AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Következzen most a 10 millió forint feletti bekerülési költségű pályázók közül a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum A nógrádi emberek az évszázadok sodrában – A salgótarjáni iparvidék története című állandó kiállítása!
1963-at írunk. Tanulótársaimmal a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karáról termelési gyakorlaton vagyunk a nógrádi palócok városában, a Karancs Szálló építkezésén. Egy számunkra eleddig ismeretlen környezetben. Tanárunktól, Simonffy Dénestől, a hely szülöttétől kapjuk az első információkat. Munkásszállón lakunk, ellátásunkról a Kivitelező Vállalat gondoskodik.
Az építkezésen a nyári hőségben a koreaiak építési technikáival ismerkedünk. Maltert keverünk, talicskázunk, egymást és az időt ugratjuk. Esténként lógunk, szokjuk az egyutcás nagyfalu/város mindennapjainak hangulatát. Szabad napjainkon a közeli Etes tóban fürdünk. A parton álló egyetlen bódéból – amely az Üvegtigrist idézi – büfézünk, isszuk a napmeleg kőbányait. Így töltünk itt egy hónapot, és amatőr fotóink emlékeztetnek. Még fogalmunk sincs arról, miként hallgat a mély.
Ma, a Dornyay Béla Múzeumban rendezett állandó kiállításon ennek feltárásával ismerkedem. Tisztul a kép - egy, a trianoni periférián élő város viszontagságos története.
Korábban időszaki kiállítások feldolgoztak már részleteket, ám ez az állandó kiállítás, hagyományos eszközökkel, 14 fejezetben összegzést nyújt a település felemelkedésének történetéről, a bronzkori mécses-lelettől napjainkig, az itt bemutatott, könyvekben is feldolgozott, 100 éves városi és 150 éves, sorsfordító ipartörténet bemutatásával.
Ez a felemelkedés a város első polgármesterének, Förster Kálmánnak, az 1922 évi várossá nyilvánítástól 1944-ig tartó példás regnálásához köthető. Klösz György fotói mintegy megelőlegezik az iparosodás városteremtő képességét.
A 2. világháború töréspont ebben a történetben, de a megváltozott politikai környezetben az 1950-60-as évek az ipari fellegvár státusz elnyerését eredményezik, az ezzel együtt járó szociális-kulturális erősödéssel. A két korszak együttes teljesítménye ez a fejlődés.
A megalapozó fejezet pedig az 1870-1922 közötti korai konjunktúra, urbanizálódás, a nógrádi palóc, a liptói tót, az ortodox zsidó, a német iparos és tisztviselő, a tágabb környezetből ideáramló és asszimilálódó népesség története, amit jól tükröz a korabeli „Hazánk kis Californiája” elnevezés, ennek sűrűségével, alkalmasint torlódó bemutatásával.
Ezt az emelkedést korszakos tragédiák árnyékolják. Az 1920-as határszabászat, a zsidó lakosság elhurcolása, a háborús veszteségeket követő politikai diktatúra, az 1956-os véres sortűz mind égető sebei a várostörténetnek.
Szinte hihetetlen Salgótarján ezt követő eszmélése, és az, hogy mindez jelen van az alig 360 m2-en szervezett kiállításban, Csernák János színművész narrációjával. Kapaszkodás és kiteljesedés - iparban, kultúrában, oktatásban, egészségügyben és sportéletben.
Tudatos városfejlesztés keretében az ország vezető építészei működtek itt. Jánossy György, Szrogh György, Finta József középületeivel, Magyar Géza lakásfejlesztéseivel, Ulrich Ferenc az ország egyik legkorszerűbb kórházával jegyzik e mérföldköveket.
A fejlődés része a hagyományőrzés. Az identitás erősödése, a civil szervezetek közösségmegtartó működése, a Múzeum Baráti Köre, a helytörténeti erőfeszítések, mindezek bemutatása példázzák, és eredményezik azt, hogy a város túlélte az 1990-es évek vadkapitalizmusát, az ipari lét összeomlását.
A kiállításon mindezek felett jelen van az emlékezés. A palóc kofaasszony, a kaftános zsidó, hátizsák Auschwitz-ból, Bártfai Józsefnek a sortűzben átlőtt inge, portrék, sportfelszerelések, sportsikerek és filmbejátszás a Pipis-hegyi országzászló avatásáról.
Jelen van a bányászat, az acél-és üvegipar, a jelentős szerepvállalás a nemzeti ipar megteremtésében, és mindezek ikonikus termékei, de a Nógrádikumnak számító, fusizásban készült szalonnasütő készlet, dísztárgyak löveghüvelyekből is. A legvidámabb barakk kísérőjelenségei: a kocsma, söntés, a csempészet, a csövezés, a szubkultúra, a nógrádi emberek élni akaró városának lüktetése.
A barnakőszén fele még a föld mélyében nyugszik, de a közösség visszatér a természethez, a turizmus és iskolaváros élteti, az Etes pedig látványos lakó-szabadidő övezetté fejlődött.
A város él.
A kiállítást, amely Magyarország történetének egy kultikus, a nógrádi emberek által mélyen megélt fejezetét látványosan örökíti meg, mind a helybéliek, mind az idelátogatók szíves figyelmébe ajánlom.
A cikk szerzője Ybl-díjas építész.
