AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Következzen most a 10 millió forint feletti bekerülési költségű pályázók közül a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ Botanika – Tanulni a természettől? című időszaki kiállítása, mely 2024. december 7. és 2025. március 23. között volt látható!
Elszárad vagy kihajt az elvetett mag?
Debrecen hagyományaira, tudományos múltjára alapozva erőteljes, jövőbe tekintő kiállítást rendezett a MODEM a 2024-es Debreceni Nemzetközi Művésztelepen készült alkotásokból. A Botanika kiállítás első magjait évszázadokkal korábban Méliusz Juhász Péter, református püspök ültette el, amikor a városban megírta az első magyar botanika könyvet, a Herbáriumot. Méltó utódai, Diószegi Sámuel és Fazekas Sándor Magyar füvészkönyvével csírázott ki, majd a Debreceni Egyetem botanikus kertjével szökkent szárba az a felbecsülhetetlen tudásanyag ami ezer meg ezer szállal kapcsolódik a városhoz. A hagyományok folytatásaként, a művészekkel közös gondolkodásra invitál a tárlat. Együtt tudunk-e élni a természettel anélkül, hogy kizsákmányolnánk azt? Hogyan közelítsünk hozzá, hogyan óvjuk, hogyan élhetünk vele szimbiózisban? De a legfontosabb – fel nem tett – kérdés mégis csak az, hogy a művészet képes-e befolyásolni a közgondolkodást.
A legtöbb képzőművészeti kiállításra a visszafogott, szerény, „minimál” arculat jellemző, aminek általában a félelem az oka, hogy a látványos grafika konkurálni fog az alkotásokkal, esetleg elnyomja azokat. A Botanika nem ilyen volt, határozott, látványos, illusztratív elemekkel és jól komponált tipográfiával szerkesztett fogadófala köszöntötte a látogatókat. Ez a bátorság nagyon jót tett a tárlatnak, egyrészt hangsúlyt adott a kurátori alapkoncepciónak, másrészt a művésztelepen készült alkotásokat összefogva, kiemelte azok közös gondolatiságát.
A kiállítás a tíz műalkotást három egységre bontva mutatta be, melyek – némileg modoros – meghatározása a következő: ökológiai élmények megfigyelése; természeti szimbolika változásai; a spekulatív organizmusokon és ökonarratívákon alapuló történetmesélés. A kissé elidegenítő témamegjelölésekkel ellentétben kiváló kezdésnek bizonyult Szabó Bálint Fénylő hangokon szólnak című installációja, amely a kamenawai népcsoport beavatási szertartását gondolta tovább a természet hangjait megidéző láthatatlan hangszerek megszólaltatásával. Az intim, sátorrá alakított tér, hatásosan segítette a meditatív elmélyülést. A zenévé formálódó hangok pedig megadták a befelé figyelés, a természetben és a pillanatban megélt jelenlét élményét, így tökéletes lelki ráhangolódással segítették a többi mű, köztük a Krater kollektíva anyagának a befogadását. A művészcsoport egy olyan elhagyatott ljubljanai építési terület után kapta a nevét, ahol számos invazív növényfaj jelent meg. Munkájukkal megmutatták, hogy az elvadult városi terek hogyan járulhatnak hozzá újfajta modellek kialakításához, mint például a korábban kártékonynak tartott növényfajok hasznosításához.
Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina Mirage című installációja hazai tájra, az Alföldre kalauzolta a látogatókat, továbbgondolva a hortobágyi délibáb jelenségét. Ahogy a vibráló hőség elmossa a határokat a valóság és a látomás között, úgy mosódik össze egy adott területen a táj a kollektív emlékezettel. A számos elemből álló installáció a természet ellenállóképességét és fajok közti kapcsolatot mutatja be, azt a rendszert, amelynek az ember, a hagyományok is szerves részét képezik. Hasonló szimbiózist tár fel Illés Zsófia Szonja Vadvízországa, amely videókon, festett textileken és bútorokon keresztül vizsgálja a közép-tiszai ártéri területet. Az installáció minden eleme a gazdálkodók évszázados ökológiai tudását és a népművészetet ötvözi a hagyományos természetközeli szemlélettel.
A kiállítás második nagy egysége a növényi szimbolika témája köré csoportosította az alkotásokat. Ebben a szakaszban felsorakoztatott művészek azt vizsgálták, hogy a hagyományos ábrázolásokat milyen módon befolyásolják napjaink környezeti problémái, mint a klímaváltozás, erdőirtás, árvíz, talajerózió és a kulturális változások. Talán ennél a tematikai egységnél a közös gondolkodás és a jövőnkért érzett cselekvő odafigyelés kicsit kevesebb hangsúlyt kapott. Helyette áttételesebb, filozófikusabb művekkel találkozhattunk, mint Kuzma Eszter Júlia Az ártatlanság érintése című munkája, amely a szimbólumok, kulturális kódok változását vizsgálta. A növényi mintákkal díszített, kézzel hímzett sátorban felállított varázsgömb színe a látogatók érintésére megváltozott. A vörös és fehér szín kulturális beágyazottságát és annak tájegységekkénti eltérést, az archaikus szimbólumrendszerek összetettségét és változását tapasztalhatta meg a látogató saját cselekvésén keresztül.
A Centrala (Małgorzata Kuciewicz és Simone De Iacobis) installációjának címe, a Meteorici, megegyezik Carl von Linné svéd természettudós növényi besorolásának elnevezésével. A kategóriába tartozó növények viselkedéséből a várható időjárásra lehet következtetni. A kazettás templommennyezetre hasonlító installáción megjelenő növényi motívumok egyszerre utaltak a helyi hagyományokra, az elveszett, de újra fellelhető tudásanyagra és az építészetre, mint folyamatosan változó környezeti elemek rendszerére.
A témaegységet Daniel Godínez Nivón Eljön az éj című videó munkája zárta. A magueyero denevér, a maguey növény (amely egykor Debreceni Egyetem Botanikus Kertjében is fellelhető volt) és a Navatl őslakosok együttélésének, kulturális összefonódásának állított gyönyörű emléket.
A kiállítás harmadik szakaszába lépve a – nyitószövegben a kicsit nehezen értelmezhető – spekulatív organizmusokról és ökonarratívákon alapuló történetmesélésről világosabb képet kaptunk. Az itt megjelenő alkotások a természetet nem csupán erőforrásként, hanem aktív partnerként ábrázolták, feltéve a kérdést, hogy képesek vagyunk-e kialakítani egy kölcsönösen előnyös és nem hierarchikus együttélést. Vékony Dorottya Kiterjesztett virágzás című, elképzelt növényeket ábrázoló, printjei a falra vetülve ismétlődtek, ezzel is hangsúlyozva a génszerkesztés etikai dilemmáit. A felmerülő problémák ellenére lehet, hogy mégis ez lehet a megoldás, hogy a csökkenő számú beporzó rovarokat kiegészítve új fajok számára is vonzóvá tegyük a virágokat?
Ezt követte Szabó Nóra Szíkpadka: két világ határán elnevezésű installációegyüttese, megidézve a magas sótartalom miatt a hortobágyi pusztán lerakódó szikes vízrekesztők formavilágát. A mozaikos talajszerkezetű szikes puszták lakója magyar sóvirág, ami ellenállóképességével és szépségével reményt nyújt a látszólag élettelen, disztópikus környezetben.
A kiállítást lezáró videoinstalláció elmélyülő elcsendesülésre invitált, amivel hatásosan keretezte a tárlatot. Thea Lazăr Préselt levelek és töredezett szirmok című munkája a személyes emlékezetet jelölte ki a természettel való kapcsolódási pontnak.
A jól felépített alapkoncepció széles közönséget szólított meg, mindazokat, akik aggódnak környezetünk (és az emberiség) jövője miatt, továbbá ügyesen – a Debrecenbe látogatókat sem elidegenítve – megmozdított lokálpatrióta érzelmeket is. A város hagyományaira alapozva a képzőművészet izgalmas, közös gondolkodásra invitált, de sajnos az alapkoncepcióval és alkotások közérthetőségével ellentétben a szövegek egy része túl bonyolultra sikerült. Mintha a kurátorok inkább a kortárs képzőművészetet rendszeresen fogyasztó, szűk szakmai közönséghez szóltak volna a vegyes korosztályú és érdeklődésű látgatók helyett. Ezt a nehézséget szerencsére a legtöbb mű közérthetőségével és mélységével nagyon jól ellensúlyozza. Így joggal remélhetjük, hogy a látogatókba elültetett gondolat-csírák egyszer majd kihajtanak és egy környezettudatos szemléletmódban szöknek szárba.
