Az Év Múzeuma 2024 címet elnyert miskolci Herman Ottó Múzeum Képtárának új állandó kiállítása két egykori magángyűjtemény műveiből született meg. Kövesi István és dr. Petró Sándor élete eltérő sorsokat jelent, kollekcióik múzeumba kerülésének története is különböző, de épp emiatt különösen érdekes és tanulságos egy kiállításon látni a két anyagot.
Kövesi István (1911–1981) budapesti mészárosmester képgyűjteménye, a „titkos gyűjtemény” tulajdonképpen nem is titkos, hanem magán – hiszen magángyűjtemény. Molnos Péter a Kieselbach Galéria és a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum támogatásával 2013-ban megjelent monográfiája méltó módon tette ismertté a magángyűjteményt. A harmincas években apja foglalkozását követő vácrátóti mészárossegéd élete a munkaszolgálattal, majd Mauthausenbe hurcolásával a vidéki zsidóság sorsának részese lett, családjának egyetlen tagjaként élte túl a holokausztot. 1946-ban megnősült, Vácon telepedtek le feleségével, de gyarapodásuk miatt az akkori rendszer is veszélyesnek bizonyult számukra. Budapestre jöttek, Angyalföldön végül a Csanády utcai kóser húsboltban talált munkát Kövesi István, amely nemcsak megélhetésüket biztosította, de tartalékot is jelentett, ami festmények vásárlását tette lehetővé. Ezeket ekkor elsősorban a BÁV aukciókon vette meg, ahol Sinkó Katalin, a jeles művészettörténész segítette és irányította. A Molnos-monográfia pontos körképet ad a korszak gyűjtőiről, a műkereskedelem akkori működéséről, és a Kövesi gyűjtemény gyarapodásáról.
A magyar művészek alkotásainak együttesében a legkorábbi mű az 1870-es években készült, s 1976-ban, a gyűjtő halála előtt öt évvel keletkezett a „legfiatalabb” alkotás.
A gyűjtemény megismertetését az örökösök 2013-ban kezdeményezték, majd a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programja keretében 2015-ben vásárolta meg 795 000 000 forintért a 115 műből álló kollekciót, és a Herman Ottó Múzeum számára letétbe adta.
A gyűjtemény felmérését a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria szakemberei végezték és dokumentálták. A tulajdonosok, Kövesi Katalin és Kövesi János eladási feltétele az volt, hogy az anyag együtt, gyűjteményként legyen bemutatva, így lett a miskolci letétből állandó kiállítás.
A miskolci kiállítás két anyagát a látványterv színei is megkülönböztetik, a Köves gyűjtemény termeiben vörös a falak színe, csakúgy, mint a feliratoké, így az életeseményeket és kronológiát ismertető bevezetőé. Ez kedvelt eleme mind a képzőművészeti, mind a történeti kiállításoknak, akár teremfeliratok mellett, vagy csak önmagában. A színválasztás szerencsés, az igencsak különböző alkotók igencsak különböző képeinek mindegyike „jól érzi” magát e háttér előtt. Az már a kurátor szakértelmén múlik, hogy egymás mellett is jól megvannak a művek. Minden gyűjtő tudja, hogy fontos, milyen képek kerülnek egymás mellé, és ez a képzőművészet kiállítás rendezésének egyik legfontosabb momentuma, az egyes darabokból olyan egységeket összerakni, amelyek egymás és az egész hatását, mondanivalóját erősítik. Itt ez sikeresen megtörtént, és különösen hatásos a gyűjtő egy-egy speciális tárgyának, tárgyegyüttesének kiemelt bemutatása. A Kövesi gyűjtemény esetében ilyen például Perlmutter Izsák, illetve Cleo-nak nevezett fogadott lánya képeinek és történetének önálló egysége, amely fizikailag is elkülönülően, egy számára kialakított falmélyedésben talált helyet. Más képcsoportok esetében is lenyűgözi a látogatót azok okos és hatásos együvérendelése. A hosszabb feliratok remek összefoglalók, az idézetek válogatása is kiváló, azok ily módon részei a festmények üzenetének, hasonlóképpen az egyes művek olykor hosszabban magyarázó-értelmező feliratai.
A Petró-gyűjtemény számít publikusnak, bár éppannyira magángyűjtemény, mint Kövesi Istváné. Dr. Petró Sándor (1907–1976) miskolci belgyógyász, gyermek- és sportorvos a szocializmus idején alakította ki magánrendelőjét, ami nem volt akkor szokványosnak mondható vállalkozás. Anyagi lehetőségei indították el a gyűjtés útján, ő is magyar művészek alkotásai vásárolta, hosszabb időszakot átfogóan, mint Kövesi István. A kollekció részét jelentik még, ugyan kisebb számban, külföldi művészek alkotásai, valamint iparművészeti tárgyak is, utóbbi anyagon belül főként szelencék és keleti szőnyegek. A Petró gyűjtemény ismert volt a szakemberek számára, viszonylag korán meg is születtek szakmai feldolgozásainak kiadványai, kiállításokra is kölcsönzött a gyűjtő az anyagából, sőt 1963-ban és 1970-ben Miskolcon két alkalommal is megismerhetett a közönség válogatást a kollekcióból.
Petró doktor váratlan halálát követően a képzőművészeti műtárgyegyüttes jelentős része, több mint 600 alkotás – illetékmegváltás fejében – Miskolc város tulajdonába, egyúttal a Herman Ottó Múzeum kezelésébe került. 1983-ban, mivel már nem élt örököse, további gyűjteményi tárgyak és gyűjteményrészek jutottak a múzeumba.
1980 óta a Herman Ottó Múzeum Képtárának alapja volt a Petró-gyűjtemény, ám az új állandó kiállítás már a múzeumi törzsgyűjtemény egyes darabjai nélkül tárja a látogató elé az anyagot. A gyűjteménytörténeti összefoglaló szellemesen a Magyar Nemzeti Galériához képest egyfajta „háttérmúzeum”-nak nevezi a Petró-gyűjteményt, a célkitűzések és az eredmény hasonlósága miatt. Az itt alkalmazott zöldessárga falszín szintén szerencsés választás, a művek bemutatása során különösen vonzó az az elrendezés, amikor a több sorban egymás fölött, illetve szorosan egymás mellett elhelyezett festmények elénk idézik, milyen lehetett a gyűjtő lakásában látni őket, de egyúttal utalás is ez a gyűjtéstörténet korábbi korszakaira, amelyekről ma már csak leírások és festmények tájékoztatnak bennünket.
A „titkos” és a „publikus” elnevezések úgy gondolom nem is elsősorban a két gyűjtő szándékaira, inkább a kollekciók közkinccsé válásának folyamatára utalnak, és hála ennek a kiállításnak, mára az elnevezések már érvényüket vesztették.
Különös öröm, amikor egy-egy vidéki múzeum – legyen az megyei hatókörű városi, vagy éppen területi – kiemelkedő jelentőségű képzőművészeti tárlatot képes rendezni saját anyagából. S hogy ezekben az intézményekben magas színvonalú szakmai munka folyik, azt igazolja ez az új állandó kiállítás, Pirint Andrea művészettörténész kurátori munkája.
