Augusztus végéig egy különleges műtárgyat tekinthet meg a közönség a zalaegerszegi városháza aulájában a Göcseji Múzeum munkatársainak jóvoltából. A vitrinkiállításon egy az 1930-as évekből származó fagylaltgép várja a kíváncsi tekinteteket. A kézihajtású szerkezet egykor luxusterméknek számított, melyből csak nagyon kevés maradt az utókorra. A kiállított tárgy is darabokban érkezett a múzeumba, de az ügyes restaurátor kollégáknak köszönhetően mára kiállítható állapotba került.
Az első fagyigépek kézi hajtásúak voltak, fémből és fából készültek. A kiállított darab külső része egy átlagos dézsára hasonlít, ebbe tették a sózott jeget, a belső fémtartályba pedig a fagylaltmasszát. Ezután hosszú percekig kézzel hajtották és forgatták a hozzávalókat, többnyire inasok vagy gyerekek, és a közben keletkezett apró légbuborékok adták a lágy és krémes állagot. Nem csoda, hogy már abban a korszakban is igen népszerű édesség volt!
Az elektromos áram elterjedése előtt - hűtőszekrény és fagyasztó hiányában - a jeget a városi vermekből szállították, ugyanis a tisztiorvos szabályozta annak idején, hogy a kemény téli időszakban a közeli folyók és tavak mely szakaszáról lehetett jeget gyűjteni és azt eltárolni a nagy, téglákkal kibélelt jégvermekben. Mivel a jeget szalmával borították, ami jó hőszigetelőnek bizonyult, sokáig megmaradt, amit aztán nyári éjszaka felszínre hoztak, és a hűvösebb hajnalokon kocsikra tették és a lakosságnak eladták.
A két világháború között külön szabályozták azt, ki árulhatott fagylaltot. Rengeteg adatot találunk arra vonatkozóan, mely zalaegerszegi cukrászdák kínálatában szerepelt a fagyi. De azt is tudjuk, hogy a jeges édesség utcai kínálása is nagyon gyorsan népszerűvé vált. Kerekeken tolható kis kocsikban árusították, de a rendelet értelmében erre kizárólag csak hadirokkantak vagy hadiözvegyek kaphattak engedélyt. Szabályozták azt is, hogy az árusnak a fagylaltot ostyalapok között, ostyaformába töltve vagy a vevő által hozott edénybe szabad kiszolgálni oly módon, hogy az árus keze se a fagylalttal, se annak elfogyasztható burkolatával közvetlenül ne érintkezzen.
Panaszkodtak is sokat a mézeskalács árusok, hogy teljesen tönkremegy az ősi mesterségük, ugyanis senki sem akart már mézest ropogtatni, mikor hűs fagylaltot is lehetett vásárolni. A helyi újság beszámolója szerint így járhatott Behm József is, akit úgy emlegetnek, mint a korszak egyik utolsó mézeskalácsosát. Neki is új bevételi forrás után kellett nézni egy idő után és kiegészítésként a cukrászdájában fagylaltot készített, amit az utcán árult az egyik alkalmazottja, aki feltehetően hadirokkant volt.
A Zalamegyei Ujságban 1936-ban a következő írás jelent meg: „Ma fagylaltot szopogtat az újságárus gyerek a le nem kézbesített újságok árából, fagylaltot nyal a falusi levente és a városi diák.” Hiába, a fagylalt mindenkit elvarázsolt akkor is és ma is, legyen az csokoládé, vanília, tejszín, puncs, málna, kávé, ribizli, meggy, dió, mogyoró, karamella,…
