AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Elsőként ismerjük meg a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény Bogáncs és liliom – Magdolnák virágai című időszaki kiállítását, mely a veszprémi Várnegyedben, a Biró-Giczey Ház freskós termeiben 2026. január 15-g látható!
Utazás a bűnbánat félhomályában
A bogáncs, e kétezer éves, ám mégis kevéssé ismert szimbólum jelenik meg igen ötletesen, egy idei ünnep – Bódi Mária Magdolna boldoggá avatása – aktualitása apropóján a veszprémi érseki gyűjtemény Mária Magdolna életét megörökítő műtárgyaira építő kiállításán. A két egykori kanonok, Padányi Biró Márton (későbbi veszprémi püspök) és Giczey István elképzelései nyomán a XVIII. században épült és a XIX. században tovább gazdagodott barokk ház három pompás freskós termében látható tárlat – bár méretét tekintve kamarakiállítás – egyszerre több párhuzamos történetet mond el a látogatónak. Teszi mindezt úgy, hogy mindegyik tartalmat következetesen viszi végig: két életpálya, valamint két szimbólum számtalan jelentésrétegét tárja fel, s még egyháztörténeti, művészettörténeti és kultúrhistóriai ismeretterjesztő elemekre, kitekintésekre is marad figyelme.
A kiállítás rendezői a tisztaság, a szüzesség szimbólumaként ismert szépséges, illatos, ám törékeny liliom és a bűnt és a bűnbánatot jelképező, az út porából is kinövő, ám sokszor észre sem vett bogáncs közti ellentétre alapozzák a tárlatot. Ez a kettősség, ez az ellentétpár rögtön a kiállítás elején megragadja a látogató figyelmét, s a tárlat során többször vissza-visszatér. Hol életrajzi utalásokkal – Mária Magdolna bűnbánatára való bibliai szöveges utalásokkal, vagy éppen Bódi Mária Magdolna nehéz sorból, szinte „az út porából” indult életével –, hol képi szimbólumok bemutatásával és magyarázatával – például Hertay Mária Bogáncsok című metszetének és Franz Anton Maulbertsch Bűnbánó Mária Magdolna című sümegi oltárképének közös elemzésével.
A párhuzamokat azonban csak olyan mértékig fejtik ki a kiállítás rendezői, hogy az ne legyen didaktikus. Interpretálni szeretnének, nem pedig az egyetlen lehetséges magyarázatot elfogadtatni, minden áron. S e finom áthallásokra, sokrétű képi és bibliai szimbólumrendszerre építő tárlat készítői részéről ez a közös töprengésre, a befogadó és a muzeológus közötti együttgondolkodásra ösztönző megközelítés a lehető legjobb választás. Ugyanis aki jártas a jelképrendszerek világában, Krisztus és Mária Magdolna közös történetében, vagy éppen a botanikában, annak a különböző műveltségi területek közötti átjárók, kapcsolódási pontok felfedezése nyújt szellemi örömöt.
Ugyanakkor annak a nézőnek sem kell egy pillanatra sem azt éreznie, hogy hiányos lenne a műveltsége, aki kevésbé jártas a Szentírásban vagy a szentek attribútumaiban, netalán a barokk kor magyarországi művészettörténetében, mert a megértéshez szükséges és elégséges tényanyagot a feliratok és a kísérőfüzet figyelmesen és pontosan biztosítják: számára a felfedezés izgalma révén válhat maradandóvá ez a rövid, de tartalmas veszprémi látogatás.
A kiállítás látványvilágában, installációi révén önmagában is megragadó. Bátran és konzekvensen épít a bogáncs virágának lila színére, amely egyben felidézi az egyházi ünnepi színvilágot is. A liliom fehére kevésbé látványos, hol a feliratok vakító színében, hol egy-egy lámpa fénykörében tűnik elő, utalásként. A tárlatnak ez a látható szintje elsősorban Mária Magdolna bibliai alakja, története, ábrázolásai és jelképei köré épül.
A szeptember 6-án Veszprémben boldoggá avatott, a közeli Litéren vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolna élete pedig főként a kísérőfüzet olvasása közben bontakozik ki a maga teljességében. A tárlat hat fogalom – Noli me tangere, lábmosás, lemondás, bűnbánat, halál és lebegés – köré épített állomásai, szinte stációi a kísérőfüzet párhuzamos szövegei, történetei, visszaemlékezései révén válnak egésszé.
A kiállítás viszonylag kis alapterülete hamar körbejárható lenne. A látogató valamiért mégis azt érzi: nem szabad sietnie, különösen nem elsietnie! Vajon miért? A válasz talán a tárlat egyik fő szervező erejévé előlépő félhomályban keresendő. A kiállítás alaptónusa ugyanis egyfajta bizonytalan homályosság. Nem sötétség, nem feketeség, amely ma már bevett, sokszor szinte rutinszerű gyakorlatnak számít a kiállítástervezésnél – akár indokolt, akár nem —, hanem a kevés fény és a sok, nagyra növő árnyék. Néhány pontszerű reflektor kiemeli a freskók egy-egy részletét, másutt a szűkre szabott fénykörbe éppen csak beférő kép mellett a falon széles, félig sötét átmenet miatt kalandozik el a tekintet – hova is?
A rendezők szándéka szerint a lelkünk mélyének titkos útjaira, a bűnbánat homályába. A bűn teljes sötétségből a megtisztulás világosságba vezető átmeneti állapotba.
De ha ilyen mélységekig nem is kalandozik el mindenki, a csend, a meditáció, a magunkba tekintés lehetősége mindenképpen marasztal jó pár percig a Magdolnák Veszprémbe idézett világában.
