészetet, az iparművészeti tárgyakon keresztül pedig mindenki megismerhesse a századforduló világát és a szecesszió művészetét.
forrás: Joó Julianna
Először 2008-ban készült személtetősarok vakok és gyengénlátók számára a Beatrix hozománya – Az itáliai majolikaművészet és Mátyás király udvara című kiállításhoz. A szemléltetőfolyosó a majolikakiállítással összefüggő technikai kérdésekbe engedett játékos betekintést, a hagyományos eszközök mellett a legmodernebb technikával. A Ráth György-villában A mi szecessziónk című kiállításon a tapintható tárgyakat már nem elkülönítve helyezték el a múzeumpedagógusok, hanem a kiállítási térbe integrálták azokat. A hands-on, azaz foglalkoztató asztal tárgyait a vakok és gyengénlátók is megfoghatják, így többek között korabeli parfümös üveget, legyezőt, bársonyos borítású könyvet, zsebórát, kistáskát is kézbe vehetnek a vendégek. Nagy népszerűségnek örvendenek az öltözőszobában található jelmezek és kellékek is, melyek a 19. és 20. század fordulójának világát hozzák közelebb a látogatókhoz. A haptikus módszerrel kiállítás nem csupán könnyebben feldolgozható és értelmezhető, de mindenki számára élményszerűbb és átélhetőbb is egyben, hiszen ezen folyamat során az ismereteket a látogató maga gyűjti össze, így ez az önálló és aktív tanulás egyik jellegzetes példája.
A múzeum kihelyezett utazó programokkal helybe is megy: a hátrányos helyzetű, értelmükben, mozgásukban korlátozott, látáskárosult gyermekekkel foglalkozó iskoláknak rendszeres látogatói a múzeumpedagógusok, a Vakok Iskolájával például rendkívül szoros az együttműködés, most éppen a középpontjában a japán művészet áll, a programon érzékszervekre hatva mutatják be a japonizmust, a papírszínházzal kezdve, a terápiás hangszerek megszólaltatásán keresztül egészen a jelmezpróbáig.
forrás: Joó Julianna
Hasonló foglalkozások során a Ráth György villában „Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan” címmel a boldog békeidők életmódja, tárgykultúrája áll a középpontban – a képzőművészeti egyetemmel 8 éves együttműködés keretében szobrász hallgatók által készített szecessziós tárgymásolatokat vehetnek kézbe a gyerekek, a múzeum sok más érinthető, tapintható, felpróbálható, megsimogatható tárgyával egyetemben.
forrás: Joó Julianna
A szakmai nap a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott workshoppal zárult, melyen az univerzális dizájnról volt szó, mely olyan tervezési elv, ami arra törekszik, hogy egy adott termék, szolgáltatás, épület vagy környezet mindenki számára elérhető és használható legyen, függetlenül az egyéni képességektől, életkortól, fizikai vagy kognitív állapottól. De vajon az ilyen magas fokú inklúzió hogyan és milyen szinteken valósulhat meg múzeumainkban? Miként lehet a tervezés attitűdje a lehető legnyitottabb, milyen példák járnak előttünk, milyen módszerekkel, eszközökkel tudjuk megmozgatni a fantáziánkat, és milyen ötletek lehetnek végül megoldások azon az úton, mely a látvány, a vizualitás eszközeivel törekszik az univerzalitás felé? A kérdéseket válaszok és persze újabb kérdések követték – méltó módon pontot, vagy inkább pontpontpontot téve a hosszú és tartalmas nap végére.
forrás: Gáva Szabina
“Minek élünk, ha nem azért, hogy egymás számára könnyebbé tegyük az életet?” George Eliot mondatát kitehetnénk az összes falra közintézményeinkben. Mellé rajzolhatnánk Micimackót, amint ölel, szorít, energiát sugároz, megerősít, támogat – mindenkihez szólva, mindenkit megérintve. De persze nem tesszük. Gondolni viszont gondolhatjuk. És mellé gondolhatjuk azt a sok bátor, okos, tettre kész, energikus előadást, amit a Nemzeti Múzeumban hallottunk, és mögé biggyeszthetjük magunkban Müller Péter szavait: „A másik ember megismerése és megértése nélkül nincs igazi szeretet... föl kell fedezni, mint egy távoli, idegen bolygót...” Nos, a múzeumokon biztosan nem fog múlni.
