A köznevelési törvény 2016-tól kimondja, hogy az érettségi vizsgát csak az a diák kezdheti meg, aki középiskolai tanulmányai során ötven óra közösségi szolgálatot már elvégzett. Örömmel vesszük, és bátorítjuk a kollégákat, hogy tegyék közzé tapaszalataikat a témáról.
Jó vagy nem? Hasznos vagy csak teher? Szubjekív beszámoló következik.
Az iskolai közösségi szolgálat, mint téma már régóta foglalkoztat, ugyanis tudom, hogy más városok múzeumaiban és kulturális intézményeiben is jelen van a program. Sok fiatal felelősségteljesen beosztja, van, aki már az első évben túl akar lenni a kötelezettségen, és bizony vannak páran, akik utolsó tanévben kapnak észhez, hogy a naplójuk, amiben vezetni kell a teljesített óraszámokat, még üres. Mentségükre említsük meg, hogy a pandémia nem kedvezett ennek a tevékenységnek, jóformán két év kimaradt, amikor a diákság ezt a szolgálatot teljesíteni tudta volna. Nem volt fogadókészség az intézmények részérőlabban az időszakban, hiszen a kulturális szakemberek hónapokon át homeoffice-ban próbáltak helytállni, de leginkább a múzeumi online térben.
A Göcseji Múzeum munkatársai mindig örülnek a tanulók jelenlétének, az önkéntes felnőttek mellett ez az a projekt, aminek a keretében számítani tudunk a segítségre. Persze nem kell megerőltető tevékenységre gondolni, de az jó, ha a gyerekek látják a munkahelyi folyamatokat, beleshetnek egy-egy rendezvény háttérmunkájába, előkészítő és utómunka szakaszába. Ezenkívül fejleszti a diákok kommunikációs készségét, adott esetben szociális érzékenységét, empátiáját és felelősségvállalását. Arról nem is beszélve, hogy ezen alkalmak egyike segíthet a pályaválasztásban, és egy ilyen diákmunka irányíthatja a figyelmet mondjuk a régészet, a művészi pálya vagy a rendezvényszervezés felé.
Én személy szerint azok közé tartozom, akik látják ebben a projektben az értelmet, de azért vannak árnyoldalai is e faladatnak. Az, hogy egy felnőtt részletesen elmondja, felkészítse a diákot az adott munkára, türelmet, pedagógiai érzéket és jó kommunikációs készséget kíván meg tőle. Óhatatlan a tanuló részéről a visszakérdezés, majd ezt követi az újbóli magyarázat, a munka során az ellenőrzés, és ez a munkaadótól időt és legfőképpen energiát von el. De mondjuk ki: ha egy diák velünk tart egy egész napos rendezvényen, nem két-három órára jön el, hanem többre. De a szabályzat mást mond, így máris azt látja a fiatalkorú, hogy habár az ő érdekében, de a felnőtt trükközik és zsonglőrködik az óraszámokkal az igazolásnál. Tudom, manapság nem naivak a gyerekek, és sokszor humoros helyzetet teremt az összekacsintás, de ez is egy olyan eset, amikor az elmélet és a gyakorlat nem kéz a kézben jár.
Tanév közben nehezebb megszólítani a középiskolásokat, ami annak fényében érthető, hogy hétközben egyik napról a másikra sok a tanulnivaló; a felkészülés, az edzésre járás elveszi a délutánokat. Azonban a hétvégi rendezvényekre és főleg a nyári időszakra sikerül sok diákot segítségül hívni. Vannak olyan feladatok, amikre inkább a fiúk jelentkeznek, ilyen volt a múzeumi költözésünk alatt az iratok és a könyvek csomagolása, a dobozok egyik emeletről a másikra hordása, de szívesen vállalnak belépőjegy-ellenőrzési feladatot, sőt, vannak, akikben már ebben a korban megmutatkozik a pedagógiai véna, és gyerektáborokban vállalnak feladatokat, a kicsik pedig szabályosan csüngenek a nagyfiúk nyakában. Velük igazán jó a móka a kézműves táborban, hiszen kötelet húzni, fára mászni és számháborút játszani is lehet! A lányok inkább azokat a feladatköröket választják, amelyekben a jó kommunikációs készség szükséges: a vendégek köszöntése, rendezvények alkalmával a kicsik megszólítása és játékra buzdítása, de a látogatók frissítővel való kínálása és más rendezvényre vagy kiadványra való figyelem felhívása sem megoldhatatlan feladat nekik. Zalaegerszeg valamennyi középiskolájával kapcsolatban vagyunk, de egyre gyakoribb az a jelenség, hogy más településekről érkeznek diákok. Idén Pápáról, Budapestről és Szentesről is jöttek hozzánk tanulók, akiknek rokonai Zalaegerszegen élnek, és a nyári szünetet és a hosszabb itt tartózkodást kihasználva munkát vállaltak.
A társadalom véleménye, mint oly sok mindenben, ebben a témában is megoszlik. Mi értelme van egy olyan önkéntes feladatnak, ami kötelező? Igazságos-e az, hogy az érettségi vizsga megkezdését ehhez a faladathoz kötik? Ez a csekély ötven óra ér-e egyáltalán valamit? Persze az lenne a kívánatos, ha a középiskolások önkéntes feladatvégzése csak a kezdet lenne, amit felnőtt korukban évtizedeken át gyakorolnának. Mi lesz ennek a végkifejlete, a program eléri-e a célját, az a jövő zenéje, mindenesetre a múzeumok és a kulturális intézmények ennek a szolgálatnak nem lesznek kerékkötői. Olyannyira van terítéken a téma, hogy november elején egy egész konferenciát fűztek fel a Néprajzi Múzeumban „Frissek, fiatalok!” címmel a múzeum és a fiatalság közötti kapcsolat és a lehetőségek megtárgyalására. Külön előadás - amit a téma szakértője Joó Emese főmuzeológus-múzeumpedagógus tartott - és vitafórum szólt a múzeumi iskolai közösségi szolgálatról is. Abban valamennyi résztvevő egyetértett, hogy ezek az alkalmak kitűnőek lennének arra, hogy a fiatalok annyira jól érezzék magukat, és mi felkeltsük az érdeklődésüket a múzeumi programok, gyűjtemények és kiállítások iránt, hogy a későbbiekben lelkes múzeumba látogató felnőttekként tarthassuk majd őket számon. Ha jól végezzük ezt a közös munkát, ami a jövőt illeti, mi ebben profitálhatunk.
Ha érdekel a téma, olvasd el az alábbi könyvet!
Joó Emese (szerk.): MIKSZ – Gyakorlati útmutató az iskolai közösségi szolgálat múzeumi szervezéséhez, Múzeumi iránytű 20., Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ, 2019
