A Természettudományi Múzeum előcsarnokának falain ezen az őszön M. Nagy Szilvia színezett grafikái láthatók, előttük üvegtárlókban és a mennyezetről függesztve szobrok, méhviaszból, papírmaséből, gipszből formált különös lények bámulnak a múzeumlátogatóra. Különös testű és tartású állatok; egyikük sem kerülhetne kitömött vagy lecsupaszított csontváz formájában a múzeum gyűjteményébe. Mégis valami olyan fontos tudás rejlik bennük, ami emberhez és állathoz talán még közelebb is van, mint egy rendszertani értelemben precízen kategorizálható példány.
Jorge-Luis Borges 1957-ben publikálta a Képzelt lények könyve című művét. Ebben olyan élőlényeket írt le, melyeket az emberi képzelet évezredek munkájával öntött többé-kevésbé felismerhető, megkülönböztethető alakba. Mítoszok, néphiedelmek, vallási iratok, írók és költők, próféták látomásai őrzik ezeket a jelenségeket, amelyek az emberi memória pályáit követve, leginkább állat-szerű lények testébe költöztek. A legtöbbjük valamilyen formában az európai kultúrkörnek is része, de van köztük dél-amerikai, ázsiai, afrikai eredetű. És vannak olyanok, melyeket Borges maga kreált, hogy a közös mitológiákat már régen megtagadó 20. században is felmutathasson az évezredes lény-tárházhoz csatlakozó újabbakat. Így aztán nem valamiféle korrekt mitológiai lexikont állított össze, egy rendes szimbólumszótárban Borges lényeinek jelentős részét aligha találnánk meg. Tudományos forrásnak tehát nem tekinthetjük. Sokkal inkább úgy, mint a képzelet egyéni és kollektív termékeinek tárházát, bátorítást, hogy ne szűnjünk meg formát adni álmaink, ösztöneink kavargó, nehezen azonosítható tartalmainak, az emberi tudattalanból előgomolygó ködnek.
Borges képzelt lényei az elmúlt több mint fél évszázadban több művészt is megihlettek. De talán a legkoherensebb lényvilágot, a legtisztább és egyben legsötétebb képi megfogalmazást M. Nagy Szilvia sorozata érte el. Művei első olvasatra a Borges által felállított lény-rendszert ábrázolják; ott is van mindegyik mellett az eredeti leírás, mint valami pontos kalauz ebben a furcsa, feltérképezhetetlen világban. De a második pillantás, amelyik már közelebb megy a művekhez, mást tapasztal. Nem egy kompakt rendszer elemeit látjuk, hanem önálló sorsokat. Az itt látott lények nem a múltban, hanem az időtlen jelenben élnek. Nem idolok, nem jelképek, hanem nagyon is valakik; még akkor is, ha úgy néznek ki, mint egy pincéből előmászó szemétcsomó, vagy egy emberfejekből, ragadozótestekből és tövises farkakból álló, békésen játszogató, de bármikor ölni kész óvodáscsoport. Szenvednek, szeretnek, kötődnek és kommunikálnak. Eleven létezők, akiknek a mozdulataiban, a tekintetükben egyszerre minden földi életformát fölfedezhetünk: kő, lánc, fonal, kígyó, elefánt, ember, madár és tojás, vágy és szenvedés, történet és allegória együtt. Az élet nyersanyaga, a tagolatlan összefüggés; a teljesség.
Testük csodálatosan kidolgozott részletei, az a kivételes anatómiai tudás és az a még annál is döbbenetesebb rajzkészség, amellyel alkotójuk láthatóvá tette őket, nem a hétköznapi értelemben vett szépséget szolgálja, hanem titkokat tár fel. Beavat valami olyan tudásba, amivel a reális világban nem találkozhatunk. Holott a legegyszerűbb, legalapvetőbbről van szó. Az a képesség ugyanis, amivel a művész minden tollat, minden szőrszálat, pikkelyt és a tekintetek legapróbb rezdüléseit csodálatos erővel jeleníti meg, a művészi eszközök tökéletes birtoklása mellett az életismeret. Az emberi, állati, növényi világ titkaihoz, bölcsességéhez való hozzáférés. M. Nagy Szilvia ezzel a birodalommal áll közvetlen kapcsolatban, innen kelti életre a lényeit. Ceruzájával a felületek és a testek belsejét alkotó csont- és izomszerkezet megjelenítésének olyan széles skáláján játszik, ami utoljára a reneszánsz mesterek vázlatain volt tetten érhető. A rajzok minden részlete gazdag tapasztalatról árulkodik, óriási felhalmozott tudásról az állatok, növények, kőzetek szerkezetét illetően, és mindenekelőtt egészen különleges rajztehetségről, amely ezzel a sorozattal a maga teljességében megnyílhatott.
És ahogyan egy-egy lény a rajzok, plasztikák révén kiszabadul a könyv lapjai közül, velünk marad, beivódik a tudatunkba. Nem lehet szabadulni tőlük, mert tükör-létük túlságosan nyilvánvaló. Egyenként szemlélve mindegyikben ráismerünk magunkra: a félelmeinkre, hiányainkra, kudarcainkra, csúfságainkra, szégyeneinkre. Csakhogy velünk ellentétben ők méltósággal viselik mindezt. Vállalják a rútságot, a kívülállást, a bélyeget: azonosak önmagukkal. Alkotójuk pedig a testük minden apró részletébe belerajzolja, beleformázza az üzenetet: ami él, az egylényegű; születik, meghal, és a kettő között a maga sorsát cipeli. Ki így, ki úgy, de mindegyiket ugyanaz élteti és ugyanaz pusztítja el, akármilyen testet kapott.
A kiállítás 2017. november 8-ig tekinthető meg a Magyar Természettudományi Múzeumban.
