„A tárgyak soha nem pusztán tárgyak” – írta Jean Baudrillard francia szociológus, filozófus, akinek a gondolatára szépen rímel Susan Sontag amerikai író, filmrendező, aktivista mondata: „Fényképeket gyűjteni annyi, mint a világot gyűjteni”. Azaz: tárgyakat kiválasztani és történetüket megismerve új történeteket adni számukra, így leképezve, megértve, felderítve, átkeretezve, megszelídítve a minket körülvevőt: egyszerre a lehető legemberibb vágy és a legtranszcendensebb törekvés. A pszichológia szerint a tárgyaink: énünk kiterjesztése, mely kiterjesztés révén a saját történetünket adjuk a tárgyaknak, az ő meséik pedig újabb építőkockái lesznek önismeretünknek, emlékezetünknek, valóságunknak. De vajon mely tárgy sorsa lesz a kiválasztás, a kiemelés, egyúttal a megmentés? Vajon nem a szükségszerű, enyészettel való küzdelem-e tárgyaink ki-el-behelyezése életünkbe, terekbe, kiállításokba, múzeumokba, műalkotásokba, mely küzdelem vége egészen biztosan vereség lesz, de addig is, hátha, bárcsak, mégiscsak, megtesszük, amit tudunk? Értük, azaz a tárgyainkért, és persze magunkért, mert ők mégiscsak mi vagyunk, a múltunk, a kultúránk, a létezésünk szükségszerűen múlttá lett pillanatai. Egy balettcipő, egy kerékpár, egy vállfa, egy IKEA-s ceruza, egy pillepalack, egy televízió, egy könyv, egy barna kockás kabát, egy balta, egy szekérkerék, egy festett láda, egy ásó, egy rokka, egy teknő, egy hordó, egy sarló. A hétköznapi kultúra apró darabjai. A fogyasztói társadalom mementói. Tárgyaink a néprajzi múzeumokban műtárgyakká nemesedhetnek, vagy éppen az őket kiválasztó artisztikus attitűd révén, műalkotásba emelve, új tartalommá válhatnak. „A művészet az otthonokban kezdődik el” – mondta Orhan Pamuk török író, és igen, minden ott szökken szárba, az emlékeinkben, a mindennapjainkban, az egyszervolt pillanatainkban.
A szentendrei Skanzen Galéria Elpusztíthatatlan tárgyak című kiállítása e gondolatsornak kiteljesedése, önreflexív prezentációja, továbbírása, fontos állomása, kiindulópontja és végcélja egyszerre. Első pillantásra meglepő vállalkozásnak tűnhet egy szabadtéri múzeum részéről, hogy white cube galériájában bár, de mégis etnográfiai beágyazottságban, kortárs asszamblázsokkal, readymade-ekkel, objektekkel és fluxusmunkákkal emeli a tétjét identitásának, mely hagyományosan a paraszti tárgykultúra megőrzésére épül. Emeli a tétet, merthogy a válogatás éppen ebből, az elsőre szokatlannak tűnő találkozásból rajzol új értelmezési teret, a kiállítást korántsem, mint kortárs művészeti tárlatot megfogalmazva, hanem azt vizsgálva, hogy a múzeumi tekintet és a művészi atttitűd miként működik hasonló logika mentén, már ami a tárgyak eredeti közegéből történő kiemelését és új jelentéstartalommal való felruházását illeti.
A kiállítás címe egyszerre utal a modern művészettörténetre és a múzeumi gondolkodás egyik alapvető paradoxonára. Dr. Sári Zsolt kurátor, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese (ma már közgyűjteményi és örökségvédelemért felelős államtitkár) szerint a címválasztás egyik inspirációja Man Ray hasonló című műve volt, de ennél talán még fontosabb lehet az a filozófiai állítás, mely az amerikai dadaista és szürrealista képzőművész és gondolkodó alkotása mögött húzódik, azazhogy az elpusztulásra ítélt tárgyakat a múzeum, a gyűjteményébe helyezve, örök életre akarja kárhoztatni. A tárgy ebben az értelmezésben kilép saját használati idejéből és funkciójából, hogy kulturális emlékezetté váljon, és a kiállítás ennek a folyamatnak a művészeti megfelelőjét keresi: vajon a kortárs alkotók nem ugyanazt teszik-e, mint a múzeumok, amikor hétköznapi tárgyakat emelnek át saját jelentésrendszerükbe?
Marcel Duchamp francia képzőművész, akinek munkássága a performansz és a happening előfutáraként is értelmezhető, úgy fogalmazott, hogy „egy hétköznapi tárgy pusztán a művész választása által műalkotássá emelkedhet”. A gondolat akár mottója is lehetne a tárlatnak, melynek központi fogalma az asszamblázs, a 20. századi művészet egyik meghatározó műfaja. A képkollázs háromdimenziós megfelelője különböző talált és rostált tárgyakból, hétköznapi objektumokból építkezik, melyek eredeti jelentésüket elveszítve, új kontextusba kerülnek. Ezen a ponton gondolhatnánk, hogy a kiállítás egyfajta szubjektív művészettörténeti áttekintést kínál, azonban Sári Zsolt analizáló, mindig többolvasatra törekvő, kíváncsi fókusza, és kurátortársa, Áhij Jenei Szilveszter képzőművész mivolta borítékolja, hogy a hangsúly legalábbis nem egyetlen állításon van. A végeredmény: egy különleges merítés, melynek során a tárgyak etnográfiai olvasata kerül a középpontba: a kiállított alkotások mindegyike ugyanis, múzsájának, a paraszti kultúrában és a fogyasztói társadalomban használt, szeretetett, átörökített vagy éppen megunt, kidobott, elveszejtett tárgyi mementókat választott. Amiként Sári Zsolt mondja: „alapvetően nem művészettörténeti, hanem etnográfiai szempontból válogattunk”, és ez a megközelítés teszi igazán különlegessé a kiállítást, hiszen a műalkotások nem autonóm esztétikai objektumként jelennek meg, hanem kulturális és társadalmi jelentéshordozókként.
A kiállítás egyik legfontosabb rétege a paraszti tárgykultúra és a fogyasztói társadalom tárgyhasználatának összevetése. Míg a hagyományos paraszti világban a tárgyak több generációra készültek: javították, átalakították, új funkciókkal ruházták fel őket, addig a fogyasztói társadalom a „gyárts, használj, dobj el” logikájára épül. És itt jön egy érdekes és intellektuális csavar: az asszamblázs művészete, ha tetszik, sajátos ellenállásként is értelmezhető, általa a kidobott, értéktelennek tekintett tárgyak újra jelentéssel telítődnek, amint maga a kiállítás is, akárha egy nagyszabású asszamblázs lenne, az etnográfiai szempont szerinti válogatás révén, a képzőművészeti alkotásokat más narratívákkal ruházza fel, másként tereli őket vonzásba és taszításba, más előjegyzést és tempót ír közös kánonjuk elejére. A legidősebb kiállító művészek kilencven év felettiek, a legfiatalabbak a húszas éveikben járnak, különböző generációk, művészeti korszakok és látásmódok találkoznak egymással a fehér falak szegélyezte térben, az üvegfal mögött gyakorta megjelenő Skanzen Vonattal, a zöldbe ágyazott faluképpel keretezve. A kiállítás tehát nem egyetlen szerzői nézőpontot képvisel, hanem közös gondolkodás eredménye, mely közös gondolkodás szükségszerűen közösséget teremt, az életre hívott párbeszéd szintén kollektívát erősít, kiválasztva a tartalmat a továbbélésre. Amiként Marcel Duchamp readymade-felfogásához kapcsolódva, a művészi aktus nem feltétlenül az alkotásban, hanem a kiválasztásban és az új kontextus létrehozásában rejlik, úgy ír történelmet a Skanzen Galéria, amikor a néprajztudományt és a képzőművészetet hagyja együtt dolgozni.
A tárlat kurátori koncepciója tudatosan kerüli a művek túlmagyarázását. A látogatók nem hagyományos műtárgyfeliratokkal találkoznak, hanem olyan rövid etnográfiai reflexiókkal, melyek egy-egy tárgy kulturális vagy társadalmi jelentésrétegére irányítják a figyelmet. A cél itt is rétegzett: nem az értelmezés lezárására hívnak minket az érzékeny kurátorok, hanem a párbeszéd megkezdésére, folytatására, továbbadására. Ez abban a tekintetben is figyelemreméltó, hogy az olyan gyakori mondatok, mint hogy „ilyet én is tudnék csinálni”, vagy „ez is művészet?” e másként hangolt térben hitelüket veszítik, hangtalanul koppannak a padlón, Pinczehelyi Sándor „A proletariátus fegyvere” feliratú utcaköve mellett. A kiállítás egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy lebontja a kortárs művészet és a hétköznapi tapasztalat közötti távolságot, rámutatva arra, hogy az asszamblázsok mögött személyes emlékezet, közösségi trauma, társadalomkritika vagy éppen örökségértelmezés húzódik meg — vagyis ugyanazok a kérdések, melyekkel a néprajzi muzeológia is foglalkozik.
Különösen izgalmas a kiállítás térhasználata. A központi galériatér mellett (mely afféle hagyományos white cube háttérbe simítja az alkotásokat) nyolc installáció a Skanzen különböző enteriőrjeiben kapott helyet. A kortárs alkotások így eredeti néprajzi környezetekbe kerülnek, ahol sajátos dialógus alakul ki múlt és jelen között, van, hogy a műalkotáshoz választva enteriőrt, máskor pedig egy adott ház vagy tér vonzott magához egy alkotást. Ez a módszer azért is különleges, mert nem pusztán a néprajzi enteriőröket értelmezi újra, hanem a kortárs műveket is más nézőpontba helyezi azáltal, hogy a művek történeti jelentéssel telített környezetbe kerülnek, emberi történetek következő fejezeteivé nemesedve. Így a múlt kezet fog a jelennel, régi szavak keverednek új mesékkel, valahavolt imák kúsznak bele a művészet mámorító teremtéspillanataiba. A white cube térben Kassák Lajos, Vajda Lajos, Balogh István Vilmos, Bálint Endre, Galántai György, Altorjay Gábor, Deim Pál, Bálint Endre, Keserű Ilona, Péreli Zsuzsa, Horváth Levente, Lovas Ilona, Imre Marianna, Mészáros Éva, Éltes Barna, Vargha Mihály, Frey Krisztián, efZámbó István, Nagy Barbara, id. Szlávics László, Komoróczky Tamás, Lakner László, Kemény György, Samu Géza, Szalay Péter, Tar Enikő, Mayer Alexandra, Jemeljanov Szimona Deborah, Bíró István, Falkai Márk, Dragomán Gábor, Varga-Jancsó Dániel, Rónai Péter, Gyémánt László, Julius Gyula, Pinczehelyi Sándor, Ferenczi Róbert, Várnai Gyula, Szabó Eszter Ágnes hív minket barangolásra, a külső enteriőrökben többek között Deim Péter Skanzen Capriccio-ja, Mezei Ildikó porcelánjai, Várhelyi Valentina szárnyasoltára, Berhidi Mária Ó-ék, Szanyi Borbála Tiszta szoba és Szalai Péter Háború és béke című munkái teremtenek új olvasatot a Szabadtéri Néprajzi Múzeum hangulataiban, rekonstruált időablakaiban, mint adott pillanatban kimerevített képekben, az örökkévalóságnak tervezve.
A tárlat egyik legérdekesebb gesztusa, hogy maga a kurátor is alkotóként jelenik meg benne, talán most, először: az egyik asszamblázsban ugyanis a Skanzen gyűjteményének tárgyai kerülnek új kontextusba, megmutatva, hogy a múzeumi gyűjtemény nem lezárt, statikus rendszer, hanem folyamatosan újraértelmezhető jelentéshálózat. Ez a szemlélet közel áll a kortárs muzeológia legfontosabb törekvéseihez, melyek szerint a múzeum nem pusztán őriz, hanem aktívan feldolgoz, jelentéseket hoz létre, a falai között szárba szökkent és megismert történetekhez új sorokat, bekezdéseket, fejezeteket ír, így a választási aktus rituáléjának köszönhetően, a közösségi emlékezet hordozói vonatkozási pontokká szelídülnek. Az Áhij Jenei Szilveszter és Sári Zsolt jegyezte Válogatás a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyűjteményéből címet viselő asszamblázs szépen rímel Várnai Gyula és Péreli Zsuzsa kollázsaira, de talán még szebben egy, a terem belső részében elhelyezett sátorra, mely függönyök, terítők felfüggesztett bunkere, régi gyermekkorok akasztott szelleme, két karjával az ég felé mutat, szoknyájának redői között fényképeket, leveleket, emberóráink törékeny limlomjait őrzi.
Az asszamblázs-szerűen kiállított művek nagy része emlékezetmunka, a magyar történelem egy pontjához, privát traumákhoz, gyermekkori elakadásokhoz, művészi sarokpillanatokhoz kapcsolódik. Samu Géza Szarvasteknő című szobra akár egy hatalmas sámán fogadja a látogatókat, mely, ha tetszik, pásztorként ügyel a nyájára, egy elidegenedett társadalomban a paraszti kultúra erejét szimbolizálva, átölelve, körbefogva a teret, őrizve történeteinket. Kemény György Gyerekkori önarckép című munkája egy holokauszt traumafeldolgozás pop-art stílusban, a hatalmas gyerekkabát óriás gombokkal egy gyermekfejet tart, öreg arccal, vén tekintettel, beleráncosodva, -kövülve a világba. Külön sziget a válogatásban Péreli Zsuzsa kárpitmunkája és az előtte elhelyezett két férfiművész alkotása. Az előtérben két cipő látható: Komoróczky Tamás a Nike Air Max légbetétes sportcipőjét betonba öntötte, a légiesség, a könnyedség földhöz kötöttségének metaforájaként, Balogh István Tiltott légtér című munkája pedig egy sarló kettéhasította balettcipő, mint a megbélyegzés, a közgondolkodás, a fizikai szenvedés törékeny tárgylírája. A két férfialkotás mögött a Tájkép című falikárpit hasonló érzések egyszerre finom és durva végeredménye: a gyönyörű tájkép fizikai és mentális szeméttel átszőve elgondolkodtató háttere a kiállításnak. A galéria fizikai határain túlnyúló válogatás egyik legnagyobb erénye az, hogy képes olyan kérdések felhangosítására, olyan nézőpontok felerősítésére, melyek gyakran elvesznek vagy nehezen bontakoznak ki néprajzi enteriőrökben. Várhelyi Valentina alkotása a görögkatolikus fatemplomban egy roma családi tárgyi emlékanyagból és a múzeum gyűjteményéből épített szárnyas oltár, mely egyéni és kollektív emlékezetet egyaránt segítségül hívva, a hagyományos paraszti kultúra sokrétegzettségét mutatja be. Az apró tárgyak meglepő találkozásához egy performansz is tartozik, mely a gyermekkori traumák művészi feldolgozása, egy festői dombon, egy elvarázsolt helyszínen. Szanyi Borbála Tiszta szoba című műve egy vaságy, a benne szépen elrendezett, elsimított, fából kifaragott ágyneművel, éppen mintha reggel, ébredés után ágyazta volna be valaki. A két ágynemű, testek nélkül, a paraszti kultúra nőszerepét hangosítja fel, a „föld a földdel” kapcsolatokban át-, meg- és túlélt pillanatokat, a vágyat, amit akkor oly sok nő sóhajtott fel az égre: „milyen jó a madaraknak, mert még ők is párban repülnek”.
Az Elpusztíthatatlan tárgyak című kiállítás arra hívja a látogatót, hogy új szemmel tekintsen az őt körülvevő hétköznapi tárgyakra, és azt állítja, hogy a fenntarthatóság nem csupán kortárs kihívás, hanem mélyen gyökerező kulturális tapasztalat, melynek során a tárgyak története nem ér véget eredeti funkciójuk elvesztésével, sőt. A Skanzen számára ez a kérdés különösen fontos, elég csak a Zöld Skanzen program kontextusára gondolnunk, melynek nem titkolt célja a múlt idealizálása és a paraszti életforma visszaállítása helyett annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a hagyományos tudásból vajon mi használható a jelen fenntarthatósági kihívásai között és okán. A kiállítás ezt a gondolatot a tárgykultúra felől közelíti meg, arra kérdezve rá, miként változott meg a tárgyakhoz való viszonyunk, és milyen kulturális következményei vannak annak, hogy a hosszú életű használati tárgyak helyét felváltotta a gyorsan avuló fogyasztási cikkek világa. Hogy hol vagyunk ebben mi, hogyan változnak meg ezáltal történeteink, és miként észleljük másként a minket körülvevő bármit és mindent, amit valaha szentnek tekintettünk, ajándéknak, énünk kiterjesztésének? Hol vesztettük el a tárgyainkat – és velük magunkat? És miként találhatunk mégiscsak és szükségképpen új értelmezést, új előjegyzést és tempójelzést, új fejezetcímet és másként kerekedő történetet számukra és mindannyiunk számára?
Mert az Elpusztíthatatlan tárgyak végső soron nem a tárgyakról, hanem a kapcsolódásokról szól. Arról, hogyan jön létre párbeszéd tárgy és ember, múlt és jelen, művészet és néprajz, enteriőr és látogató között. Sári Zsolt szerint a múzeumok egyik legfontosabb feladata ma az, hogy „az egyénekből közösségeket hozzon létre, segítve a közös gondolkodást”, és a közösségi munkaként létrejött kiállítás ilyesféle kollektív gondolkodást hív életre, nem kész válaszokkal, hanem nyitott kérdésekkel, kíváncsiságra, összehasonlításra, asszociációra ösztönözve a látogatót. Ebben az értelemben az Elpusztíthatatlan tárgyak túlmutat önmagán: modellértékű példája annak, hogyan képes egy néprajzi múzeum kortárs nyelven megszólalni úgy, hogy közben nem veszíti el saját identitását, és miként lehet erős állítás, hogy az etnográfiai gondolkodás nem a múlt konzerválásáról, hanem a jelen kulturális folyamatainak értelmezéséről szól.
A tárgyak története valójában mindig rólunk mesél. Ezeket a meséket gyűjtik fel a múzeumok, az eredeti kontextusból kiemelve, saját tekintetük által új szövegkörnyezetben szólítva meg őket, éppen úgy, ahogyan a művészek teszik. „A tárgyak soha nem pusztán tárgyak”. Jean Baudrillard szavai nyomán eszünkbe juthat Marcel Duchamp egy másik gondolata: „A néző teszi a képet képpé”. Mi választjuk ki és meg és össze és át és újra tárgyainkat, énünk kiterjesztéseit, történetünk bekezdéseit, emlékezetünk, valóságunk építőkockáit. Egy balettcipő, egy kerékpár, egy vállfa, egy festett láda, egy teknő, egy megkopott fénykép, egy üvegbe konzervált tekintet, egy vetett ágy, egy kerékpár-totem. A művészet az otthonokban kezdődik el, mondta Orhan Pamuk, és az otthonokban az emberek: tárgyaik teremtői, alkotói, festői, komponistái, szobrászai, költői. Amiként Joseph Beuys német szobrászművész fogalmaz: „Bizonyos értelemben mindenki művész”. A Skanzen bátor állítása nyomán ezt akár el is hihetjük. Végre.
A kiállítás 2026. októberéig látogatható a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.
fotók: Jámbor Emese
