AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra. A 10 millió forint alatti bekerülési költségű pályázók közül következzen most a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ El nem mesélt történetek – Vidéki Múzeumok Képzőművészeti Gyűjteményei (1989-2024) című időszaki kiállítása, mely 2025. április 26. és szeptember 28. között látogatható!
„A történetek arra valók, hogy elmondják őket, különben kihalnak, és ha kihalnak, nem fogunk emlékezni arra, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.” Ez Sue Monk Kidd gondolata, és minden bizonnyal mottója lehetne a MODEM bátor és hiánypótló kiállításának, melynek az intézmény második emeleti kiállítótere ad otthont 2025. április 26. és szeptember 28. között. Nem csak azért lehetnének a grúz származású amerikai írónő szavai a válogatás sorvezetői, mert a cím: El nem mesélt történetek kibontott narratívájaként is értelmezhetőek, hanem azért is, mert a vidéki múzeumok képzőművészeti gyűjteményeiből 1989-2024-ig szemezgető tárlat mintha kifejezetten arra törekedne, hogy a képzőművészeti kollekciókat – kis képzavarral élve - felemelje, körbe forgassa, mikrofont adjon a kezükbe, csendet teremtsen szavaik számára, meghallgatást, figyelmet, időt biztosítson számukra, helyet, rangot, megbecsülést egyaránt – és ez a legkevesebb, ami visszajár. Vidéki múzeumként kommunikálni, megőrizni, viszonyulási pontnak lenni és maradni, proaktívan, hitelesen működni, értéket képviselni és közvetíteni: nehéz és kihívásokkal teli feladat – minden időben. Misszió, mely küldetésben az életpillanatok, a történetek, a megmentett, felgyűjtött és megalkotott sorsmesék társadalmi idővonalunk felcsillanó, kiragyogó kincsei. Ezeket ünnepelni: kötelességünk, lehetőségünk, jogunk.
A MODEM az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt fektet a kulturális, muzeális, oktatási intézményekkel folytatott együttműködésekre, mely szemlélet kiterjesztése, ha tetszik, térbe hajlítása volt az a felhívás, mely a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségén keresztül húsz vidéki múzeumot talált meg, hívott közös gondolkodása, azzal a törekvéssel, hogy láthatóvá tegye munkájukat, eredményeiket, el nem mondott történeteiket. Az pedig, hogy a portréját mely intézmény milyen narratívákkal rajzolja meg, csak annyiból volt megkötött, hogy az egy megközelítőleg ötven műtárgyat tartalmazó listából élesedjen kontúrosra, mely mozaikdarabokból végül Ács Bálint és Don Tamás kurátorok alkottak meg egy - a múzeumok gyűjteményi fókuszait minden esetben tiszteletben tartó – képmást, egy másik képet, mint amit eddig ismertünk.
A válogatás külön erénye, hogy az így bemutatott műveken keresztül nem csupán művészeti diskurzusok áramlatait mutatja meg, de helyet kapnak a nézőpontok között a lokális identitás, vagy éppen a helyi kulturális örökség kérdéskörei is, arról nem is beszélve, milyen lehengerlő és megható látképe lett végül és szükségképpen a kiállítás a hazai képzőművészet gazdag és vibráló szövetének. A tárlat időbeni origóját nem egy konkrét dátum, történelmi esemény adja, inkább egy folyamat hullámaira való felkapaszkodás megragadható pillanatainak életvonala, mint a Kádár-korszakot követő átalakulás lenyomata a magyarországi művészeti életben és múzeumi világban. Ez sok esetben kihívásokban és fordulatokban gazdag időszak volt, számos katalizátor-szerű és példaértékű vállalással, értékgyarapodással, megannyi bátor és reményteli invencióval, oly sok akaratból és hitből gyúrt tettvággyal, miközben a vidéki múzeumok palettája egyre színesedett, árnyalatokkal gazdagodott, a magyar művészeti akciók pedig Budapesten kívüli-melletti teret és lehetőséget kaptak általuk.
A kiállítás szekcióit konzekvensen az egyes intézmények gyűjteményét bemutató műtárgyak teszik ki, köztük elválasztóként amolyan “autóskártyákkal”, rajtuk adatokkal, jellemző hívószavakkal. A reprezentatív tárlaton felvonultatott gyűjtemények a debreceni Déri Múzeum, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a szentendezi Ferenczy Múzeumi Centrum, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum, a Gödöllői Városi Múzeum, a hatvani Hatvany Lajos Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria, a makói József Attila Múzeum, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D), a tatai Kuny Domokos Múzeum, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, a Paksi Városi Múzeum, a kaposvári Rippl Rónai József Múzeum, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum, a Szombathelyi Képtár, a Tatabányai Múzeum, a váci Tragor Ignác Múzeum, valamint a gáláns házigazda, a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ falai közül kerültek ki.
Külön taps illeti meg a gondolatot, miszerint a válogatást komoly elméleti és történeti kutatás előzte meg, melynek során négy szerzőnek köszönhetően jött létre a tárlat keretrendszere. Mélyi József A vidéki múzeumok és a kultúrpolitika című tanulmányában a magyarországi kultúrpolitika aspektusából tekintette végig a hazai múzeumi rendszer elmúlt 150 évét, Gréczi Emőke a hazai múzeumok 1989 utáni gyűjteményezési lehetőségeit járta körül Lehetőségek kiapadó tárháza című szövegében, Ács Bálint a vidéki kortárs művészeti múzeumok koncepcióit és alapítási történeteit vizsgálta, Veress Dániel pedig a rendszerváltást követően épült múzeumokat, illetve épület kiegészítéseket gyűjtötte össze a Múzeumépítészet a vidéki Magyarországon 1989 után című tanulmányában. E négy kutatómunkát Fillér Máté médiaművész tette mindenki számára hozzáférhetővé rövid animációk formájában, melyek elsősorban a kritikai attitűd és a humor segítségével gombolják újra, emelik másik szintre a tudományos írásokat. Az utolsó teremben pedig adatvizualizáció formájában azt láthatjuk, hogyan és milyen mértékben kerültek be – vásárlással vagy éppen ajándékozással – az egyes művek a múzeumokba, az eredmény az utóbbi javára dőlt el.
A MODEM kiállítását sokáig nem feledjük. Nem csupán azért, mert rendkívül érdekes és színes betekintést nyújt a vidéki muzeális intézményi rendszerbe, nem csupán azért, mert műalkotásokon keresztül vizsgálja történelmi korszakok lenyomatait, nem csupán azért, mert reflektorfénybe emeli a Budapesten kívül eső törekvéseket, invenciókat és gyűjteményi gyarapodásokat. Hanem azért is fontos emlékmorzsa marad számunkra a debreceni reprezentáció, mert a múzeumokat, mint saját történetük elmesélőit teszi meg főszereplőkké. És hogyan lehet szebben, érzékenyebben, sokrétűbben mesélni, mint művészek alkotásaival, akik végül Latinovits Zoltánt idézve „életünk sűrű-vérű, sűrű-idejű hosszában mondják el a rá bízott mondatot”? Adam Silvera amerikai író a Mindketten meghalnak a végén című szívszaggató regényében sok más szépség mellett azt írja: „A történetek halhatatlanná teszik az embert, ha van, aki meghallgatja őket.” A MODEM kiállítása az öröklétbe karcolja a magyarországi vidéki múzeumok gyönyörű, sokszínű, sokhangú, sokablakú, sokszobájú, mennyidemennyi történetet súgó katedrálisát. Mert mi meghallgatjuk.
