A Szépművészeti Múzeum húsz évvel ezelőtt útjára indított, Geskó Judit művészettörténész nevével fémjelezett francia impresszionizmus és posztimpresszonizmus monografikus kiállítássorozata újabb mérföldkőhöz érkezett – méghozzá nem is akármikor. A Szépművészeti Múzeum fennállásának 120. évfordulóját ezúttal Paul Gauguin művészetével ünnepelhetjük. Nincs is hát más dolgunk, mint köszönteni a mestert: Bonjour Monsieur Gauguin!
Geskó Judit a sajtóbejárás során felhívta a figyelmet arra, hogy a tárlat kölcsönzési listája önmagában is érzékletesen tanúskodik az idő múlásáról, valamint a kiállítássorozat kezdete óta végbement intézményi fejlődésről. Egy ilyen léptékű kiállítás megvalósítása ugyanis elképzelhetetlen lenne a megfelelő infrastrukturális háttér és az azt működtető, összehangolt szakmai munka nélkül. A korábbi Monet- és Cezanne-kiállítások tapasztalataira visszatekintve hangsúlyozta az egyes múzeumi osztályok közötti együttműködés jelentőségét, valamint kiemelte a Nemzetközi Jogi Osztály, valamint a szakfordítók nélkülözhetetlen szerepét, akik munkája alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy a négy kontinensről érkező, negyven kölcsönadó intézménnyel, valamint a nemzetközi kutatókkal folytatott szakmai munka gördülékenyen és hatékonyan valósulhasson meg. És ez már meg is hozta gyümölcsét: a február végig látogatható tárlat már megnyitása előtt blockbuster, a tervezett 900 vezetésre a jegyek már a megnyitó előtt elkeltek.
A Faa Iheihe című, 1898-as mű köszönt bennünket, előrevetítve, hová vezet majd a 150 alkotás övezte utunk. Ezzel a nyitó gesztussal világossá válik, hogy ezúttal az úticél kerül az élmény középpontjába, noha az odáig vezető úton számos alkalommal állunk majd meg: elidőzünk, körülnézünk, és beszélgetésbe elegyedünk a művekkel. Az életutat bemutató kiállítás nem eseményekre koncentrál, hanem különböző művészeti problematikákra, így a 15 nagy szekción és a 9 kisebb kiállításrészen végig haladva folyamatos készenlétre van szükségünk. Tekintetek, ecsetvonások és történelmi tények felelnek egymásnak, minden irányból újabb és újabb összefüggéseket tárva fel.
A kiállítás által kibomló, szövevényes nemzetközi művészeti kapcsolatrendszerben mindenekelőtt Pissarro, Cezanne, Van Gogh és Émile Bernard alakja válik meghatározóvá. A network egyik legizgalmasabb csomópontja Cezanne párhuzamos ecsetkezelésének egyik legjelentősebb csendélete, a Csendélet gyümölcsöstállal, amely a MoMA gyűjteményéből érkezett Budapestre.
A festmény jelenléte két szempontból is különleges jelentőséggel bír. Egyrészt a mellette bemutatott, Nő Cézanne egyik csendéletével című Gauguin mű révén szinte hallhatóvá válik Cezanne hangja és neheztelése. Gauguin ugyanis ezt a csendéletet a női portré hátterébe emelte, s ezzel festői elismeréséről, Cezanne művészete iránti rendkívüli elkötelezettségéről is tanúbizonyságot téve. Ez a gesztus ugyanakkor új megvilágításba helyezi kettejük művészi-személyes viszonyát, és szinte átélhetővé teszi Cezanne frusztrációját, azt az érzést, hogy Gauguin kisajátította „színes érzékeléseit”. Másrészt éppen itt érhető tetten a tárlat egyik legjelentősebb tudományos eredménye: a kutatásnak sikerült azonosítania, ki volt Gauguin festményének nőalakja.
A címadó Bonjour Monsieur Gauguin mellett a kiállításon helyet kapott a parafrázis kiindulópontjául szolgáló Courbet-remekmű is. A két magányos vándor alakja a hasonló alaphelyzet ellenére két egészen eltérő utazói karaktert sűrít magába. Míg Courbet figuráját könnyedség, lazaság jellemzi, addig Gauguin értelmezésében a vándor rezignált, önmagába zárkózó, szenvedő alakká válik. A kerítés túloldalán álló breton nőalak és a vándor találkozása nem az egymásra találás lehetőségének pillanatát hordozza, sokkal inkább a köztük feszülő távolságot és kölcsönös értetlenséget teszi ordítóvá, egyedül maradva a megértés be nem teljesülésének súlyával.
Az alapvetően festőművészként ismert mester sokoldalúságába is betekintést nyerhetünk: kisplasztikáit, rajzait és litográfiáit is megtekinthetjük a tárlaton. A Volpini-sorozat különösen izgalmas bizonyítéka annak, miként igyekezett a művész az 1889-es párizsi világkiállítás szomszédságában, a Café des Arts-ban rendezett bemutatkozásával saját modernségét és művészi szemléletének újszerűségét hangsúlyozni, s elhatárolódni azoktól a mesterektől, akiknek művészetét már meghaladottnak tekintette.
Természetesen a kor globális Európájának képéből a magyar kapcsolódások sem hiányoznak. Feltűnnek azok az alakok, akiknek Gauguin hazai recepcióját formálták. „Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért” - írta lelkesen Ady Endre, aki nagyváradi és debreceni lapok hasábjain adott hírt a művész munkásságáról.
A dramaturgiai csúcspontot a tárlat szíveként működő, öt önarcképet magába sűrítő szeparé jelenti, ahol a mester tekintetének kereszttüzébe kerülünk. Feloldásként – vagy talán éppen a szembesülés elmélyítéseként – Teilhard de Chardin gondolatai az egyetlen társunk: „Az ember, amióta csak létezik, látványul kínálkozik önmagának. Évezredek óta valóban nem is szemlél mást, mint önmagát.”
És ekkor döbbentem rá, hogy a múzeum homlokzatáról rám pillantó egzotikus tekintetek alatt egyre inkább felerősödő - félelemmel vegyült - kíváncsiságom, hogy vajon miként lehet ma Gauguin művészetéhez közelíteni úgy, hogy közben ne hunyunk szemet az életútjának ellentmondásos, megosztó, sőt számos ponton felkavaró vonatkozásai felett, továbbra is jelen van. Ez a nyugtalanság nem oszlott el, sőt éppen ellenkezőleg: mindvégig egyre csak forrt bennem, és talán éppen ez tette számomra igazán izgalmassá a találkozást. A párhuzamosan kibontakozó művészeti kérdések, az egymásba fonódó emberi sorsok és a bennünk feszülő ellentmondások közepette egyre mélyebbre merültem a művészettörténet megválaszolatlan dilemmáiban. A nemzetközi művészeti kánon számos összefüggése válna nehezen értelmezhetővé Gauguin alakjának részletes tárgyalása nélkül. A kánon elevenen és relevánsan tartásának éppen az a feltétele, hogy soha ne tekintsük lezártnak: újra és újra kérdéseket intézzünk a művekhez, és felülvizsgáljuk az életműveket, valamint a közöttük húzódó összefüggések már megszilárdult értelmezési kereteit. Kérdezzünk – és ne hagyjuk abba a kérdezést. És ebben Gauguin szavai csak megerősítettek: „Sokan azért nem értik a képeimet, mert a szemükkel akarnak látni, nem pedig a képzeletükkel. Az én művészetem a meg nem fogalmazott vágyak birodalma.” A saját megélésünk, lelkiállapotunk a tárlat szerves része.
A szívcsakrát magunk mögött hagyva érkezünk meg a Tahiti-terembe, ahol kibontakozik az áhított és várva várt élmény. A tér atmoszférája magával ragad, s egyúttal beteljesíti a Tahiti pasztorál előtt kapott ígéretet. A Mítoszok termében a vizuális fejlődés íve mellett különösen hangsúlyossá válik a művész szellemi átalakulása, valamint az önéletrajzi mitizálás folyamata: az a tudatos önteremtő gesztus, amelynek révén Gauguin saját életútját is mítosszá formálta. Ezt észben tartva válik kifejezetten élménnyé digitálisan végig lapozni a Noa Noa kéziratát.
A tárlat végül Rippl-Rónai Gauguin profiljáról készült, 2026-ban megvásárolt portréjával enged utunkra. A szürkésbarna háttérből erőteljes kontúrokkal kirajzolódó alak tekintete a tárlat kijárat felé irányul, a távozó látogatók után pillant, s ezzel mintha némán azt üzenné aligha érkeztünk még meg. A mögötte húzódó, nyugtalanító, homályos szürkésbarna háttér pedig továbbra is számtalan megválaszolatlan kérdést rejt.
A tárlat kifinomult összhangban illeszkedik a Szépművészeti Múzeum küldetésnyilatkozatához: tiszteletben tartja annak szellemiségét, mozgásterét anélkül, hogy akár egy lépéssel is túllépne az az által kijelölt határokon. Azonban egy fontos kérdés lehet, hogy a kiállításhoz kapcsolódó kísérőprogramok, kiegészítő tartalmak teret engednek-e majd azoknak az értelmezési szempontoknak is, amelyek a tárlat szigorúan művészettörténeti elvek mentén felépített narratíváján túlmutatnak. Vajon felszínre kerülnek-e az életút összetettebb kérdései is? Geskó Judit a sajtóbejárás során utalt arra, hogy a hazai tudományos élet kivételes helyzetben van, hiszen a 20. századi antropológiai kutatások terén olyan jelentős tudományos hagyományra támaszkodhatunk, melyet Bodrogi Tibor, Boglár Lajos és Voigt Vilmos munkássága formált. Ennek fényében lesznek-e az életmű tágabb értelmezését célzó kísérőprogramok, ahol megszólalnak Gauguin örökségét holisztikusabb, antropológiai, kultúratudományi vagy éppen posztkoloniális perspektívából vizsgáló hangok? Vagy melyek a művészet világképünkre gyakorolt hatását is a vizsgálódás középpontjába állítják? Vajon lesz-e tér arra, hogy közösen is megvitassuk azokat a dilemmákat, amelyek elhallgatása korántsem az elegancia megnyilvánulása, sokkal inkább a kritikai párbeszéd lehetőségétől való megfosztás? Olyan kérdésekről van szó, amelyek talán nem is a kiállítás médiumának eszköztárába tartoznak, hanem sokkal inkább az élő szó, a nyilvános párbeszéd terében nyerhetnek valódi jelentőséget.
Egy biztos: öröm találkozni Gauguinnal. És ne siessen a búcsúval, hiszen még rengeteg kérdésünk van hozzá.
