Az elmúlt két évben született alkotásait mutatja be V. Nagy Nándor képzőművész a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban. Az eddig szobrászként ismert alkotó a plasztikák mellett újonnan készült festményeit és grafikáit is felsorakoztatta az ötvenedik születésnapja apropóján rendezett tárlaton. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
Hosszú évek óta restaurátorként dolgozol a Tornyai Múzeumban. Mikor érezted azt, hogy a régi tárgyak életre keltése mellett saját alkotói mondanivalód van?
Keramikusként indultam, de mellette érdekelt a formatervezés és a népművészet is, utóbbiban főleg az izgatott, hogyan lehetne a hagyományokból kiindulva népművészeti ihletésű iparművészetet csinálni. Közben jött a lehetőség, hogy a múzeumban segéd-restaurátorként dolgozzak. Itt elkezdett érdekelni a kerámiatörténet, ezért elvégeztem a szilikát restaurátorművész szakot a Képzőművészeti Egyetemen, s mivel ekkor már elég erős volt bennem az alkotói késztetés, a végzettségemnek megfelelően kerámiaszobrokat kezdtem készíteni. A múzeumi munkám révén azonban egyre inkább a régészet felé fordult a figyelmem, s azon belül is az őskor fogott meg igazán. Elkezdtem tanulmányozni az archaikus művészet szimbólum- és formavilágát, és közben szép lassan megtaláltam benne a saját nyelvemet, a kifejezési eszközeimet.
Korábbi alkotásaiddal ellentétben, mostanában nem klasszikus szobrászi anyagokkal dolgozol, hanem talált tárgyakból építed meg a műveket. Mi vezetett ehhez az úthoz?
Restaurátorként és konzervatív szemléletű emberként a múlt értékeinek átmentésével foglalkozom. A régi tárgyak és eszközök meg tudják találni a helyüket a 21. században is, csak meg kell lelni a módját. Mindig is gyűjtögettem a régi tárgyakat, köztük olyanokat, amelyekről úgy éreztem, akár egy alkotásnak az elemei is lehetnek. Ehhez teljesen más szemlélet, technika és eszközök kellettek. Kísérletezgettem és megszülettek az első darabok. Ha az innovatív módon összerakott különböző régi tárgyakból vagy töredékekből végül egy új érték születik, akkor – reményeim szerint - az archaikus kultúra örökérvényű szimbólumvilága meg tud szólalni kortárs módon. Amikor 2023-ban a vásárhelyi Őszi Tárlaton sikerrel szerepeltek ezek a művek, megkaptam a visszaigazolást, hogy jó úton járok.
A szobraid uralkodó anyaga a fém és a fa, ám olykor meglepő módon, mint egy álomfogón, madártollakkal „díszítesz” egy-egy művet. Erről Nagy Imre művészettörténész ezt írta: „az ember repülés iránti vágyódását és a tudatalatti képességeink szárnyalásának lehetőségét szimbolizálják.” Egyetértesz ezzel az állítással?
Igen. A tollakról az embernek egyből a repülés jut az eszébe. A toll egy lágy anyag, amint belehelyezem a kompozícióba, történik valami, ami egyrészt a szilárd és a légies anyag ellentétének köszönhető. De csak részben, mert a legérdekesebb, hogy a tollak szinte átveszik a főszerepet, mozgásba hozzák a művet, eleve, a légjárásnak is köszönhetően. De közben a mű interaktívvá is válik, mert a néző is „beleszólhat” a kompozícióba, ha megfújja a tollakat. Ilyenkor nem csak a tollak mozdulnak meg, de az egész konstrukció megváltozik. Így az alkotás nem elszigetelt műtárgy marad, hanem kapcsolatba lép a nézőjével, aki ily módon bevonódott az alkotói folyamatba.
A kiállítást szemlélve azt vettem észre. hogy az egyik álomfogó-szobrod falra vetett árnyéka angyal alakját idézte. Az álomfogó és az angyal teljesen más kultúrkör, az árnyjáték révén a kettő mégis találkozott.
Ez az észrevételed a fény fontosságáról szól. A szobor akkor tudja igazán megmutatni önmagát, ha térbe helyezed és megvilágítod. A szobornak a vetülete is rendkívül fontos, ahhoz, hogy ez hatásos legyen, kiállításrendezés közben sokat kell játszadozni a lámpákkal. Egyébként számomra ebben a szoborban is benne van az angyal annak ellenére, hogy az egy álomfogó.
A szobrokon kívül grafikák és festmények is láthatók a kiállításban. Mi késztetett arra, hogy új műfajok felé fordulj?
Azért kezdtem el fejeket rajzolni, mert nagyon érdekel a tudat és annak kivetülése. Egyik sem konkrét portré, ugyanis nem a külső karakter izgat, hanem a rejtett belső.Épp ezért olyan technikát kerestem, amellyel érzékeltetni tudom a rétegzettséget. A festményeken természetszerűleg a folt a domináns, a grafikákon azonban a vonal. A rajzokon a végeredmény egy fonalszerű szövedék, mondhatnám, egy gondolati labirintus, ami szándékaim szerint a belső vívódásokat is kifejezi.
Erre utal a kiállítás címe is, A lét művészete?
A munkáim arról próbálnak hírt adni, hogy létezik, mert léteznie kell egy magasabb rendezői elvnek, amely nem azokban a dimenziókban működik, amelyet látunk és hallunk. A műveimben arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy a hétköznapi eseményeken túl, mitől lehet több és magasabb rendű a földi életünk. Mert van különbség élet és lét között, ennek kapcsolatát kutatom a magam eszközeivel. Erről szól a kiállítás.
A szerző Tornyai János Múzeum, Könyvtár és Művelődési Központ művelődésszervező-múzeumpedagógus munkatársa.
A fotókat V. Nagy Nándor készítette.
