AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
A sorban a következő a Herman Ottó Múzeum Találmányok a földből című állandó kiállítása.
Egy fekete-fehér fotó és egy megsárgult újságcikk. Velük indult el az a nagyszerű történet, melynek főszereplője a Herman Ottó Múzeum Régészeti Látványraktára, a helyszíne nem éppen szokványosan Miskolc rozsdaövezetének egy raktárbázisa, a címe pedig Találmányok a földből. A Nemzeti Kulturális Alap Magyar Géniusz Programjának támogatásával megvalósult állandó kiállítás a múzeum 12 gyűjteményi egységéből a legnagyobb kollekcióra, szám szerint 3 millió darab leletre támaszkodik. A rendhagyó válogatás három korszakból mutat be 2700 tárgyat, interaktív, élményszerű módon, olyannyira, hogy bizonyos darabokat, másolatokat a kezünkbe is vehetünk, ami, lássuk be, borzongató érzés. Annál is több: szinte múzeumpedagógiai eszközzel kompetenciára tanít, felelősségérzettel ruház fel, büszkévé nemesít, miközben nem enged az analizálás, a rácsodálkozás varázsából.
A rendhagyó helyszín, a rozsdaövezetben lévő raktárbázis különleges ráhangolódást ígér a témára: a bemutatóhely átmenetet képez a terep, mint régészeti lelőhely és a múzeumi kiállítás között. A raktárbázis környezete a bezárt vasgyár szlömösödő lakónegyede volt a 90-es évek legvégéig, az ipari iskola tanműhelyét vette át a múzeum, külső raktárépületként, mely a városrész rehabilitálásával teljesen új arculatot és gondolatiságot kapott: immár raktárkiállításként mutatja be a Herman Ottó Múzeum régészeti feltárásait.
A Magyar Géniusz program pedig felvetette a kérdést, mindehhez mi legyen a hordozóelem, kik legyenek a géniuszok? A választ egy, a múzeum tulajdonában lévő ikonikus múzeumtörténeti fotográfia adta meg, melyen egy avasi pince előtt borozó társaság látható 1933-ban. A miskolci múzeumügy kamaszkorának hajnalán készült pillanatfelvétel többek között Leszih Andor múzeumőrt, Marjalaki Kiss Lajos pincetulajdonost, történészt, földrajz tanárt, a múzeum tiszteletbeli osztályőrét, valamint Móra Ferenc szegedi régészt, múzeumigazgatót ábrázolta, így velük meg is lett a géniusz-triász. Ám a Herman Ottó Múzeum munkatársai ekkor jogosan és büszkén úgy gondolták, hogy egy negyedik géniusz személye megkerülhetetlen a miskolci múzeum szintetizáló hatását tekintve - jóllehet nem szerepel a fotón -, ő pedig Móricz Zsigmond. E négy közéleti személyiség, két miskolci tudós és két nem miskolci, de a városhoz ezer szállal kötődő írózseni szellemi körének origója ugyanis a múzeum volt. Leszih és Marjalaki miskolci tudományos munkássága ismert, de nevük megkopott a köztudatban, Móra és Móricz hírneve pedig egyértelmű, régészeti és múzeumi szerepük azonban annál szűkebb körben ismert. Így hát újrafelfedezésük egybecsengett a Régészeti Látványraktár narratívájának megformálásával. A két világháború közti miskolci kulturális közéletben tekintélyes szerepet betöltött négy férfi kapcsolódási pontját a múzeum és az ott őrzött régészeti leletek jelentették. Mórához hasonlóan, Móricz Zsigmond is a két miskolci tudós révén lépett kapcsolatba a város értelmiségi körével, ám míg Móra másfél évtizede már, ahogyan ő mondta, „hazajárt Miskolcra”, addig Móricz a múzeumba 1923 nyarán lépett be először, adatgyűjtés okán. Egy 1923-as esszéjében aztán – és itt térünk vissza az emlegetett megsárgult újságcikkre - Az ötvenezer éves ember címmel Miskolc múzeumáról írt hosszan, a szavak mögött pedig a magyar kulturális közéletet véleményezte. Éppen az írás centenáriuma lett ünnepe a Régészeti Látványraktár megszületésének, a régi és újonnan bekerült leletanyagok leporolásának, rendszerezésének, a Találmányok a földből című kiállítás megrendezésének.
Az iparosult környezetben lévő raktárépület indusztriális miliőt sugall, a tárgyakat és a róluk felgyűjtött tudást a kurátorok ténylegesen raktári közegben mutatják be. A folyosón és a lépcsőházban elhelyezett grafikai elemek és egy 9 perces kisfilm a válogatás előszobája: a múltat és a jelent egymásba ágyazva, logikus kontinuitásként kapunk magyarázatot a négy miskolci géniusz és a régészeti kiállítás viszonyáról. A teremben interaktív falak, archívumok és műtárgyak mesélnek a négy ikonikus személyről, majd jöhet is a nagy attrakció: két nagyméretű, raktári stílusú vitrinben, egyértelműen a megdöbbentés célzatával 2700 (!) tárgy tárul elénk. A tömeg jelentette esztétikai élményen túl itt minden polc és kiállítási egység önálló történeteket jár körül. Valamennyi lelet esetében négyféle narratíva bomlik ki: a tárgy készítésének, használatának, pusztulásának és újrafelfedezésének, azaz kiásásának története.
A terem belső részletében egy-egy tárgycsoport köré épített egységben a négy géniuszt látjuk: Leszih numizmata voltát pénzváltó pulttal imitálták, hat pénzkorszakot ismertetve, Mórát látványos és nagyméretű hombárokkal idézték meg, az Aranykoporsó című regényében említett római gabonaraktárak által inspirálva, a magyarok eredetével foglalkozó Marjalakira egy 275 nyílhegyből álló, időspirálba rendezett nyílzápor-installáció emlékezik, Móriczhoz pedig - akárha diákjaival a vaskályha mellett melegedne - egy kályhacsempékből álló dekorfal kapcsolódik, otthonossággal, érzékenységgel, megkapó eleganciával.
A kiállítás a gyűjtemény és az ahhoz kötődő tudás több pólusú megközelítését tűzte ki célul, és éppen e többszintűség révén eltérő érdeklődésű célcsoportokhoz tud szólni. Országos rendezvényekbe integrálódva, törzsközönség felépítésével, a kiállítás egyszersmind egyre biztosabban és kényelmesebben fészkeli el magát a társadalmi és kulturális kontextusban, engedve a genius loci eszméjének, és mindig különös hangsúlyt fektetve a szórakoztatva tanítás, az élményszerű ismeretátadás egyensúlyára. Mintha a raktárkiállítás mottója a bevonódás és az interaktivitás lenne: a közösségi régészet tapasztalatait felhasználva, tematikus napokban is gondolkodnak a kurátorok, sőt - a tárgyakhoz kötődő végtelen témalehetőséget kihasználva, az építészet, a gasztronómia, a spiritualitás oldaláról megközelítve a témát - különleges tárlatvezetésekben, előadásokban is.
A Herman Ottó Múzeum Találmányok a földből című régészeti látványraktára a tárgyak bemutatásán túlmenően újszerű értelmezési és asszociációs lehetőségeket kínál számunkra, miközben történetek elevenednek meg előttünk, tapinthatóvá válik a múlt, felfedezünk, értelmezünk, átélünk, asszociálunk, átkeretezünk. Történelmet, múltat, hajdan volt magunkat. És mert minden egyes régészeti lelőhely egyedi, minden feltárás egyszeri és megismételhetetlen tudományos folyamat, ezért ezek felmutatása, ezerféle modus vivendijének elénk tárása legalább is kultúramentés. Értékmentés. Múltmentés. Méltóan Móricz egykor volt szavaihoz: „Valami él ebben a múzeumban, a múlt él.”
