Cifraszűr és pásztorbot

Bertalan Melinda
2019-10-14 10:45

2019. január 31-én a Laczkó Dezső Múzeum felújítási munkálatainak idejére átmenetileg bezárta Erzsébet téri kiállítóterének kapuit a nagyközönség előtt, a háttérben azonban ez idő alatt sem álltak le a munkálatok: az intézmény új vezetőjével, Péterváry-Szanyi Brigittával egy új irány kiépítésén dolgozott annak érdekében, hogy a megyében élő közösségeket erőteljesebben be tudják vonni a művészetszervezésbe. Ennek az együttműködésnek egyik példája lett a frissen megnyitott múzeumépület első, Pásztorélet a XXI. században című kiállítása, mely Répásy Zsolt veszprémi születésű fotóművész képei és egy-egy pásztorművészeti alkotás, ars poetica révén kalauzol el minket a pásztorok gyakran már letűntnek hitt, valójában ma is élő világába.

 

Városon járva az ember ritkán fut össze pásztorokkal. Többségében nagy valószínűséggel eleve a gondolat sem fogalmazódik benne, hogy ez megtörténhet. A pásztorokat különleges kuriózumnak hisszük, akikről utoljára Kukoricza Jancsi kalandjai kapcsán hallottunk, vagy akik esetleg a Hortobágyon turisztikai jelleggel megjelennek.

 

Pedig ennek az idejétmúltnak hitt mesterségnek a művelői még ma is köztünk élnek, és ugyanúgy a tágabb városi „ökoszisztéma” részét képezik, mint 50-100 évvel ezelőtt, amikor Szent Mihály napján jöttük jelezte, ideje elszámolni a gazdák felé, beköszöntött az ősz.

 

 

Igaz, ma már ez sokkal kevésbé nyilvánvaló. A hagyományos, külterjes legeltető állattartás a 2000-es évek elejére meglehetősen visszaszorult, így a pásztorok sokáig szinte észrevétlenül simultak bele a bakonyi-balatoni tájba is, és jobbára csak a néprajzos kutatók figyelmét keltették fel. A hagyomány ugyanakkor az utóbbi években kezd feléledni. Részben helyi kezdeményezéseknek, részben a beköltöző emberek összefogásának – mint az olaszfalui Varga Antal vagy a lovasi Márffy Bence – köszönhetően sikerült megteremteni egy szakmai közösséget, ahol az ún. pásztortalálkozókon az idősebb generációk immár 15 éve adják át tudásukat a fiataloknak. A pásztorkultúra, pásztorművészet iránti érdeklődésnek nagyobb lendületet adott Szabó Csaba, a Népművészet Ifjú Mestere is, aki ugyancsak részt vállalt a pásztortalálkozók szervezésében, valamint Borbás Marcsi Gasztroangyal című műsora, amely egy egész adást szentelt a közösség bemutatására – mindez pedig a mesterséget művelő pásztorokat is ráébresztette, mekkora értéket jelent munkájuk.

 

Ennek a folyamatnak egyik legújabb példája a Pásztorélet a XXI. században című kiállítás, amely elsősorban Répásy Zsolt fotóin keresztül ad átfogóbb képet erről a világról. A veszprémi születésű szabadúszó fotós 2018-ban kezdte el fotózni a hagyományos pásztorkodást, a pásztori életet, amely hamar szerelem projektté vált számára, noha kezdetben őt magát is meglepte, hogy a Bakony-Balaton- felvidéki régióban is milyen elevenen él még a hagyomány, nem csak a Hortobágyon.

 

A „szerelem” azonban könnyen érthető, amiről a fotós a következőképpen nyilatkozott a tárlat megnyitóján. „Számomra varázslatos a pásztorok világa. A mai napig ritka kincs az egyszerű, egyenes ember, a világ, ahol az ember szemébe néznek, ahol létezik az adott szó, ahol az ember tiszteli a természetet.”

 

És valóban. Elnézve a képeket, egy rendkívül őszinte, sallangmentes életre kap rálátást az ember: reggel irány a legelő, gyalog vagy lovon, kutyával terelve a nyájat, a nap kint a természetben, a friss levegőn telik, este a legjobb panoráma nyílik a legcsodálatosabb naplementékre. A mindennapok rutinját időnként birkanyírás vagy közösségi, ünnepi borozgatás, tánc és zene szakítja meg. Mégis, van ebben a végtelen egyszerűségben valami nagyon szimpatikus: a megszokott, rohanó városi életünk felől nézve itt a stressz szint nagyjából nulla. A természet körbeölel bennünket, általa jólesőn rádöbbenhetünk kicsinységünkre, mégis napról napra látjuk, ahogy a munkánkkal alakítjuk is azt – és szerencsére nem úgy, ahogy általában tesszük, kipufogógázzal és eldobált műanyaggal rombolva a környezetet. A mulatás egyszerűbbnek tűnik, mégis igazabbnak, és a díszes ruhák láttán mégis ünnepibbnek, különlegesebbnek, nem olyasvalaminek, amit rosszabb esetben másnapra elfelejt az ember. Répásy képeit és ezt a világot nézve megszáll minket a nyugalom, vágyakozni kezdünk egy kicsit mi is a lelassulásra, a kevesebbre, de értékesebbre.

 

 

Persze az ember és táj, ember és állat viszonyát tükröző, a vadon legeltetés tipikus mozzanatait, a pásztorhierarchia még ma is működő rendjét és a pásztortársadalom képviselőinek találkozásait megörökítő képek nem csak a szép oldalt mutatják meg. A pásztorlét bizonyos szempontból rendkívül kemény is. A csikósok például már kora hajnalban, fél ötkor kihajtják a ménest, nagyjából délután kettőig velük vannak, aztán következik a „műszakváltás”, és az új pásztor estig marad a nyájjal, majd ő az, aki hazatereli őket. Egy fekete-fehér, készülődő vihart ábrázoló fotón jól látszik az a feszült pillanat is, amikor a juhásznak minden figyelmére szüksége van, hogy a nyájat időben be tudja hajtani, még mielőtt azok megriadnának.

 

 

Kétségtelenül, a pásztorlét egy életforma is, aminek talán egyik legérdekesebb része a pásztorművészet. Ha csak a ruházatot nézzük, már komoly művészeti alkotásokkal szembesülhetünk, hiszen a gyakran saját kézzel, a környezetben látottak alapján hímzett subák és cifraszűrök elképesztő részletgazdagsága szemet gyönyörködtető. Nem véletlen, hogy a mai napig rendkívül értékesnek számítanak, akárcsak a pásztorok kalapjai, melyek esetében a beletűzött toll státuszszimbólumként is szolgált. Természetesen a cifraszűr, illetve önmagában a szűr ma már kevésbé képezi a hétköznapi viselet részét – s megjelenésük egyébiránt is tájegységenként eltérő volt mindig is –, ezeket inkább csak ünnepi alkalmakkor viselik a pásztorok. Ebből a szempontból egyébként roppant érdekes és árulkodó a kiállítás egyik képsorozata, mely egy-egy pásztor viseletét hasonlítja össze: van, aki visszafogottan díszes mellényt hord, másnak csak egy apró hímzés jelzi ingjén mesterségét, megint más tulipánmintás cifraszűrt visel, míg olyan is akad, aki teljesen hétköznapi kardigánjával és dzsekijével egészen beleolvad napjainkba. A modernség a pásztorokat is utolérte.

 

Ugyanakkor a mesterség művelői nagyrészt még ma is benne élnek a hagyományban (éppen ezért tevékenységüket nem is szeretik hagyományőrzésnek vagy a hagyomány újraélesztésének hívni): tudják, hogy kultúrájuk kincs, és sokan még ma is maguk készítik például az ostort, vagy maguk faragják a pásztorbotot.

Répásy fotóin kívül utóbbiakból is szép merítést hoz a kiállítás: a képeken túl mindennapi használati tárgyakat is bemutat, például faragott furulyát, gazdagon díszített dobozt, pipát vagy az imént említett, nem egyszer pásztoralakot, a földgolyót tartó Atlaszt vagy állatokat formázó pásztorbotot – utóbbiak láttán különösen elámul az egyszeri szemlélődő, s megemeli képzeletbeli kalapját a pásztorok előtt.

 

Amikor pedig, képzeletbeli kolompzúgással a fejében elhagyja a kiállítóteret, magában azt is megjegyzi: lenne mit tanulni ezektől az elfeledettnek hitt mesterségnek a művelőitől.

 

 

Pásztorélet a XXI. században

Látogatható: 2019. szeptember 28. - 2020. január 31.

Kiállítóhely: Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém

 

képzőművészet, kiállítás, programajánló
2018-10-25 09:00
kiállítás, látogató, programajánló
2018-02-15 18:30

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
fénykép, helytörténet, restaurátor, állományvédelem
2019-01-10 16:00