AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2022 elismeréseket november 3-án a Ludwig Múzeumban adták át. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki kiállítását kiválasztva. A már megszokott három kategóriában folyik a megmérettetés, 4 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki és virtuális kiállítások pályázhattak az elismerésre.
Idén rendhagyó módon öt tárlat is kiérdemelte a címet:
a sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeum „Hátsó füves – Egy elltűnő futballvilág képei” időszaki kiállítása,
a Sümegi Püspöki Palota „Mennyei Ügyek” állandó kiállítása,
a zirci Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház „Regulyverzum – mindent Regulyról” állandó kiállítása,
a szentendrei Skanzen Erdély épületegyüttese és
a Magyar Nemzeti Múzeum és Lendület Családtörténeti Kutató Csoport „Sorsfordító – interaktív virtuális családtörténeti kiállítás” című virtuális tárlata.
Gratulálunk mindannyiuknak!
Ismerjük meg most közelebbről a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyüttesét!
Az erdélyi tájegységhez szeretnénk eljutni – válaszoltam a száz évvel ezelőtti, korhű egyenruhájába talpig beöltözött vasutas érdeklődésére. - Erdélybe? Az innen kérem vonattal legalább tizenhat óra! – mondta erre ő, magától értetődően. Aztán amikor felkacagtam, nem értette, min nevetek. – Nekem, tudja, nincs sok nevetnivalóm. Második éve élünk egy vagonban, mert Trianon után Munkácson nem maradhattam vasutasként, ugyanis nem voltam hajlandó felesküdni a csehszlovák államra. Magyar ember kétszer, kétféleképpen nem esküszik. De bemehetnek nyugodtan a vagonunkba, ott áll, ni, csak most épp nincs otthon az asszony a gyerekekkel… Így folytatta a diskurzust a vasúti alkalmazott a szentendrei skanzen főépületénél található állomás peronján. S ahogy hallgattam, már szinte szégyelltem is az iménti felkacagásomat. A múzeumi munkatárs ugyanis olyan hitelesen, a korból, a beszédstílusból soha ki nem zökkenve alakította a szerepét, hogy ha lett volna kalapom, vagy akár csak vasutassapkám, megsüvegeltem volna.
E jelenet jól mutatta azt a filozófiát, ami a szentendrei szabadtéri néprajzi kiállítóhely egyik ismertetőjegye: az élő múzeum jelleget.
De hasonló, a kort, a társadalmi helyzetet, a beszédstílust a lehető leginkább átélő kosztümös figurák vártak a hamarosan meglelt új, erdélyi kiállítási negyedben is. A székelykeresztúri patika gyönyörű faragású polcai előtt a gyógyszerész patikussegédi állást kínált, a marosvásárhelyi nyomda máig működőképes historikus sajtógépein a mester friss kefelevonatot mutatott, a székelyudvarhelyi postahivatalban pedig a nekünk címzett küldeményt olyan készséggel és a hosszan keresgélte a postáskisasszony, hogy szinte már beleéltem magam: pakkot kapok! De a falusi emlékeket őrző épületekben is hasonló élmény fogadott: a balavásári égszínkék porta ifjú háziasszonya például puliszkával vendégelt meg.
Egy néprajzi gyűjtemény látogatóit valószínűleg már az is lenyűgözi, ha muzeológusok, hagyományőrzők vagy önkéntesek hiteles népviseletben állnak eléjük. De még teljesebb az élmény, ha a ruhával együtt egy személyiséget is magukra öltenek, s úgy beszélnek, sőt, akként gondolkoznak, ahogyan a bemutatni szándékozott korban az szokás lehetett. Az idén nyáron avatott skanzenbeli Erdélyben – igazán csekély bérleti díj ellenében – erre maguknak a látogatóknak is lehetőségük nyílik: a kézdivásárhelyi divatáru-kereskedésben ugyanis ők is választhatnak pár órára a korhoz, a helyhez illő öltözéket, s azt magukra öltve sétálhatják végig az új tájegységi utcákat, tereket.
Ez az „élő múzeum” jelleg az egyik, de nem az egyetlen vonzereje a Skanzen kiállításának. A másik kétségkívül az, hogy a lehető legtágabban értelmezi a kiállítás fogalmát. Az Erdély tájegység megalkotói számára a kiállítás nem a négy (vagy néhányszor négy) fal között, zárt és véges térben bemutatott muzeológusi, művészettörténeti, történészi, régész, vagy őslénytanos szellemi produkció, hanem egy olyan összetett ismeretterjesztő élményforrás, amelynek egyszerre eleme a sok épület, az azokat övező utcák, az áthidaló közterek, a bennük mozgó emberek. Sőt, az élményhez tartozik a sok autentikus építmény és használati eszköz között a bátran vállaltan modern építészeti fogadóépület, vagy az egész tájegységi kiállítást egyfajta történelmi idézőjelbe tevő, a magyar látogatóközönség nagy többségének (Trianon utáni) nézőpontját mintegy kijelölő határátkelő épület, a lerobbant Daciával és az ütött-kopott, vámvizsgálatra váró Ikarussal.
Hogy mindenki egyetért-e a kiállítás szakmai fogalmának ilyen tág értelmezésével, az nyilván sok izgalmas műhelyvita tárgya lehet még a jövőben, a közönségre gyakorolt hatás, az ismeretközlés hatékonysága, a sokműfajúság varázsa azonban elvitathatatlan.
Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban ismét történt valami, amire a muzeológiának, az ismeretterjesztésnek muszáj reagálnia!
