Talán soha nem volt annyira aktuális Giorgio de Chirico néhány alkotása, mint a karantén idején. Itáliában rendre illusztrációként jelenítették meg egy-egy cikk végén azokat az alkotásait, amelyek az üres, kietlen olasz városkák tereit ábrázolják. A képek általában elhagyott piazzákat ábrázolnak, klasszikus szobrokkal és sötét árkádokkal, magányos emberalakokkal, amelyek szinte eltörpülnek saját árnyékuk mellett.
Giorgio de Chirico különös alakja volt a huszadik századi képzőművészetnek. A Görögországban, arisztokrata olasz családba született, Münchenben művésszé érett, Párizsban és Ferrarában alkotó szürrealista festőművész a metafizikus festészet megteremtője. Első igazi kiállítása a francia fővárosban volt, ahol a kritikusok jól fogadták a műveit, újító művészként ünnepelték.
Chirico: A zene múzsája (1973)
Chirico: Melankólia (1972)
De jogos a kérdés: mit is jelent valójában a metafizikus festészet? A csoportosulás 1917-ben alakult az olaszországi Ferrarában „scuola metafisica” néven. Chirico a valóságon túlmutató világot akarta megmutatni. Képein a hús-vér embereket arctalan próbababaként ábrázolta, a máskor zsúfolásig megtelt tereket a magány és az üresség hangulatával ruházta fel. A légüres tereket esetenként egy-egy antik szobortorzó vagy füstölgő mozdony (édesapja vasúti mérnök volt, innen a visszatérő motívum) törte meg. A nyomasztó árnyak hangulatát pedig a magányos szobákban lévő eleven tárgyak tették izgalmassá. Ezek mind a művész álomképeiből összeállt világot tükrözik. Ahogy az alkotásokat szemléljük, világossá válik, hogy nem önfeledt, könnyed atmoszférával van dolgunk a metafizikus festészet esetén. Míg ebben az időben a futuristák a dinamizmust, a sebességet és a változatosságot állították művészetük középpontjába, addig Chirico ennek pont az ellenkezőjével foglalkozott: az állandóság, az örökkévalóság, a mozdulatlanság és a pillanat merevsége érdekelte. Hiába változik a világ, vannak dolgok, amik örökérvényűek maradnak. Ehhez megfelelő kulisszaként szolgált számára a reneszánsz és a klasszicizmus ihlette építészeti háttér és a szobrok. Ezek azonban nem hangulatképek, hanem a tudatalattinak, az e világon túlinak (a metafizikainak) a képi megjelenítései.
Chirico: A filozófus és a múzsa (1971)
Chirico: Az archeológus pihenője (1972)
Ez az avantgárd mozgalom egy rövid életű irányzat volt, ettől függetlenül számos nagynevű követője is támadt, mint Salvador Dalí, Max Ernst, Man Ray vagy René Magritte. Az olasz mester, Giorgio de Chirico, a metafizikus művészet megálmodójának legjelentősebb alkotásai egészen 2020. október 31-ig a szlovéniai Lendván, a várgalériában megtekinthetők.
Chirico: Önarckép
Borítókép: Chirico lovai
