Egy múzeum életében az évforduló nem szükségképpen ünnep. Sokkal inkább olyan kitüntetett pont, amely egyszerre késztet vissza- és előretekintésre, önreflexióra és stratégiai újragondolásra. A Szépművészeti Múzeum megnyitásának 120. éve sem reprezentatív gesztusokkal, hanem strukturált állításokkal indul. A jubileumi év nyitánya nem kiállítás, hanem jelentős gyűjteménygyarapítás: kortárs műtárgyegyüttes érkezett az intézménybe a múzeum mecénásaitól. A Spengler Katalin – Somlói Zsolt házaspár 17 kortárs magyar és külföldi művet – többek között Kis Varsó, Csákány István, Waliczky Tamás és Daniele Buetti alkotásait – ajándékozta a múzeumnak az évforduló alkalmából. A felajánlás egyszerre reflektál a jelen művészetére és a közgyűjtemény hosszú távú felelősségére. Világos üzenetet hordoz: a Szépművészeti nem lezárt történet, hanem működő rendszer, amelybe ma is érdemes belépni, nem csupán látogatóként. Ez a gesztus jelölte ki azt a narratív keretet is, amelyben Baán László főigazgató 2026. február 4-én ismertette a Szépművészeti, a Magyar Nemzeti Galéria, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és a Vasarely Múzeum idei programját. A hangsúly nem a kerek számra, hanem az intézményi pozícióra került: mit jelent ma egy klasszikus gyűjtőkörű, nemzetközi léptékű, többféle intézményt felölelő országos múzeum, hogyan tartható fenn ez a pozíció egyszerre stabilan és rugalmasan, milyen irányba fejleszthető?
GYENES Gitta
Csikágó, 1929
Tempera, papír; 62 x 73 cm
©Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Intézménytörténet – jelen időben
A Szépművészeti Múzeum létrejötte eleve egy korszakváltás produktuma volt. Az 1896-os millenniumi törvény által legitimált intézmény nem pusztán reprezentatív épületként született meg, hanem a magyar művészeti gyűjtemények egységes bemutatásának igényére adott választ. Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervei, az 1906-os megnyitás és Ferenc József részvétele a modern magyar állam kulturális önmeghatározásának részeként értelmezhetők. Ez az örökség azonban nem múlt idő: a Szépművészeti Múzeum nemcsak a Hősök tere ikonikus eleme, hanem a magyar múzeumi gondolkodás egyik origópontja is. Elég csak a számokra ránézni. A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria 2025-ben összesen 1,2 millió látogatót fogadott. Ez a szám nem pusztán intézményi siker, hanem nemzetközi szinten értelmezhető kulturális jelenség: az intézmény stabil szereplője a világ leglátogatottabb művészeti múzeumait rangsoroló listáknak, és külföldi szereplései is ezt erősítik. Amikor a Szépművészeti grafikai gyűjteménye a bilbaói Guggenheim falai között mutatkozott be, a tárlatot 340 000 látogató látta. Ez nem egyszerűen exportált kiállítás volt, hanem kulturális dialógus: érzékeltetve, hogy a budapesti gyűjtemények nemcsak követhetik, hanem alakíthatják is a nemzetközi múzeumi diskurzust.
Victor Vasarely
STRI-ÖT, 1979
Olaj, vászon, 211x191 c,
© Szépművészeti Múzeum
Két 120-as szám – egy közös modernitás
1906 nemcsak az épület megnyitásának éve, hanem Victor Vasarely születésének dátuma is. A jubileumi év egyik legkoherensebb gondolati szála ebből az egybeesésből bontakozik ki, különösen annak fényében, hogy a művész nevét viselő óbudai intézmény a Szépművészeti Múzeum tagintézménye. A kettős évforduló nem puszta kronológiai érdekesség: Vasarely életműve és a Szépművészeti története ugyanannak a modernitásnak két, eltérő, mégis összekapcsolódó arca. A VASARELY 120 – Emlékkiállítás (2026. május 14. – augusztus 16.) a Szépművészetiben nem csupán retrospektív bemutató, hanem újraolvasás. A több mint 140 művet felvonultató tárlat Vasarely gondolkodásának ívét követi végig: a korai figurális kísérletektől az optikai rendszerekig, ahol a forma, a szín és a mozgás már nem ábrázol, hanem gondolkodik. A hangsúly azon a kérdésen van, miként válik a látás aktív folyamattá, és hogyan előlegezi meg mindez a digitális képkultúra alapélményeit.
A gondolatmenet nem egyedül a Szépművészetiben bontakozik ki. A Kinetikus víziók – Nicolas Schöffer és Victor Vasarely dialógusban című kamarakiállítás (Magyar Nemzeti Galéria, 2026. március 19. – augusztus 23.) két, Franciaországban kiteljesedő életművet állít egymás mellé, a technológia, a mozgás és a nézői részvétel kérdései mentén. Az emlékév súlypontja ősszel áttevődik a Vasarely Múzeum tereibe: a megújult állandó kiállítás mellett több, kifejezetten az évfordulóhoz kapcsolódó bemutató valósul meg, köztük Claire Vasarely első fővárosi kiállítása. Ez a tárlat nem „feleségként” vagy pusztán alkotótársként pozicionálja újra a művészt, hanem önálló életművet helyez el egy olyan kontextusban, ahol a közös gondolkodás és a párhuzamos alkotói utak válnak láthatóvá.
Paul Gauguin
Tahiti nők, 1891,
olaj, vászon, 69 × 91,5 cm
©GrandPalaisRmn (musée d'Orsay) / Patrice Schmidt
Francia kapcsolódások – kölcsönös olvasatok
Nem független a Vasarely-éfordulótól, hogy a 2026-os program egyik legmarkánsabb iránya a francia művészeti kapcsolatrendszer újragondolása. Ennek központi eleme a Bonjour Monsieur Gauguin! – A posztimpresszionisták körei című kiállítás (2026. október 28. – 2027. február 28.), amely közel 150 művel – köztük több mint 80 Paul Gauguin-alkotással – azt vizsgálja, miként vezetett a 19. század végi művészi útkeresés a modernitás alapjaihoz. A tárlat jelentősége nem pusztán az életmű nagyságrendjében rejlik, hanem abban az értelmezési keretben, amely Gauguin művészetét nem elszigetelt zsenialitásként, hanem szellemi és intézményi hálózatok részeként mutatja be. A kiállítás következetesen bontja le azt a romantikus narratívát, amely Gauguint magányos újítóként ábrázolja, és ehelyett érzékelhetővé teszi a kortárs művészekkel, gondolkodókkal és gyűjtőkkel folytatott párbeszédeket. Ebben az olvasatban a posztimpresszionizmus nem stíluscímke, hanem olyan kísérleti mező, ahol a festészet, az antropológiai érdeklődés és a modernitás kritikája egyszerre van jelen. A vállalkozás nemzetközi súlyát az is jelzi, hogy a kiállítás a Szépművészeti Múzeum több évtizedes, nemzetközileg is jegyzett impresszionista és posztimpresszionista kiállítássorozatának szerves folytatása, amely következetesen tudományos alapkutatásokra épít, és a 19. századi művészetet minden esetben 21. századi kérdésfeltevések felől közelíti meg.
A francia kapcsolat azonban nem egyirányú. Kifejezetten párizsi megkeresésre jön létre Ferenczy Károly életművének első nagyszabású külföldi bemutatása a Petit Palais-ban (2026. április 14. – szeptember 6.). A kiállítás nemcsak egy magyar festő nemzetközi elismerése, hanem annak bizonyítéka is, hogy a magyar modernizmus nem periférikus történet, hanem az európai művészettörténet szerves része.
Ferenczy Károly
Dombtetőn, 1901
olaj, vászon
©Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Táguló horizontok
A jubileumi év programja következetesen nyitja ki térben és időben a világot, miközben azt vizsgálja, miként válnak idegen kultúrák tapasztalatai a magyar és az európai művészet belső kérdéseivé. A hangsúly nem az egymástól távoli földrajzi pontokon, hanem azokon a közvetítő tereken van, ahol kulturális minták formálódnak, átalakulnak, majd tovább élnek. E gondolati ív egyik első állomása A földi paradicsom vágya – A svájci művészet remekművei a Christoph Blocher-gyűjteményből (2026. március 26. – június 7.), amely a táj és identitás összefüggéseit vizsgálja. A svájci művészet példáin keresztül a kiállítás azt elemzi, miként válik a természeti környezet nem pusztán ábrázolt háttérré, hanem erkölcsi, közösségi és kulturális referenciává.
Ezt követően a figyelem dél felé fordul. A Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében című kiállítás (Magyar Nemzeti Galéria, 2026. április 8. – augusztus 23.) Itáliát nem földrajzi helyszínként, hanem kulturális tapasztalatként értelmezi a 18–20. századi magyar művészetben. Csontváry, Vaszary és Benczúr Emese művei mellett számos más jelentős alkotó munkáin keresztül rajzolódik ki, miként vált az itáliai utazás – a Grand Tourtól a modern művészeti zarándoklatokig – a magyar művészi önmeghatározás egyik alapélményévé. Itália itt nem pusztán inspiráció, hanem közvetítő közeg: a klasszikus hagyomány, a fény, a mozgás és a mindennapi élet tapasztalata olyan szűrőként működik, amelyen keresztül a magyar művészet újra és újra saját kérdéseire reflektál.
Az európai horizonton belül külön hangsúlyt kap az egykori Németalföld vizuális kultúrája. A Haarlem, Észak Firenzéje – Németalföldi rajzok és metszetek a haarlemi Teylers Múzeum és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből (2026. december 10. – 2027. március 15.) a 16–17. századi grafikai gondolkodás egyik legdinamikusabb közegét mutatja be. A kiállítás arra fókuszál, miként alakult ki Haarlemben az a vizuális szemlélet, amely a megfigyelés, a mindennapi tapasztalat és a sokszorosított kép révén új művészeti nyelvet teremtett, és hogyan vált ez a szemlélet meghatározóvá Európa-szerte.
A térbeli és kulturális nyitás Európán túlra is elvezet. A Washi – a japán papír ezer arca című kiállítás a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum tereiben (2026. szeptember – 2027. január) a japán papírt nem pusztán kézműves anyagként, hanem kulturális hordozóként vizsgálja. A mindennapi használattól a művészetig, az írásbeliségtől a restaurálásig ívelő bemutató az anyag és a gondolkodás szoros kapcsolatára irányítja a figyelmet, elkerülve az egzotikum csapdáját.
Kondor Béla
Apokalipszis bábokkal és masinákkal, 1956
Rézkarc, papír
© Magyar Nemzeti Galéria – Szépművészeti Múzeum
A kulturális közvetítések mellett a program egy olyan témára is figyelmet fordít, amely nem földrajzi, hanem történeti értelemben ismétlődik. Az Apokalipszis – Bibliai jövendölések Dürertől Kondor Béláig (2026. május 28. – szeptember 13.) nem illusztratív módon közelít a világvége-képekhez, hanem azt vizsgálja, miként válnak ezek a motívumok újra és újra aktuálissá a bizonytalanság időszakaiban. A középkortól a 20. századi magyar reflexiókig kirajzolódó mintázat a vizuális kultúra egyik állandó mechanizmusát teszi láthatóvá.
Umrao Singh Sher-Gil: Amrita a párizsi otthonuk szalonjában
Párizs, 1930. május 3.
Zselatinos ezüstről készült mai másolat, nagyítás
©Szépművészeti Múzeum – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum
A táguló horizont egyik legösszetettebb állomása Amrita Sher-Gil életművének bemutatása (Magyar Nemzeti Galéria, 2026. október 15. – 2027. február 14.). A „magyar Frida Kahlóként” is emlegetett művész munkássága nem kulturális átjárásként, hanem folyamatos köztes állapotként értelmezhető: indiai és európai, modern és hagyományos egyszerre. Életműve érzékenyen világít rá arra, hogy a művészeti identitás nem rögzített pozíció, hanem mozgásban lévő viszonyrendszer.
Magyar történetek, női szálakkal
A jubileumi év magyar hangsúlyai nem lezárások, hanem újraolvasások. Böröcz András és Révész László László performanszai (Magyar Nemzeti Galéria, 2026. április 23. – augusztus 23.) az 1980-as évek intermediális gondolkodását idézik fel, Gruber Béla rövid, mégis koncentrált életműve (Magyar Nemzeti Galéria, 2026. június 4. – augusztus 23.) pedig egy megszakadt lehetőségtörténetet tesz láthatóvá.
Gruber Béla
Festő a műteremben, 1962
vászon, olaj, 202,5 × 301 cm
©Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Az Elhivatottak című kiállítás (Magyar Nemzeti Galéria, 2026. október 15. – 2027. február 15.) mindezta témát intézménytörténeti szempontból is keretbe helyezi: a 20. század első felének magyar női alkotóit nem a kánon peremén, hanem annak részeként mutatja be. Amrita Sher-Gil és Claire Vasarely szerepeltetése tovább árnyalja ezt a képet, elmozdítva az értelmezést az egyéni géniusz narratívájától a párhuzamos alkotói utak és az együttgondolkodás irányába.
Mindez különös súlyt kap egy olyan intézmény jubileumi évében, amelyet férfiak terveztek, férfiak avattak fel, és amely hosszú időn át a férfikánon logikája szerint működött. A Szépművészeti Múzeum 120. éve ebből a szempontból nem fordulatot, hanem elmozdulást jelez: annak felismerését, hogy az intézmény saját történetét nemcsak őrizni, hanem új kérdések felől újraértelmezni is képes.
GYENES Gitta
Cigarettázó önarckép, 1932
Tempera, karton; 71,5 x 55,5 cm
©Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Leadkép
Schickedanz Albert: Pályázati terv a Szépművészeti Múzeum építésére – város felőli nézet, 1899
